39. hét
A mi kis babánk kilenc hónapos lett! Ez már önmagában is hihetetlen, hisz még alig pár hete, hogy hazahoztuk a kórházból - de közben meg ha ránézek, egy eleven, izgő-mozgó, minden iránt érdeklődő „nagy” gyereket látok. Valahogy sokkal idősebbnek tűnik a koránál, mert hirtelen minden, de tényleg minden beindult a fejlődésében.
Először is egyfolytában áll(na) - ezzel pedig a mi életünk is átállt egy új vágányra (hehe). Felállni feláll ugyanis, de leülni még nem tud, úgyhogy amikor elfárad az állásban és már nem bírja tovább tartani magát a kis kezével kapaszkodva, akkor szorult helyzetében vagy nekiáll kétségbeesetten sírni, hogy segítsen már valaki, vagy lesz-ami-lesz alapon egyszerűen csak letottyan/oldalt dől - és sír egy sort, mert megijed. Azt nem hiszem, hogy fáj neki, amikor a fenekére csücsül, inkább csak a hirtelen huppanás borítja ki. Persze ha bevágja valamijét, vagy hanyatt vágódik, mert kicsúszik alóla a lába – na, az nyilván fáj is. De kék-zöld foltok meg sírás ide vagy oda, szó szerint egyfolytában ezt gyakorolja.
Itt is épp buzgón gyakorol
Mikor bemegyek reggel a szobájába, ő már a hálózsákjában felállva, az ágy rácsába kapaszkodva vár reménykedő arccal, tágra nyílt szemekkel és a szájában buzgón mozgó cumival figyelve, ki jön be hozzá - a sok fehérség közt az ágyban a kis pihe hajával és a nagy kék szemével, ahogy ott áll, egyszerűen meg kell zabálni. Nap közben végigjárja az egész lakást és mindenbe belekapaszkodik, ami fél méternél magasabb, majd feltérdel, aztán állásba húzza fel magát. A járókában ugyanez, a fürdőben a kádnál ugyanez. Még álmában is gyakorol - aztán sír, hogy nem tud visszafeküdni.
Ha nem áll, akkor négykézláb mászkál. Egyre többet négykézlábazik és egyre kevesebbet kúszik. Megtanult integetni is, és egyre többet kér a mi ételeinkből a sajátjai helyett, amiket igyekszik maga megfogni. Darabos gyümölcsöt, kenyér belét, babakekszet vagy puffasztott rizst adok a markába - ha kér még, akkor fordítva integet, maga felé, mutatva, hogy adjál még.
Egy darabig rejtegette ugyan, de aztán játszás közben sikerült kifigyelnem, hogy nagy titokban fent is növesztett két fogat az elmúlt napokban, így már összesen öt van neki. Ennek örömére elővettem a babafogkefét, amit még születése előtt vettem, és megejtettük az első fogmosást. Tetszett neki! Egyelőre naponta egyszer használjuk, bár sikálás helyett inkább rágni szereti.
A baba-dada-tata-gag hangok után most egyre többet mondja a ma-ma-ma vagy mammm hangzókat is. Óriási kedvence lett mostanában egy balinéz kacsasíp, amit még a fiúknak hoztunk pár éve ajándékba - imádja, ha valaki megfújja neki, és az kiadja a kacsaszerű hangot. Ő maga is próbálja megfújni - szuperédes, ahogy a szájába veszi, aztán tütül hozzá, mert azt hiszi, hogy úgy kell. Motort is sokszor játszik, olyankor brrr-brrr hangon brümmög. Továbbra is imádja hosszasan nézni a mosógépet - de most már nem akárhogy, hanem sámlin ülve!
A Nagy nem akar tanulni
A héten nem sok izgalomban volt részünk. Teljesen összefolynak a fejemben az esős, iskola nélküli napok (volt belőle nyolc!), amikor nagyrészt csak itthon ültünk és próbáltunk nem egymás agyára menni, illetve a Nagyot nyüstölni, hogy csináljuk meg a tanító néni által küldözgetett feladatokat és tanuljunk. Idegtépő volt ez a mindennapi huzavona. A Nagy ugyanis megmakacsolta magát és közölte, hogy nem akar tanulni, mert neki az unalmas… Magyon meggyűlt vele a bajunk. Egyrészről értem én, hogy nincs kedve a feladatokat csinálni, míg a tesója játszhat, és hiányzik neki az iskola meg a rendszer is, ezért nem akar itthon tanulni. Másrészről viszont nem maradhat el a tananyaggal, a többi gyereknek is ugyanez van kiadva, nekik is meg kell csinálni, akár unalmas, akár nem.
A férjem is meg én is megpróbáltuk külön-külön csinálni vele a feladatokat, de kínkeservesen lassan haladtunk minden nap, pedig eleinte nagyon türelmesek voltunk. Mikor látta, hogy mindenképpen tanulnia kell, akárhányszor is mondja el, hogy fáradt/nincs kedve/unalmas, új taktikához folyamodott: egyszerűen hülyének tettette magát és mindenre azt mondta, hogy nem tudom. Még a kedvenc matekfeladataira is! Jól felidegesített mindkettőnket, mert pontosan tudjuk, hogy ennél sokkal okosabb, de hiába volt minden lelkére beszélés, érvelés, jutalom kilátásba helyezése, időleges félretevése a feladatnak - ő csak ült csökönyösen és nem volt hajlandó normálisan tanulni. Mit tehet ilyenkor egy szülő? Hát én azt tettem, hogy ráhagytam és nem erőltettem az utolsó napon. De ezek után talán nem csoda, hogy repesve vártuk a hétfőt - ő meg szinte rohant az iskolába, annyira hiányzott már neki a közösség meg a napirend. Azóta hálistennek helyrejöttek a dolgok, az elmúlt két napban már készségesen ült neki a leckének itthon délutánonként.
Isten hozott a szántóföldön!
Az egyetlen olyan alkalommal, amikor a két nagy nem volt itthon (kiderült, hogy a szerdai napközi legalább nem marad el), elrohantunk a férjemmel nagybevásárolni. Már régóta akartunk virágföldet venni, hogy kicsi felfrissítsük a növényeket és elültethessük a paprikamagokat, amiket Magyarországról hoztunk (bízva benne, hogy a palántákat már az új ház kertjébe fogjuk tudni kiültetni) és mit ad isten, véletlenül pont volt is a boltban, ahova járni szoktunk, úgyhogy hoztunk belőle két zacskóval. Hazatérve visszahoztuk a szomszédból a két mangót meg az ananászt, amit még az utazás előtt bíztunk rájuk (nagyon rendesen gondozták is őket, de mióta visszakerültek hozzánk, egyfolytában a muslicákat csapkodjuk, mert annyira tele lettek velük a palánták náluk) és a férjem nekilátott elültetni a magokat is.
Kis idő múltán furcsa szag csapta meg az orromat a terasz felől. Először Kornélra gyanakodtam, de nem ő volt a bűnös... A férjem behozta a joghurtos poharakba ültetett palántákat, és abban a pillanatban mindent elárasztott a trágyaszag. Szó szerint olyan volt, mintha odaszart volna a konyhába egy disznócsorda.... én nem tudom, miért nem tudják ráírni a földes zsákra, hogy trágyázott föld van benne, esküszöm kétszer is meggondoltam volna, ilyet vegyünk-e. Ma egy hete, hogy elültettük a növényeket, és még mindig olyan érzésem van, mintha egy szántóföld mellett laknánk. Lengedező trágyaszag járja be a nappali-konyhát, mivel kint túl hideg van (és főleg túl sok eső esik) ahhoz, hogy kirakjuk a bűzölgő palántákat - bent viszont a hálószobákba nem tehetjük, maradt hát a nappali, mint egyetlen közösségi tér, ahol mindenki élvezheti az „ájert”.
Világot látnak a babák
A fiúk egyébként fodrásznál jártak, mert nagyon megnőtt a hajuk. A kb. 15 perces gyalogutat rengeteg előkészület előzte meg (részükről), mert el akarták tolni a játékbabáikat a játékbabakocsiban odáig, hogy „ők is lássák a világot”. Végül sok gondolkodás után a mi kimustrált esernyőbabakocsinkba ültette a két babát a férjem, hogy a játékbabakocsi ne legyen piszkos az utakon. Beszíjazták a két babát az ülésbe és felváltva tolták nagy büszkén, hogy Pizza, Alma (és a Középső által melléjük csempészett McDonald's-os robot) is megismerhesse a világot. Menő frizkójuk lett, mire hazatértek. A Középső hirtelen olyan nagynak tűnt tőle... Már ő sem baba, tisztára fiús lett ezzel a hajjal. Igaz, szeptembertől elsős lesz - épp tegnap küldték el a levelet az iskolából, hogy foglaljak neki időpontot iskolaérettségi vizsgálatra (nyilván a szülő intézze ezt is, ne az iskola).
Ha már így megnőttek, le is mértük őket az ajtóra ragasztott papír mérőszalagunknál, hogy lássuk, mekkorák. Erre a mérőre amúgy nagyon büszke vagyok, mert a Nagy babakora óta vezetem és ezen mérem mindkettőjüket, onnantól kezdve, hogy felálltak. Sőt, most már Kornél is rákerült, mert elérte a mérőszalag alját jelképező, 75 centis magasságot! Úgyhogy most már három csík, három betű és három dátum díszeleg a 75-ösnél... a Nagy vezeti a sort a 122 centijével, a Középső épp 108,5 cm, a Kicsi pedig 75.
Szerettem volna Kornélt le is mérni a mérlegen, de nem hagyta magát. Én magam viszont ráálltam és sikerélményről számolhatok be: 63 kilóra csökkent vissza súlyom - ami valóságos csoda, mert azt hittem, hogy az egy hónapnyi magyarországi tartózkodás után több kilóval kövérebben jövök majd vissza, mint ahogy elmentem. Jeee, már csak öt kiló a felesleg!
Ének az esőben
Vasárnap ebéd után egy kis szünet támadt a szakadatlan esőben és a nap is bágyadtan kisütött, így rohantunk öltözni, hogy ebben a kis időablakban gyorsan kimenjünk a parkba. Ahogy felszedelőzködtünk és nekiindultunk a babakocsival meg a két gyerekkel ötösben és kiértünk a még nedves játszóra (egy lélek se volt rajtunk kívül), alig telt el negyedóra és naná, hogy újra elkezdett szakadni. Vittünk magunkkal két esernyőt és a fiúkon is esőkabát volt, így egy darabig vártunk egy nagy fa alatti padon, az esernyők egyikét a babakocsira, a másikat négyünk feje fölé tartva, hátha csendesedik lassan. Egy ideig röhögcséltünk rajta, hogy ez pont olyan, mint a mesében, ahol sokan férnek el a gomba kalapja alatt - de csak halkan, mert a Kicsi aludt a babakocsiban - majd a fiúk nem bírtak tovább magukkal, kirohantak az esőbe és nyelvüket nyújtogatva próbálták elkapni az esőcseppeket.
Persze ettől tiszta víz lett a hajuk meg mindenük, de nagyon élvezték - mi meg közben ültünk tovább Kornél álmát őrizve az ernyő alatt, az esőfüggönyben. Olyan jó volt beszívni a nedves föld illatát és hallgatni a halk, egyenletes zuhogást... Csak egy kis tető lett volna valahol, ami alá behúzódhatunk! A hátunkra ugyanis folyamatosan csöpögött a víz a fáról... Végül kénytelenek voltunk esőben hazafutni és bőrig ázni. Persze mindenki fel volt dobódva a szokatlan kalandtól, úgyhogy a gyerekekkel fergeteges röhögés közben ügettünk haza - hogy tíz percre rá előbújjon a nap és hétágra süssön egész délután. Csak annyit mondhatok: nagyon szeszélyes ez a május!
Nem volt kedvem megint beöltöztetni mindenkit, miután épp az előbb rángattuk le magunkról a csuromvizes cuccokat, úgyhogy nem mentünk ki még egyszer. A fiúk azt játszották, hogy bekerítették a babát és a Nagy azt mondta: „Végre sikerült befognunk egy babadinót!” - majd a Középsővel körbevették a Kicsit és megtanácskozták a feje felett, hogy most mit tegyenek vele - ő meg áhítattal nézett fel rájuk a földön ülve. Imádja a testvéreit, még mindig.
A Középső viszont folyton hisztizik, mióta hazajöttünk, hogy Kornél ne nyúljon hozzá semmihez.
„Anya, vigyed már el!!! Anya, foglalkozz már Kornéllal!!”
- kiabálja ötpercenként. Nagyon félti tőle a holmijait (és nem is csak a sajátját, minden tárgyat elvenne tőle, ha tehetné), pedig még soha nem bántotta vagy rombolta szét azokat az öccse. Amúgy is vigyázok rá, hogy az ő szobájukba csak akkor vigyem, ha ők is ott vannak, nehogy a távollétükben valami felbecsülhetetlenül értékeset tönkretegyen. A Nagy nem is allergiás erre egyáltalán, a Középső viszont olyan, mint valami hörcsög. Mindent csak magának akarna, a Kicsi még csak meg sem nézheti, ami az övé. Pár napja rászokott, hogy akkurátusan becsukogassa az összes ajtót kilincsre, mielőtt iskolába megy/mielőtt leül vacsorázni/miután kijön a szobájából/mielőtt elindul valahova és minden alkalommal a lelkünkre köti mellé:
„Nehogy beengedjétek Kornélt, míg én nem vagyok itt!"
Remélem, hamarosan abbamarad ez nála.
Két fog jött, egy fog megy?
Miközben a Kicsi két fogat növesztett a héten, a Nagy kettőt szeretne elveszíteni. Az alsó két foga ugyanis jó ideje lötyög már - de még nem esett ki. Pedig ő már nagyon várja, hogy megtörténjen a nagy esemény - egy szép, bíborszínű bársonyból készült, üres ékszerdobozt is választott magának még a nagymamánál, hogy abba tegye el majd a fogait emlékbe. Azok a fránya fogak viszont csak nem esnek ki. Tegnap este fogmosáskor megkért, hogy húzzam ki neki - de én se tudtam kiszedni. Lefekvéskor aztán a következőt kérdezte tőlem:
- Anya, ha a Jóisten teremtette az embert és mi vagyunk a gyerekei, akkor a fogakat is ő teremtette?
- Igen.
- Akkor miért nem engedi, hogy kiessen a fogam?
Éjszaka aztán Kornél egetrengető sírására ébredtem három óra felé. Tartok tőle, hogy megint begyulladt a füle, úgyhogy most hajkurászhatok neki orvost... A miénk ugyanis egyedül szerdán nem rendel és nincs helyettesítése sem. Reggel óta csak 8 számot hívtam fel és hajtottak el mindenhonnan... Két választásunk maradt: mehetünk az ügyeletre órákon át várakozni a gyerekkórházba, vagy megvárjuk az este nyolcat és akkor a háziorvosi ügyelet ír receptet. Azt viszont már a hajunkra kenhetjük, mert 1. Kornél hétkor fekszik, ha nyolc után viszem el a vizsgálatra, az nagyon felborítaná az alvását és 2. csak ügyeletes patikában tudnám kiváltani a gyógyszert, és egyetlen adagot tudnék neki adni alvás előtt - ennyi erővel viszont már a csütörtök reggelt is megvárhatom a sima rendeléssel.
Azért még futok egy kört, hátha megszán valaki és felírja neki az antibiotikumot - még ma.
Shadow
A babanapló előző részeit itt olvashatod:
Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segítettRettegek, hogy meghal a kisfiam
Nem fér bele a fejés az életünkbe
Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
Csomókban hullik a hajam
Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...
Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni
Covid-pozitív volt a karácsony előtt nálunk járt barátnőm
Senki más nem tudja elaltatni a gyereket, csak én
Anyuka, ne rohangáljon a gyerek ágyához minden nyekkenésre!
Idegösszeroppanást kaptam: az eladó mégsem akarja eladni a lefoglalózott házat
A gyerek a saját szobájában sírt, én az enyémben
Sokkot kapott a kisfiam a vérvételen
Valaki szabadítson meg a gyerekeimtől egy hétvégére!
Rohantam, hogy beoltsák a kisfiamat
Mindenkit lefáraszt a hisztijével a fiam
Kornél folyton lehányja a szőnyeget
Én örülnék neki, ha az öcsi meghalna
Balul sikerült a névnap
Beleőrülök, hogy megint be vagyunk zárva egy hónapra
Fél kezemmel a babát tartva próbálom tanítani a gyerekeimet
Három kisgyerekkel indultunk haza Franciaországból
Anyának kullancsa van, lehet, hogy meg is hal tőle, haha
A nőgyógyász szerint rosszul varrták össze a gátamat a franciák
Jön a negyedik baba?
Utazás három gyerekkel: azt hittem, nem lehet rosszabb
