Egy kismanó naplója - családi ügyek

8. hét

Szeretem a reggeleket Kornéllal kettesben. Mostanában végre van időm csak vele foglalkozni... Lassan fél kilenc, a két lármás csintalanságot már elfuvarozta az apjuk az iskolába. Még van egy kis időm, míg felkel... A reggelimet már megettem, a fejésen is túl vagyok és a hírekre is vetettem egy pillantást, így sóhajtva nekilátok a reggeli romok eltakarításának és a mosogatásnak. Szürke az idő, alighanem esni fog. A bébiőrön át közben hallom, hogy Kornél már ébredezik és aprókat horkant… Ahogy megjött az október, elkezdett szörtyögni szegénykém. Ez még nem igazi takony, csak van valami az orrában, és ettől horkantó (prózaibb fül számára inkább röfögő) hangokat hallat, mikor levegőt vesz. Próbáltam már kitisztítani az orrát, de mivel nincs benne takony, nem nagyon ment, a röfögés viszont megmaradt... Kilenc után aztán már nem csak álomittas felriadás, hanem igazi ébredés van, amit apró, szaggatott kis sírásokkal jelez. 

Bemegyek a sötét és az éjszakai páráktól még meleg szobába, ahol Kornél már felébredt, és kissé sírósan, nyitott szemmel vár. Magamhoz ölelem a kis testét, óvatosan végigtapogatom, hogy semmije sem hideg-e. Egy pillanatra eggyé válunk a puha sötétségben... A vállamra hajtja a fejét és hozzám simul, én meg babusgatom picit - de közben már cuppog és fújja a nyálbubikat. Éhes. Sértődötten veszi tudomásul, mikor a pelenkázóra fektetem, hogy előbb peluscsere jön, nem pedig evés. Egyet nem értését kifejezendő rákezd egy bömbölésre, de szerencsére sikerül elterelnem a figyelmét, és abbamarad a méltatlankodás. Felhúzom a redőnyt és lassan beárad a sápadt, őszi fény. Közben folyamatosan szóval tartom, megkérdezem, hogy aludt, mi szépet álmodott, ő pedig szép lassan magához tér a félálomból, és rám mosolyog. Elönt iránta a szeretet. Annyira édes és imádnivaló... Együtt nevetünk, de közben könnyes lesz a szemem, és arra gondolok, mivel érdemeltem ki azt a szerencsét, hogy van valakim, aki ennyire szeret, és akit én is ennyire szerethetek?

A pelusozás után kimegyünk a nappali-konyhába, ahol már melegszik az előre odakészített tej. Bőségesen mérem az adagot a hosszú éjszaka után: igaz, hogy hat után már evett egyszer, de úgy döntök, megint 150 ml-t kap. Ha tehetném, a világ összes anyatejét neki adnám - miközben pokolba kívánom az örökös fejést, amitől borzasztóan fáj a mellem (az ujjízületeimről már nem is beszélek, azok teljesen be vannak gyulladva az örökös nyomkodástól). Csak ez, és az öröm, ami az arcán tükröződik, mikor tejet kap miatt nem hagytam még abba az egészet. Míg a tejet jobb kézzel a cumisüvegbe töltöm, Kornélt a balban tartom, ő pedig hozzám simítja selymes kis fejecskéjét, úgy nézi az előkészületeket. A nyakában már pelus, és megint fújja a nyálbubikat. 

Letelepszünk a kanapéra, és akkor megszűnik a világ. Odakint diszkréten esik az őszi eső, az emberek már elsiettek a munkába, csönd és nyugalom honol az utcákon. Az esőfüggönyön innen pedig mi ketten ülünk, ő lehunyt szemmel élvezi az evés minden pillanatát, én pedig a karomban tartva szívom be az édes babaillatot, gyönyörködöm hosszú, sötét szempilláiban, arányos kis arcában, egész babaságában… Ha tehetném, az egész gyereket magamba olvasztanám. Hálát adok ezekért a pillanatokért, és igyekszem mélyen bevésni, elraktározni  őket a tudatomba... Ki tudja, lesz-e még másik kisbabám, és átélhetem-e még egyszer ugyanezt? Az idő pedig gyorsan szalad, ő is mindjárt két hónapos lesz, és örökre búcsút inthetek az én kisbabámnak. 

Míg eszik, én a kis kezét simogatom. A bőre olyan puha és selymes, hogy az valami hihetetlen. Elégedetten szuszog, és ráérősen reggelizik - rá aztán igazán illik az angol mondás: he's taking his time. Miután végzett és az utolsó kortyot is elszürcsölte, a vállamra teszem, hogy büfizzen. Alig kell várni, már jön is a büff, de olyan jól esik a kis testét magamhoz szorítani, hogy egyszerűen nem bírom letenni. Így üldögélünk ketten egybeforrva, ő elernyedve, én belefeledkezve. Aztán erőt veszek magamon, vár a takarítás és a rendrakás, úgyhogy beviszem az ismét álomba zuhant babót a szobájába, és bár szinte fizikai fájdalmat okoz leválasztani magamról, visszateszem még aludni egy kicsit a kiságyába. 

Mire visszaérek a nappaliba, kisüt a fáradt őszi nap, és a sugarai beragyogják a nappalit. A teraszon virágzik a három tő krizantém, amit a múlt héten vettem, kettő lila és egy sárga, jó rájuk nézni. Bent meleg van és jóféle rendetlenség, amit a gyerekek hagytak maguk után, én pedig hirtelen rendkívül jókedvű leszek, tele tettvággyal. Arra gondolok, hogy szeretek élni és szeretem az életemet. 

Valami új kezdete?
 

Az az igazság, hogy Kornél nem csak rám van ilyen hatással, aki csak látja, tündérinek tartja. Most, hogy kicsit felszedett magára, kiderült, hogy neki is van gödröcskéje, mint a bátyjainak (hogy honnan örökölhették mindhárman, rejtély, mert nekünk a férjemmel nincs). És hogy tud nevetni!! Legsziíesebben elsírnám magam rajta, annyira édes, mikor talál valami vicceset és teli torokból, gurgulázva nevet rajta.

A fiaim állati cukik egyébként. Nincs olyan nap, hogy az iskolából, játszótérről jövet ne hoznának nekem valamit. Általában botokat, kavicsokat, bogyókat, gesztenyét vagy madártollat, és már az előszobából kiabálják:

„Anya!!! Hoztunk neked valamit!”

 A sok „ajándékot” kidobni természetesen nem lehet (bár én sunyiban jó pár kavicsot kihajítottam már), úgyhogy szépen gyűlnek az előszobai komódon egy kupacban. Lassan egész szép kis spontán őszi dekor alakul ki belőle. 

A Középső egyébként nagy dekorátor: a múltkor a mellszívómra is tett egy legófigurát, hogy ne „unatkozzak” fejés közben. De a legcukibb akkor volt, mikor a hétvégén lovaglás közben majdnem ledobta őt a ló a hátáról, mert megbokrosodott. A férjem szerint hihetetlen lélekjelenléttel reagálta le a helyzetet, és a ló hátán tudott maradni. Hazaérve el is mesélte nekem a saját szavaival, hogy történt a dolog: „És akkor beszívtam a bátorságot, megfogtam, amit meg kellett, és szorítottam a lábammal, és nem dobott le.”

Miután leadtam őket a suliban, az egyik délelőtt végre befejeztem a szüléstörténetemet. Így majd' nyolc héttel az események után időszerű volt... Igazság szerint már hetek óta pontot akartam tenni a végére, de sosem volt rá elég időm a rengeteg pörgés közepette, hogy nekiüljek. Viszont az, hogy most végre rászántam magam, nagyon jót tett: óriási erőt adott, hogy újra átélhettem mindent, elolvasva a hetekkel ezelőtt, még a kórházban leírt sorokat. Mikor kitettem a pontot, úgy éreztem, hogy ezzel a befejezéssel az elmúlt 9+2 hónapot is lezártam és valami újnak a kezdetén állok. Később elmentem jógára, ahol pont a hajó ászanát választotta aznapra az oktató - a magyarázat szerint ez az egyik partról a másikra való utazást jelképezi. Nem tudtam nem jelnek venni…

Megint begyulladt a mellem... Álljak le a fejéssel?
 

Sajnos most már tuti a mellgyulladás. A múltkor még csak gyanítottam, hogy az lehet, de aztán a sok fejésnek hála elmúlt, most viszont 100 százalék, hogy ez az. Nagyon fáj a jobb mellem (ez a jobbik tejleadó), gyulladt és piros, és napok óta végtagfájdalmaim, kis hőemelkedésem is van. Úgyhogy elmentünk délelőtt a boltba a férjemmel és a Kicsivel, ahol a hónapok óta várt mikró helyett (amit több mint két hónap nem-kiszállítás után végül lemondtam) vettünk egy olcsóbbat, és ahol beszereztem egy jó nagy fejes káposztát, amiből otthon a melltartómba applikáltam pár levelet, hogy lehúzza a gyulladást. A pénztárnál már konkrétan azt hittem, összeesek... Rázott a hideg és alig bírtam tartani magamat, csak a babakocsira ráhajolva álldogáltam.

Hazaérve fejtem egész nap, a férjem tartotta a frontot, így estére kezdett javulni a helyzet... Anyukám szerint, akivel telefonon beszéltem, talán ez egy jel, hogy itt az ideje leállni ezzel az egésszel. Azt mondta, hogy mivel Kornél nagy baba és jó evő, az első két hónapon pedig már túl vagyunk, talán nem kéne tovább gyötörni magamat, ez is jóval több, mint a semmi. Igaza van, de annyira sajnálnám, ha többé nem láthatnám a gyerek arcán azt az elomló gyönyört, ami elönti, ha megérzi a szájban az anyatej ízét... Úgyhogy még kitartok egy darabig a kedvéért.

Kornél amúgy nagy gourmand lesz, az már most látszik. Az egy dolog, hogy teljesen bepárásodik a tekintete, amikor a cumisüveg a szájába kerül, de egy hete azt is észrevettük, hogy teljesen kivan, ha valaki eszik mellette és ő nem kap az ételből... Szabályosan folyik a nyála, és szemrehányóan kinézi a szánkból a falatot. Eleinte feltettem a pihenőszékével együtt az asztalra, mikor evett a család, hogy ő is velünk legyen, de most már inkább valahova olyan helyre rakom, ahol nem látja jól, mit csinálunk, hogy ne a könyörgő, falatot kunyizó tekintetét lássuk evés közben. 

Pedig nem éheztetjük, az már egyszer szentigaz. Szerdán oltásra vittem a kis gömböcöt, ahol le is mérték: 6230 gramm és 62 cm - és még csak két hónapos! Nagyon kiakadt az oltástól, a kis feje egy pillanat alatt céklaszínűre váltott, ahogy realizálta a fájdalmat., és az orvosi rendelőből való távozásunkig egy másodpercre se hagyta abba az üvöltést, csinálhattam vele bármit. Ettől persze annyira lefáradt, hogy mire kiléptünk az utcára, egy pillanat alatt el is aludt és szép hosszút szundikált a babakocsiban.

A napnak ezzel még nem volt vége, mert kora délután fogorvoshoz kellett mennem, és úgy gondoltam, hogy út közben felveszek pár darab mosipelust is. Ráálltam ugyanis a zsebes verzióra, de nem volt belőle elég itthon, ezért gondoltam, kipótolom őket pár darabbal. A gyógyszertárba is be kellett ugranom - ahol valami promóció keretében egy szál rózsával köszöntötték az összes hölgyvásárlót, én is kaptam egy szép rózsaszínt. Hazatérve férjem aztán elszórakoztatott a történetével, miszerint pelenkázás közben a fia egy „atomvillanásnyi kakit” eresztett rá - állítása szerint telibe találta őt az adag, úgyhogy nem csak a félig már bepelenkázott gyereket kellett újraöltöztetni, hanem a saját pólóját is cserélhette le, mert a hasán öhm, „foltos” lett. 

Estére Kornél belázasodott és hányt, úgyhogy 38,5-nél megkapta élete első lázcsillapítóját (ami nagyon nem ízlett neki). Éjszaka szerencsére csak egyszer kelt fel, majd reggel 6:30-kor szokásos vidámságával jelentkezett a tejéért. Fektetés után még megnéztük az újabb Macron-beszédet, amiben bejelentették a kijárási tilalmat este 9 után. Lakonikus nyugalommal vettem tudomásul a dolgot, és a férjemmel megbeszéltük, hogy ha a helyzet fokozódik és karantén lesz, az iskolák meg bezárnak, akkor tutira hazamegyünk Magyarországra, mert azt a két hónapos karantént, amit tavasszal lenyomtunk, most nem fogjuk... Akkor már inkább kibekkeljük az otthoni két hetet a nagymamám falusi házában, ahol van kert és ahol senki nem zavar minket, és mi sem visszük senki nyakára a betegséget (no, meg az irtózatosan zajos gyerekseregünket).

9. hét

Kilenc hetes! A napokban vettem észre, hogy Kornél igazi kis dagi lett. Jól látható tokája van, a combjai és a kis kezei is hurkásak. Hiába, dolgozik az anyatej! Az elmúlt két hónapban több mint két kilót szedett magára. Ha nem kapja rögtön az adagját, ahogy megéhezik, elégedetlenkedik, morog. Szuperédes ilyenkor, ahogy höőő höőő hangokat kiadva jelzi, hogy itt az ideje az evésnek, csináljam már azt az üveget. Pont olyan, mint egy morcos öregember, aki a bajusza alatt motyorog (ezt csak fokozza a feje tetején lévő kopasz folt), csak ő végső kétségbeesésében még rá is zendít.

Elkezdett jönni a foga (a Nagynak is két hónaposan kezdődött), nyáladzik, turkál a szájában, hol beveszi, hol kilöki a cumit, az evés közben is folyton szenved, és a napközbeni alvásainál néha hihetetlen félelmetes, a semmiből jövő üvöltéssel ébred. A napközbeni alvásról jut eszembe: ha lassan is, de talán kezd beállni egy nappali napirend is. ÉS: életében először levágtam a lábkörmét. Furcsa dolog ez a babák körmeivel: a kezén lévőket már a kórházban le kellett vágnom, olyan hosszúak voltak, és azóta is minden héten, a lábán lévőket meg csak 9 hét után... 

A mosipelussal is haladunk. Megvallom az elején nagyon nem szerettem, bumszlinak és ormótlannak láttam, amivel csak a gond van, és fele olyan jól se működik, mint az eldobható. Csak azért csináltam mégis tovább az első pár nap után, mert becsületbeli ügynek érzem, hogy ne termeljek még több, 450 év alatt (se) lebomló szemetet. Mostanra azonban egészen kezdem megszeretni, örömmel töltögetem meg a tisztákat és mosom tisztára a koszosakat. Olyan jó érzés a sok szép tiszta pelusban gyönyörködni a szárítón! De valahogy még mindig nem az igazi, úgyhogy erősen gondolkozom egy minden-egyben peluscsomagon karácsonyra - csak az eléggé borsos ára tart még vissza.

A tesóival is tovább erősödik a kapcsolata: a Nagy soha, egyetlen reggel sem felejti el, hogy az ajtóban állva még vissza ne szóljon:

„Anya, puszild meg Kornélt ha felébred, és mondd, hogy ... (itt a saját nevét mondja) jó reggelt kíván neki.”

Úgy néz ki, talán végre leállhatunk a házkereséssel, mert múlt hét végén megtaláltuk A házat... egyelőre még magam sem merem elhinni. Mindenesetre a napjaim így, hogy végre nem kell vizitekre járni, elég nyugisan telnek: gyerekezek, rendet rakok, morzsát söprök, mosogatok, cumisüveget sterilizálok, vasalok, megvarrom a pingvin leszakadt sapkabojtját a Középsőnek, etetek majd fektetek, pelusozok és hopp, már el is ment a nap (csak tudnám, hova). Mindeközben persze folyton elfelejtem bevenni azt a nyomorult fogamzásgátlót, amit felírtak, úgyhogy kvázi teljesen haszontalanul szedem, mert ha egy kimarad, már nem véd. El is döntöttem, hogy le fogom tenni, mert így semmi értelme és jöhet helyette a hüvelygyűrű.

Kitört az őszi szünet
 

Jelentkeztek az első érdeklődők is a lakás iránt. Szombat reggelre ígérték magukat, úgyhogy a mindennapi teendőkön túl extrán be kellett vetnem magam a takarításba és rendrakásba, hogy csillogjon-villogjon minden, mire jönnek. Azt hiszem nem kell részleteznem, hogy ez öt ember - és köztük két kiskorú - mellett mennyire mission impossible. A csütörtök és a péntek nagy része pakolással-rendrakással ment el - a férjem is itthon maradt pénteken, hogy mindennel végezzünk. A fiatalúr szuper jól bírta, hogy most kivételesen nem egész nap őt szórakoztatom, csak nézi, amit csinálunk, sőt, még az is belefért az egyik alvásidejébe, hogy megmossam a hajamat, amire már több mint egy hete nem jutott időm (és naná, hogy az utolsó öt percben felébredt, és vizesen kellett kiugranom a zuhany alól, hogy megnyugtassam).

Az ébredés és etetés után még az is sikerült, hogy végre levágjam és kifessem a lábamon a körmöt. Tudom, hogy semmi értelme kilakkozni, úgysem látja senki, főleg, hogy nagyrészt zokniban vagyok itthon, de olyan jólesett a lelkemnek, hogy végre erre is van időm! Dafke vörösre festettem, olyan igazi nőcisre, pedig amúgy nem szokásom. Eközben Kornél a játszószőnyegén volt, hogy ne lélegezze be a lakk szagát (a gyerekorvos javaslatára lehajtottam a szőnyeg íveit, hogy oldalt legyenek körülötte a dolgok, és így motiváljam a forgásra), és egyszer csak azt veszem észre, hogy tök ügyesen és teljesen egyedül nekiállt emelgetni a lábait jó magasra.

Miután szombaton megvolt a lakásvizit (nem volt egyszerű menet, még a babysittert is be kellett vetni, hogy mindennel végezzünk és a fiúkat is elvigye valaki zenére és tornára), a gyerekek különórái is lezajlottak, és hivatalosan is elkezdődött az őszi szünet, a fiúk kívánságra mind az öten elmentünk a McDonald's-ba. Én alapvetően se a McDonald's-ot, se a junk foodot nem szeretem, de úgy gondolom, néha belefér egy-egy ilyen látogatás - nagyrészt úgyis csak a sült krumplit majszolják. És bár arra számítottam, hogy rengetegen lesznek, meg kell mondjam, pozitívan csalódtam, mert alig lézengtek odabent - pedig mikor beadtam a derekam, lelki szemeimmel már láttam, ahogy hosszú sorokban állnak majd az emberek odabent, és mindenki mindenkire ráragasztja a koronavírust. De semmi ilyesmi nem volt, alig egy-két társaságot láttam, és beltéren is mindenkin maszk volt, mivel kötelező. Egy elkülönült kis sarokba ültünk le, és amíg vártuk, hogy kihozzák az ételt (ez az új rendszer) megetettem lefejt tejjel a babát. Közben a fiúk is megkapták a gyerekmenüjüket, végül pedig mi felnőttek is ételhez jutottunk. Mindketten meg is állapítottuk a férjemmel, hogy akkor most egy évig megint nem kell jönni, mert nincs rá igényünk. Öregszünk, na. 

Háromgyerekes szülők lopott percei
 

Ebéd után a férjem megjátszóztatta a nagyokat, én addig fent lefektettem a Kicsit. Miután feljöttek, összekészítettem a fiúkat a lovaglásra, aztán vagy egy fél órán keresztül vaddisznókat nézegettem velük az interneten (a Középső gyűjtött a játszón egy maréknyi makkot, nekik akarta adni, és kérte, hogy nézzük meg, hol van a környéken vaddisznó, és egyáltalán, milyenek a vaddisznók). A nagy képnézegetés meg olvasgatás közben az órára pillantva látom, hogy idő van, indulniuk kéne, ha nem akarnak elkésni, de a férjem sehol. Hátramentem a nappaliba, és látom, hogy ül a kanapén a telefonjával a kezében és sír. 

Totál lesokkoltam, hogy mi történt, az első gondolatom az volt, hogy úristen, biztos meghalt valaki és most kapta a hírt. Kérdezem, mi a baj, mondja, hogy semmi. De hát valami mégiscsak történt - mondom - de nem szól, csak törölgeti a szemét. Odamegyek, megölelem, mondom mégis, mi történt, hát tiszta ideg vagyok, mire mondja, hogy csak a szüléstörténetemet olvasta el, azon hatódott meg így. 

Szó szerint kipukkadt belőlem a megkönnyebbült röhögés, hogy csak „ez” volt a baj, mire persze ő is rákezdett, úgyhogy sírva nevettünk kettesben. Kicsit húztam vele, hogy a kommenttársaknak mennyire nem tetszett a „fáradt vagyok” nyavalygása a szülésem alatt, amin megint nevettünk kicsit, aztán rám nézett a még mindig könnyes szemével és azt mondta: “

„Tudod, az az igazság, hogy szeretnék még egyet. Szeretném, hogy még egyszer átélhessük, de nem tudom, jó ötlet-e… Hogy minden rendben lesz-e.”

Erre már nálam is eltörött kicsit a mécses, mondtam, hogy majd meglátjuk, mi lesz, az élet úgyis hozza a dolgokat.

Fura dolog ez amúgy. Úgy látom, kellett neki két hónap, míg eljutott idáig... Eddig ugyanis nagyon ellene volt, és nem győzte hangsúlyozni, sőt, random belefűzni a beszédébe bizonyos szituációkban, hogy több gyerek nem lesz MERT és (szerintem) elsősorban magának sorolta az indokokat, hogy miért nem. Vicces, mennyire előre le akarja osztani a dolgokat, legyen-ne legyen... Szerintem ennek totál nem most van itt az ideje, és szerencsére nem is most kell eldönteni, hiszen még csak két hónapos a legkisebb. Bőven ráérünk még, inkább pihentessük a témát, és majd meglátjuk, mit hoz a jövő. 

Vicces módon a fiúk is szóba hozták nekem ezt a dolgot múlt héten, a logopédushoz menet a kocsiban. Én fuvaroztam őket, a Kicsi otthon maradt az apjával, aki dolgozott. Teljesen magától értetődő módon kezdték el magyarázni, hogy „ha majd lesz még egy babánk, aki lány lesz”, akkor ez meg ez lesz. Galádul rá is kérdeztem, hogy honnan gondolják, hogy lesz még kisbabánk, mire közölték, hogy „hát mert lesz”. Már nevet is adtak neki: a Nagy Jankának akarja hívni, a Középső pedig Lucy-nek vagy Kisbaracknak.

Tiszta hülye vagyok, totál elfelejtettem, hogy kell tápszerezni
 

Folytatva az őszi szüneti programokat, másnap az egész család felkerekedett, és elmentünk egy, a várostól nem messze lévő madárparkba. Ez egy óriási park, több „vidékre” felosztva, egy nagy tóval a közepén és több száz féle madárral meg denevérrel. Már rég el akartam menni ide velük, de valahogy mindig kimaradt, hát gondoltam, most itt az ideje. Szép napos őszi idő volt, a fiúknak pedig nagyon bejött a hely és hogy - az egy hét múlva aktuális - halloweenre készülve kincskereső játékot szerveztek az odalátogatóknak. Két és fél órát bolyongtunk összesen, zárásig ott maradtunk, de még a felét se jártuk be a parknak, és a játékkal se végeztünk (a Nagy nagyon szomorú volt, majdnem sírt, mikor kifelé menet kiderült, hogy a kincskeresőt aznapra már befejezték, és mindenki hazament a szervezők közül. Csak azért nem borult ki teljesen, mert megígértem neki, hogy majd otthon játszunk egy kincskeresőt, amit én találok ki, és még díj is lesz hozzá).

Kornél nyugisan elvolt a babakocsiban, nagyrészt végigaludta a sétát a jó levegőn, aztán mikor éhes lett, jelzett, én pedig (mivel tejet ott nem tudtam volna hol melegíteni) elővettem a tápszert, hogy összekeverjem neki az adagot. Sajnos csak akkor esett le, hogy a vizet nem termoszba tettem, így pedig túl hideg lett neki... Persze, hogy nem akarta megenni. Update-elnem kell magam, mert elfelejtettem már ezeket a tápszeres dolgokat, annyira nem használtuk az elmúlt években. De ettől függetlenül jól sikerült a nap, szerintem fogunk menni még.

Shadow

A babanapló előzmő részeit itt olvashatod



Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
A harmadik nap délutánján két csecsemős, a férjem és én négyesben próbáltuk megszoptatni a gyereket negyven percen át, mint valami kabaréban.
Tovább>>>

Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segített
Talán nem kell ecsetelnem az idegállapotomat: egyszerre akartam sírni és éreztem mérhetetlen dühöt.
Tovább>>>

Rettegek, hogy meghal a kisfiam
Tudom, hogy teljes képtelenség, mégis abnormálisan rettegek tőle, szinte látom magam előtt, hogy valami baj éri.
Tovább>>>

Nem fér bele a fejés az életünkbe
Egyszerűen nem tudok négy másik ember örökös nyűgjei mellett még arra is időt szakítani, hogy háromóránként félórát rászánjak a fejésre.
Tovább>>>

Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Egy kínszenvedés volt a gyulladt mellet a gépbe passzírozni aztán szívni, szó szerint csillagokat láttam kínomban.
Tovább>>>