Egy kismanó naplója - az első hetek otthon
2. hét
Egy álom ez a gyerek! Már a második éjszakát aludta végig, mióta hazajöttünk a kórházból és itthon vagyunk (kb. éjféltől reggel 7-ig). Akárcsak a tesóival, vele is a Suttogó módszerét alkalmaztam, kis változtatással a könyvhöz képest. A férjem magára vállalta Kornél esti fürdetését és etetését, hogy én többet tudjak aludni és legyen tejem, úgyhogy 11 után legkésőbb lefekszem, de van, hogy előbb is, őket pedig kettesben hagyom. Napközben így is elég nagy a felfordulás, mert a Baba mellett a fiúkra is nagyrészt nekem kell figyelnem - a két pasi (apukám és a férjem) ugyanis nekiállt konyhát szerelni.
Gyerekágy? Felejtsd el!
Szinte hihetetlen, de az a nyüves konyha még mindig nem készült el teljesen, úgyhogy apukám ittléte és a férjem apasági szabadsága nagyrészt azzal telt, hogy ők szereltek, én meg menedzseltem a gyerekcsapatot, ahogy tudtam. És ha ez nem lett volna elég, a férjem emellett még minden nap dolgozott is itthonról egy kicsit (projektmenedzser, a projekt pedig nem áll meg, de mint kiderült, két konferenciabeszélgetés között remekül tud konyhát szerelni).
Beláttam, hogy ezt is meg kell csinálni, és más alkalom nem lesz rá, amikor mindketten itt vannak, de nem mondom, hogy őszinte volt a mosolyom, amikor a harmadik napot is teljes egészében szereléssel töltötték. Nem így képzeltem el az első együtt töltött napokat itthon… Nem arra vágytam, hogy más dolgom se legyen, mint feküdni, fejni és a babával foglalkozni, míg a két férfi haptákban áll és gardírozza a fiúkat helyettem, de azért azt sem gondoltam, hogy hat nappal szülés után két kifogyhatatlan energiájú kisfiút és egy csecsemőt kell egyedül lefoglalnom napokon át a majd' 40 fokban (vagyis csak benti elfoglaltság jöhetett szóba), miközben a konyha és a nappali padlóját megint beterítik a szerszámok, amihez a gyerekek természetesen nem nyúlhatnak (pedig majd megvesznek érte!) három teljes nap pedig csak azzal megy el, hogy ők szerelnek és hibákat javítanak, míg én a felfordulás közepén ebédet főzőcskézek félkész kajákból. Szerencsémre egész jól voltam fizikailag és a fiúk is nagyon kedvesek voltak a kistesóval, nem jött be az unalomig elkoptatott „minden csoda három napig tart” klisé. A Baba varázsa (most már hónapok óta) töretlen, és ezért akkor is igyekeztek mindig szót fogadni, ha rájuk szóltam, hogy a kisbaba aludni akar vagy halkuljanak el, mert Kornél nem szereti ezt a nagy kiabálást.
A Nagy naponta tízszer biztosan elmondta már akkor is, hogy „Nagyon szeretem Kornélt”, sokat ölelgette vagy puszilgatta a feje búbját. Büszkén engedte azt is, hogy lefotózzam a tesójával a kezében - és ez nem csupán valami kezdeti fellángolás volt, mert meglepően éretten és komolyan (főleg a korához képest) gondoskodik róla azóta is, ha kérem, legyen szó cumi-visszatevésről, nyugtatásról, mert épp nem tudok odamenni, vagy koszos pelenka kifuvarozásáról a szobából. Nincs olyan reggel, hogy ne kérne meg iskolába indulás előtt még most is:
„Anya, ha Kornél felébred, mondd meg neki, hogy jó reggelt kívánok neki és legyen szép napja!”
A Kicsi lassabban és sokkal óvatosabb léptekkel közelített a tesó felé, kellett neki pár nap, míg feloldódott - igaz, amikor azt hitte, nem látjuk, a babafésűvel titokban kedvesen megfésülte a kisöcsi haját. Nagyjából két hét után jutott el oda, hogy a baba is a családunk része lett a fejében. Ekkor történt ugyanis, hogy hazaállított egy rajzzal az óvodából, melyen az eddigi négyesfogat helyett már ötösben állunk, Kornéllal kiegészülve (felhívnám a figyelmeteket, hogy a Kicsi szerint szegénykét igencsak hanyagul, a nyakánál fogva tartom!) Ezt ki is raktuk a falitáblájára, és azóta is büszkén mondja el, melyikünk kicsoda a képen.
Apukámnak, aki összesen öt napot töltött nálunk, szintén kijutott a babázásból egy kicsi. Nagyon élvezte, hogy ő is betöltheti a „humán fotel” szerepét, és a mellkasán altathatja esténként meccsnézés közben a legkisebb unokáját. Csak azt sajnáltam, hogy a családból rajta kívül senki se látta még Kornélt élőben (éljen a vírushelyzet!). Nyolcnapos volt a legkisebb unokája, mikor végül hazautazott Magyarországra.
A fiúk a rákövetkező héten elmentek napközis táborba (gondoltam, jó kis rákészülés lesz ez az évkezdésre, visszajön legalább egy kicsit a francia a két hónapnyi Magyarország után) a férjem pedig újra felvette a munkát. A napok eseménytelenül teltek itthon, igyekeztünk összeszokni, új rutinokat kialakítani ötösben, én meg igyekeztem összekapni magamat, a lakást, stb. Gyerekágyról, lábadozásról szó sem lehetett, amit azért egy kicsit sajnáltam - de tényleg nem olyan volt a helyzet, hogy én a lábamat feltéve pihengethessek. Szerencsére legalább extrém fáradt nem voltam, mert éjszakánként tudtam 7 órát egybefüggően aludni.
Csöpögés-fejés-etetés-fagyasztás
A nap nagy részét egyébként elvitte a fejés-etetés-mosogatás-csöpögés körforgás. Csöpögés volt itt kérem minden mennyiségben, a ruháknak nagyjából fél órával a felvétel után volt annyi. Tehettem volna melltartóbetétet - ha magamra tudtam volna venni bármilyen melltartót. De hiába próbáltam fel a két előző terhesség alatt hordott szoptatós melltartókat, szorítottak és vágtak, úgyhogy inkább nem vettem fel semmit, mert így volt a legkényelmesebb. Még jó, hogy szinte sehova se mentem a fejések miatt, így ráértem egész nap anyatejes cuccban, melltartó nélkül flangálni, hiszen senki se látott (később ehhez társult a lehányt ruha is).
Őszintén mondhatom, ha ez nem lett volna, akkor se tettem volna ki szívesen a lábamat a lakásból, mert se a gyereket nem szerettem volna kitenni a Covid-veszélynek, se magamat. Részben emiatt a mai napig is a lehető legkevesebb helyre megyek vele (pl. méredzkedni a védőnőhöz, de boltba vagy más helyre csakis akkor, ha tényleg nincs más megoldás, mint hogy velem jöjjön). Bár ez plusz terhet ró ránk, mert így a férjemmel csak felváltva tudunk menni vásárolni/ügyet intézni/gyerekeket fuvarozni, stb, miközben egyikünknek mindig itthon kell maradnia Kornéllal - de nem merem megreszkírozni, hogy egy nagyáruházban összeszedjen valamit, úgyhogy inkább bevállalom ezt az extra nyűgöt, csak hogy csökkentsem a rizikót.
A fejésre visszatérve: kb. a 10-12. naptól tudok annyit fejni, hogy nem csak a napi adagra elég, hanem egy zacskó tejet el is tudok tenni a fagyasztóba. Titkos vágyam, hogy amíg még van tejem, felgyűljön egy akkora készlet, amivel azután is kihúzzuk pár hétig-hónapig, ha már abbahagytam a fejést.
Méredzkedés
9 nappal a szülés után végre volt merszem felállni a mérlegre (már csak kíváncsiságból is) és szembenézni a durva valósággal - de kár volt aggódnom. Megnyugvással vettem tudomásul, hogy „csak” 70,2 kg-t mutat, ami nem is olyan rossz (78,5 voltam szülés előtt pár nappal és 59 kg, mikor terhes lettem). A 14. napon ismét megmértem magam: folytatódó jó munkáról számolhatok be, ugyanis addigra már hetven alá, pontosan 69,5 kg-ra kúszott le a kilók száma.
Kornél velem pont ellentétes pályát fut be: a védőnőnél megdicsérték a méredzkedésen, mert 12 naposan visszaszedte a születési súlyát, vagyis 4200 grammos volt ismét. Jól eszik, alkalmanként 90 ml-t is és sokat csuklik - ez a gyerekorvos szerint azért van, mert túlságosan tele van a pocakja. Sajnos egyre többet bukik… így a napi 3-4 ruhaváltás neki is biztosan megvan, és a mosógép is szinte minden nap megy.
Kornél utál fürdeni
Felfedezte az ujjacskáját - sokszor szívesebben tömi ezt vagy akár az egész öklét a szájába, mint a cumit (azért persze azt se veti meg). Annyira diszkrét! Ha bármi baja van, azt ehhem-ehhem-ezéssel jelzi, ha pedig valami zavarja, egy aranyos kis rikoltással jelzi (általában a csuklást), és néha csak magának bazsulál halkan. Baj csak akkor van, ha nem jön időben az etetés - ő is olyan, mint a Nagy volt, órát lehet igazítani hozzá, annyira pontosan tartja a 3 órás ütemet, hogy egy perc csúszásnál már totál kivan, és szó szerint vörösre üvölti a fejét. Eddig egy olyan alkalom volt, mikor két óra után éhen akart halni - olyan üvöltést rendezett az addig csendes és békés gyerekem, hogy nem hittem a fülemnek! Természetesen kapott enni, nem vártuk ki a három óra végét. Ezen kívül még egy dolog van, ami kiakasztja: az esti fürdés. Hűű, micsoda hisztit csap miatta! Szó szerint utálja, ha vízbe tesszük, nemtetszését pedig aktív üvöltéssel fejezi ki az első patent kikapcsolásától a rugdalózóján az utolsó gomb bekapcsolásáig a fürdés után. Nem csodálkoznék, ha a szomszédok ránk hívnák lassan a rendőrséget gyerekkínzás gyanújával…
12 naposan először mosolygott rám. A férjem szerint már nyolcnaposan is mosolygott, de mondtam neki, hogy az ki van zárva, max .grimaszolhatott. Tudom, hogy elvileg egy hónapos korukban szoktak, de esküszöm nektek, hogy ez már egy egész rendes mosoly volt, nem pedig csak grimasz a bennragadt puki miatt!
„Nem baj, ha lesz egy videós is? Ti úgyis olyan lazák vagytok!”
Pénteken aztán újszülöttfotózásra ment az egész család az akkor 15 napos Kornéllal. Nem kevés logisztikával (és hajnali ötös keléssel a magam részéről) sikerült mindenkit időben felkelteni, megetetni, felöltöztetni, tisztán tartani, ruháikat kivasalni, kétszer mellet szívni, magamat rendbe tenni és kisminkelni, majd kocsiba vágódni (naná, hogy durván esett az eső, míg a frissen vasalt ruhákat a magasba tartva mindenkit bepakoltunk), időben odaérni, majd ötösben beszambázni a fényképész csajszihoz, aki a terhesfotózást is csinálta. Ha nem lettünk volna már így is elegen, még egy videóst is odaszervezett, aki imázsfilmet készített neki, és minket is belevett, mint a tökéletes példát a családi fotózásra (haha) „mert ti olyan lazák vagytok, biztos nem bánjátok” - magyarázta. (Magamban arra gondoltam, kár, hogy nem látta a reggeli, ámokfutással felérő köreinket meg arra, hogy persze, egyáltalán nem zavar, hogy ilyen koronás időkben még egy emberrel több zsúfolódik az amúgy is kis stúdióban, de nem szóltam semmit).
A fiúkat kikértem a táborból a délelőttre, és egy-egy nyalóka ígéretével a fotósnak sikerült őket rávennie arra is, hogy ne csak a sarokban színezzenek, hanem részt vegyenek a fotózáson és még egy-két mosolyt is megeresszenek. Miután elkészültek a családi fotók, a férjem visszafuvarozta őket a táborba, ezalatt mi elkészítettük a babás és mamás fotókat, majd mikor a Férj ismét eljött értünk, még hármasban is lőttünk pár képet. Dél körül végeztünk, hazafelé pedig a férjem javaslatára megálltunk egy gyorsétterem drive-in részénél enni, mert nem éreztem magamban az erőt még a főzőcskézéshez is. És mivel úgy gondoltam, hogy az elmúlt 15 nap plusz a ma reggel nekem kicsit sok volt, engedélyeztem magamnak egy fél nap semmittevést, mielőtt hazajönnek a fiúk és elkezdődik a hétvége. Úgy éreztem, alaposan rászolgáltam.
3. hét
Augusztus 30. Már csak 68,5 kg vagyok - ez a mai napom egyetlen sikerélménye, mert egyébként úgy érzem, maguk alá temetnek a feladatok. Ahova nézek, csak tennivalót látok: rám vár a gyerekek különórákra beíratásának halmaza, a lakás további szépítése, a megmaradt dobozok felszámolása, a napi feladatok (mosás, mosogatás, főzés, bevásárlás, stb) elvégzése, időpontok kérése úgy is mint: nőgyógyászhoz, fogorvoshoz a Nagynak, védőnőhöz, oltásra, gátizomtornára, a babát mérésre hordani kétnaponta, stb. és persze mindent, de tényleg mindent most és azonnal kell csinálnom az érintettek szerint, mert semmi sem várhat egy percet sem.
Augusztus 31. A Nagy szülinapja. A napot a Kicsi kezdte, aki átdübörgött hozzánk reggel hat után, hogy elmondja az éppen aktuális álmát (motorcsónakkal mentünk mi öten egy szigetre és piros halacskák követtek minket, aztán balesetet szenvedtünk és elsüllyedt a motorcsónak). Csoda, hogy Kornél nem ébredt fel rá. A Nagy egész nap nagyon rossz volt - néha akarattal, néha anélkül, úgyhogy a sokadik alkalom után megfenyegettem, hogy így nem lesz torta meg ajándék, mire közölte, hogy nem szeret és elmegy világgá. Neki is állt bepakolni a ruháit a vadiúj iskolatáskájába a Kicsi aggódó tekintete előtt, én meg nem tartóztattam, mert az a tapasztalatom, hogy ilyenkor jobb hagyni őket, míg lehiggadnak és hát legalább addig is játszik én meg tudok főzni. A nagy pakolásnak aztán az apjuk vetett véget, aki tortabeszerző körúton volt délelőtt, és akkor jött meg, mikor már az összes fiókját kipakolta.
Természetesen ebéd után, mikor felköszöntöttük, volt torta (méghozzá Villám McQueen-es!) és ajándékok is, amiket nem győzött bontogatni - aztán a nap megkoronázásaként az apjuk elvitte őket találkozni a Nagy két barátjával, akik egyébként ikrek, és akiket már június közepe óta nem látott. A randit egy parkba beszélték meg, és akkorát játszottak négyesben, hogy este fél kilencig elő se kerültek - amikor is szutykosan és hullafáradtan, de nagyon boldogan estek haza.
Kornél a távollétükben először óriásit aludt (szegénykém biztos élvezte a szokatlanul nagy csendet, 4 órát egyben lenyomott), utána viszont kevesellte a tejet, amit adtam neki (elcsúsztunk, és már nem akartam túletetni sem lefekvés előtt). Annyira megviselte, hogy csak 60 ml-t adtam neki, hogy negyed óra múlva utánaküldtünk még 30-at, de így is sérelmezte a mennyiséget. Végül sikerült nagy nehezen lenyugtatni annyira, hogy ne sírjon - szerencsére ekkor megérkeztek a fiúk és ez lefoglalta annyira, hogy kihúztuk a fürdetésig. Míg a férjem fürdetett, én bementem lefektetni a fiúkat, amikor is a Kicsi hulla fáradtan, de halálos komolysággal és tágra nyílt kék szemekkel a következőt mondta, fejét már a párnán pihentetve:
„Anya. Ha én volnék az Isten, akkor nem lennének bogarak. De nem vagyok Isten. Sajnos.”
Szeptember 1. Az iskola első napja. Hatkor ébredtünk Kornél motoszkálására. Nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire hálás vagyok, amiért ilyen jól alszik - este 10-kor raktuk le és reggel hatkor sem eget rengető sírással ébresztett, hanem olyan kis finoman, szelíden ehhem-ezve. Nem sokra rá a Kicsi is bejelentkezett és elmesélte vadiúj álmát (valami bekapta őt az erdőben), majd a meleg takarók alatt elaludt az ágyunkban. Kornélt a férjem megetette, én közben fejtem, aztán a babát is visszatettük aludni, mi pedig kettesben kint maradtunk kávézni.
A három közül a Nagy jött leghamarabb: reggel hétkor, hóna alatt cipelve Vukos párnáját, kezében a dudukkal érkezett, és kérte a reggeli kakaóját. Kicsit élvezte, hogy a testvérei még sehol sincsenek és csak az övé vagyok, úgyhogy fogtam a párnáját, jól betakargattam, magamhoz öleltem és simogattam a haját meg az arcát, miközben beszélgettünk. Mondtam neki, hogy ügyes lesz ma az iskolában, csak mindent csináljon úgy, ahogy a tanító néni mondja. A buta gyerekeket meg kerülje el. Próbáltam oldani az izgatottságát az első nap miatt az új iskolában - de szerintem én jobban izgultam, mint ő.
A Kicsit végül úgy kellett kirobbantani az ágyunkból, nehogy elkéssenek.
„Anya, most ne zavarj, álmodom!!!”
- mondta mérgesen és csukott szemmel, mikor megpróbáltam felkelteni. Persze emiatt a készülődés is elcsúszott és mindennel rohanni kellett. A férjem idegsokkosan toporgott az ajtóban, mikor én még a gyerek zokniját húztam épp, de végül sikerült 8 helyett 8:05-kor elindulniuk, sőt, még arra is maradt idő, hogy elkészítsük az év eleji, iskolába induló fotót a Nagy vadiúj, szuperhősös iskolatáskájával.
Miután a csapat ily módon távozott, megpróbáltam felszámolni a kuplerájt, ami maradt utánuk, de aztán feladtam és inkább leültem babázni Kornéllal. Neki van a világon a legselymesebb hajacskája! Nem csoda, hogy egész nap csak simogatnám. Még mindig nem tudni, milyen színű lesz a szeme… egyelőre elég zavaros. A két bátyjának kék színű, de csak a Kicsinél volt így, mint nála, hogy sokáig nem volt egyértelmű, és csak egy hónap után kezdett el kékülni. A Nagynál már egy hét után látszott, hogy kék lesz, méghozzá nem is akármilyen kék: kicsinek türkiz volt, mára pedig a legszebb melegkék árnyalatú lett, amit valaha láttam. Kornélnak egyelőre olyan katyvaszos - fényben kék, de amúgy inkább szürkés-barnás. Más téren viszont igazán „színes”: bármikor sötétvörösre vált az egész teste, amikor ordítani kezd. Ehhez az attrakcióhoz csupán három másodpercre van szüksége (tényleg, megszámoltam). Még a gyerekorvos is megjegyezte, hogy milyen érzékeny bőre van, elég csak megfogni valamijét, és azonnal ott marad az ember kéznyoma és/vagy piros lesz.
Előszedtem neki a bátyjai egykori kedvencét, egy zenélő bárányt. A fiúk, ahogy meglátták, teljesen rácuppantak a bárányra - becipelték a szobájukba és helyette hallgatják esténként. Őt viszont úgy vettem észre, hogy inkább zavarják a zajok, maximum a nagyon halk éneket viseli el, ha aludni akar. Legszívesebben kézben (az enyémben) szeret elaludni, vagy mellkason.
Vicces, de most már egyértelműen kijelenthető, hogy tényleg nem szeret fürdeni, ezt három hét után azt hiszem, leszögezhetjük - ami furcsa, mert a többi gyerekem imádta, amikor az apjuk fürdette őket. Sőt, az öltözés minden formája ellen is tiltakozik - mondjuk ebben legalább hasonlít az idősebb bátyjára, mert ő is utálta, ha ruha került a testére. Van viszont egy nagyon jó tulajdonsága: ő az első gyerekem, aki mellett aludni is tudok, akár napközben is. A Nagynál, mikor mindig adták a jótanácsot, hogy „addig aludj, míg a baba is alszik”, én mindig elmondtam, hogy egyszerűen képtelen vagyok napközben aludni, mert valahogy nem olyan a bioritmusom, hiába vagyok fáradt, mégis csak éjszaka tudok. Úgy látszik azonban, hogy csak el kell jutni addig a pontig, amíg olyan álmos leszel, hogy napközben is simán beájulsz, ha van rá lehetőséged. Kornél pedig teret ad ennek, mert ő maga is elvan 3-4 órán át napközben, és ez alatt én is tudok hunyni egyet.
Szeptember 2. Teljesen le vagyok trottyanva. Holnap lesz 3 hete, hogy szültem, és ma el kellett mennem a fogorvoshoz a városba. Villamossal mentem, és pont beállt a megállóba, úgyhogy futnom kellett kb. 10 métert, hogy elérjem - hát alig bírtam megtenni, úgy éreztem, mindenem lötyög belül, és lépni alig bírok. Fogalmam sincs, hogy fogok újra formába lendülni...
Szeptember 3. Ma méredzkedésre kellett vinnem a babát a védőnőhöz. Véletlenül épp 100 méterre van a lakásunktól a rendelő, ahova járni kell (itt nem jön házhoz a védőnő, csak az első alkalommal, ha kihívod, de ha nem hívod, akkor egyszer se). A férjem épp a fiúkat vitte suliba, utána pedig rohant munkába, ezért megkért, hogy ha tudok, menjek már be a boltba is, és vegyek pár cuccot, mert üres a hűtő. Mint fentebb írtam, próbálom maximálisan elkerülni az ilyen helyzeteket, de tudtam, hogy neki nem lesz aznap ideje bemenni boltba, akkor viszont a fiúknak nem tudok mit adni vacsorára. Mivel a védőnői vizit előtt etettem meg a gyereket, a méréssel pedig gyorsan végeztünk, gondoltam elmegyünk a közepesen nagy boltba a babakocsival, amit leterítettem egy textilpelussal maszk helyett, úgyis alszik. Mint utóbb kiderült, ez óriási hiba volt.
A boltba érve kezdtem összeszedni a dolgokat, de nem tudtam a babakocsit is tolni és a kosarat is húzni, úgyhogy a kosarat ráakasztottam a kocsi fogójára. Büszkén sétálgattam a sorok között a babakocsival, igyekezve semmi fontosat elfelejteni, magamban pedig arra gondoltam, nem is értem, miért féltem annyira attól, hogy egyedül jöjjek bevásárolni. Gyűlt-gyűlt a sok minden, már a gyerek lábához is tettem pár dolgot, mikor eszembe jutott, hogy kéne még szenzitív mosószer a babaruhákhoz, mert ki fog fogyni. A mosóporos sorhoz érve épp a folyékony mosószerek közt böngészve Kornél úgy gondolta, hogy az ő türelme eddig tartott és egy vérfagyasztó üvöltéssel felébredt. Próbáltam csitítani, de annyira hangosan üvöltött, hogy teljesen elnyomta az áruházi zenét. Az emberek megvetően pillantgattak felénk (legalábbis én úgy éreztem), én pedig beláttam, hogy itt a cumival illetve csitítgatással semmire se megyek, magamhoz kell ölelnem, hogy megnyugodjon. Ezért idegesen kihámoztam a gyereket a kocsiból, a cumit félretettem, nehogy koszos legyen, aztán kiemeltem, hogy magamhoz öleljem. Bár ne tettem volna!
A kosár ugyanis - miután már nem súlyozta le a másik oldalon a gyerek és én se tartottam a fogóját - lehúzta a babakocsit, ami felborult. Természetesen vele borult a táskám és a kosár egész tartalma is - gurultak szanaszét az almák és a körték meg az ajakírek, papírok, és a női táska egyéb nélkülözhetetlen elemei. A gyerek eközben a kezemben sem nyugodott meg, hanem úgy üvöltött, mint akit nyúznak, és előadta a színváltós műsorszámát hozzá, így fél kézzel őt rázogatva igyekeztem összeszedni a szanaszét hullott cuccaimat. Egyedül egy idős, legalább hetven pluszos néni jött oda segíteni, a többi vásárló még a tájékát is gondosan elkerülte a környéknek.
Miután sikerült összeszedni a holmimat, már csak egyetlen vágyam volt: ki innen, de azonnal! Az üvöltő gyereket visszagyömöszöltem a kocsiba és elindultam a pénztár felé. Hárman álltak előttem, de senki sem engedett volna maga elé, az a férfi sem, aki közvetlenül előttem egy rahedli ásványvizet tolt a bevásárlókocsijában, pedig ki volt írva, hogy terhes anyáknak és gyerekeseknek elsőbbsége van. Gondoltam, nem baj, kivárom, úgyis csak ásványvizet vesz, max. kap addig a gyerek cumit - ám a cumi, amit gondosan félretettem, totál eltűnt, gondolom beesett a mosóporos pocok alá. Jobb híján rázogattam a kocsit, és csitítottam szegény gyereket meg beszéltem hozzá.
A pasas közben előhúzott valahonnan egy nagy szatyrot is, amit addig nem láttam, és egyesével csipogtatták le az összes mutymuruttyot, ami benne volt. Végre mi következtünk - a mögöttem álló két huszonéves kiscsaj már fintorgott az őrjítő sírástól, szegény gyerek ugyanis a lelkét kiüvöltötte addigra, szó szerint csukladozott a sírástól, és rejtélyes módon a zokni is eltűnt a lábáról - amikor is míg én az utolsó cuccokat is a szalagra pakoltam, éreztem, hogy valaki hátulról nekem jön. Megfordulok, és látom ám, hogy egy leginkább alkoholista csövesre hasonlító öreg fazon lökdösi a hátamat és igyekszik elém tolakodni, miközben a cuccait konkrétan az enyémre pakolja a szalagon.
Azt hittem, eldurran az agyam. A pénztáros csaj rászólt az öregre, hogy menjen a sor végére, mire az előhúzott egy úgynevezett prioritás-kártyát, amit a mozgássérültek vagy valamilyen hendikeppel élők kaphatnak, és a pénztáros arcába nyomta, hogy neki jár, hogy mindenki előtt kiszolgálják. Kornél addigra már úgy belehergelte magát a sírásba, hogy levegőért kapkodott, de a vénembert ez se zavarta. Én felháborodásomban csak annyit tudtam kinyögni franciául, hogy
„Ezt most komolyan csinálja??? Mit képzel magáról??”
- mire még az öregnek állt feljebb és valamit motyogott. Nem tudom, hogy részeg volt-e, de azt láttam, hogy reggel 10-kor egy üveg whisky-t, egy doboz jégkrémet, egy baguette-et és egy csokit akart venni. A pénztáros először megtagadta a kiszolgálását, de akkor a fazon rendőrrel kezdett fenyegetőzni, úgyhogy végül mégiscsak sorra került. Talán nem kell ecsetelnem az idegállapotomat: egyszerre akartam sírni és éreztem mérhetetlen dühöt - legszívesebben kikapartam volna a vén szivar szemét, miközben majd' megszakadt a szívem szegény babámért, aki továbbra is sírt és én nem tudtam megnyugtatni. Miután végzett, további 5 perc után mi is dicstelenül távoztunk az üzletből, én pedig megfogadtam, hogy még egyszer egyedül a gyerekkel tutira nem jövök és főleg nem ide.
Szeptember 4. A hasam szépen apad a szülés óta, már csak kisterhesnek nézek ki - de sajnos mostanra kiderült, hogy van rajta egy jelentékeny hájréteg, amit még nem tudom, hogyan fogok eltüntetni róla, mert az előző terhességeknél ilyenem nem volt. És ott figyel a linea negra is, ami szülés előtt pár héttel jött ki, és azóta se múlt el. Mindenesetre beiratkoztam jógára és pilatesre a közeli szociális központba, ahova a gyerekek is járnak majd tornára és zeneórára, jövő héten lesznek a próbaórák. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy fogom bírni őket. Nem akartam ilyen hamar újra edzésbe lendülni, de év eleje van, most indulnak az órák, és csak egész évre lehet beiratkozni, alkalmakra nem, úgyhogy muszáj legalább a próbaórán ott lennem.
Szeptember 5. Így a harmadik hét végére érzem azt, hogy kezdünk belerázódni. Ebben valószínűleg nagy szerepe van annak is, hogy elkezdődött az iskola, ami egyrészt ritmust ad a napoknak, másrészt két gyerek mínuszban vagyok, és ez azért nagy könnyebbség. Így is az egész napomat elviszi a háromóránkénti etetés, utána a fejés, mosogatás, sterilizálás, aztán a házimunkák úgymint: teregetés, takarítás, a fiúk és férjem utáni extra morzsaeltávolítás, vasalás, ésatöbbi hétköznapi munka - mindez persze csigatempóban, mivel folyton meg kell szakítanom az adott munkát, hogy Kornéllal is legyek egy kicsit, aki igényli, hogy testközelben legyen (én meg azt, hogy napjában százszor összecsókoljam). Így jobb híján fél kezemben a gyerekkel megy a teregetés, pakolgatás. Úgy érzem, itt lenne az ideje felfrissítenem a hordozókendős ismereteimet és magamra kötni, hogy legalább haladjak. De minden napnak megvan a maga feladata, amit a kötelező körök mellett még be tudok extraként suvasztani és a hordozókendő napja úgy érzem, még nem jött el. Talán majd jövő héten.
Shadow
A babanapló előzményei...
Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
A harmadik nap délutánján két csecsemős, a férjem és én négyesben próbáltuk megszoptatni a gyereket negyven percen át, mint valami kabaréban.
Tovább>>>
