• „Nézd, ezek már a négyéveseket is tanítják kulturáltan sorba állni.
  • Sőt, ahogy látom, már a babakocsisokat is. De ahogy látom, meg is tanulták….”

A múzeumba előző napra volt ingyenes, de dátumra-órára szóló foglalásunk. Nem értünk oda, fogva tartott egy másik múzeum, a világ minden sarkából összehordott kincseivel. Ez a múzeum a szállásunktól öt perc sétára van, de már aznap csak annyi erőnk volt, hogy elfoglaljuk a szobánkat, majd levánszorogjunk este a létesítményhez tartozó apró étterembe. Aztán hidegzuhanyként ért, hogy nem lehet másnapra újrafoglalni a múzeumba. Sebaj, akkor legalább sétáljunk el arra – esetleg kérdezzük meg, van-e más lehetőség bemenni, ha már itt vagyunk.

Másnap tényleg arra sétálunk, nyitás előtt nem sokkal vagyunk a hosszú kerítés mellett, aztán bemegyünk a már nyitva tartó kertbe, sziklák, fosszíliák, dinócsontváz. A londoni Természettudományi Múzeum – mert oda igyekeztünk – eleve múzeumnak épült, olyannak is csinálták. Az épület külső faragványai növények és állatok, szinte mind egyedi és különbözik a másiktól. A sorbanállás alatt van időnk és alkalmunk végignézni őket. Ugyanis beengednek: az eligazító őrök lazán mutatnak két sorra: ide azok állnak, akiknek van foglalásuk, ide meg azok, akiknek nem.

Beállunk a megfelelőbe, az a családtagunk, aki minden sort meglátva sarkonfordul, nincs velünk. Én meg hamar rájövök, hogy engem nem is igazán a sorbanállás ténye bosszant otthon, hanem az ezzel járó macera és bizonytalanság. Jó sorba álltam? (itt megmondják) Ki fog valami ürüggyel vagy erőszakosan elém tolakodni? (Itt senki) Ki fog hangosan hőbörögni vagy nyafogni? (Itt senki) Egyáltalán, bejutok-e oda, ahova szeretnék, halad-e ez a sor? (Igen, amint megnyílnak a kapuk, halad. Lassabban, mint az elővételeseké, de halad) Elég fog-e bombaként vágódni egy legalább harmincfős csoport? (Nem) A nap süt, mi nézegetjük a faragványokat (hüllő, oroszlán, kutya…), beszélgetünk, és döbbenve látjuk, hogy a velünk együtt sorakozó családok meglehetősen ifjú gyerekei is fegyelmezetten várnak. Némelyik találós kérdésest játszik, vagy beszélget apjával-anyjával-tesóval, némelyik babakocsiban képeskönyvet nézeget vagy szunyókál, nagyobbacskák hozzánk hasonlóan nézik a szobrokat-faragványokat. Senki se hisztizik, rohangál, ordítozik – pedig nagyon sokan vagyunk és nincs túl meleg. Egy kislány fakad sírva, mint kiderül, fázik, az anyja hidegvérrel előszed egy sapkát (talán ő maga nem akarta felvenni otthon), a kislány felhúzza, kesztyűt is, és abbahagyja a pityergést. Már nem fázik, és hamarosan be is mehetünk.

Nagy-Britannia, a viktoriánus hagyományok ellenére tulajdonképpen egy rakás önfejű, kísérletező, makacs és alkalomadtán hangos emberből IS áll. Ez az ország a punk szülőhazája, időnként méretes tüntetésekkel és váratlan, erőszakot se nélkülöző történelmi fordulatokkal, innen rajzottak ki felfedezni, gyarmatosítani, légibombázni, futball-huligánkodni sokfelé sokak. Őrzik makacsul a fura hagyományaikat, az egyedi mértékegységeiket, de sorba állni, azt piszkosul tudnak. Néha még a buszmegállóban is. Itt legalábbis, London belvárosában, ahol tízméterenként van egy múzeum.

Mindkét gyerekemet elhoztam ide, amint tudtak annyira angolul, hogy boldoguljanak mindennapi helyzetekben. Azért pont ide, mert a város nekem azóta szerelem, hogy a kilencvenes években először betettem ide a lábam, és ismerem is, mint a tenyeremet (legalábbis a belső részét), hiszen egy korábbi munkahelyem jóvoltából lényegében havonta járkáltam ki-be, de volt, hogy hosszú heteket voltam itt egyhuzamban. És azért is vonszolom a kölyköket olyan külföldre, ami nagyon más, mint otthon, hogy lássák: ilyen is van, működik. Nem klasszikus „nyaralás” inkább felfedezésszaga van a dolognak, szülő-gyerek csapatépítőnek se rossz, ott pláne, ahol korábban én se fordultam meg, mint 2023-ban az olasz Rapallo-Portofino tengerpartja, november elején, csapkodó hullámokkal és hosszú gyalogutakkal.

Kamaszokkal felfedezni amúgy is efféle helyeken érdemes. A legtöbb nagyobb kihívásokat és izgalmakat keres, mint a szülők generációja, az unatkozó kamasztól meg isten ments mindenkit. Az enyéimért hálát adok az égnek, nem unatkoznak, és vihetem őket mindenféle helyekre, oda is, ahol már voltam, és ahol még én se. Utóbbiba tartozik a Temzén a kinyitható Tower-híd: RAJTA voltam én sokszor, de sose másztam fel a többemeletnyi magasságba, ahol – mint kiderül, egy vicces rajzolt macskát kell követni az útvonalon, a híd közepén pedig üvegből készült járda várja a látogatót, mintha a semmin állnál, alattad fut a folyó meg a járművek.

A Kicsi (hehe, már rég nem kicsi, másfél fejjel magasabb nálam) alapból ugyanolyan tériszonyos, mint én, először egyikünk se mer ráállni a vastag üveglapra, pedig esélytelen az alattunk elhajtó emeletes busz tetejére pottyanni. Ő tér először magához, csak az agyad csap be, azért jelez veszélyt. Páréves kiskölykök vidáman hason csúsznak az átlátszó felületen, romantikus ifjú párok szelfiznek a pénzügyi negyed felhőkarcolóival (és egy óriási szürke hadihajóval) a háttérben. A tervezők még arra is gondoltak, hogy nem egy koszos üvegen át akarsz fotózni: egy kisméretű kamera méretének megfelelő apró ablakot lehet nyitni, ott kidugni az objektívet vagy mobiltelefont, és ha nem ejted el, tökéletes képeslapot fotózhatsz a lemenő nap fényében. Pont tizennyolcat, mert nem bírtál dönteni, melyik szögből a legjobb.

A múzeumokat tulajdonképpen nehezen adja vissza pár fotó. A Természettudományit azért fotózzuk rendesen, mivel az épületnek belülről van valami roxfortos bája, a tetőről lógó bálnacsontvánzzal és a kastély-vagy templomszerű térélménnyel, néha úgy tűnik, itt is tudnának forogni a lépcsők. Az oszlopon, mint valami dzsungel-indán, faragott majmok másznak, a növényi díszítéseket én kilóra adnám el lakberendezés-dizájnnak, a festett üvegablakok templomot idéznek: ez is az, a természettudomány és a természet csodái iránt elkötelezettek temploma.

A British Museum épületként kevésbé nyűgöz le (a Természettudományinak a tartalma idézi a pesti kistesót, amit a Ludovika épületéből eddig nem seprűztek még ki…, a British pedig kívülről hasonlít görögös oszlopaival a magyar Nemzeti Múzeumra), a gyűjteménye viszont felfoghatatlan. Mintha pár óra alatt végigmennénk végig a Föld valamennyi országán, és a teljes történelmi idővonalon is, az ókori Asszíriától a mai Afrikáig. Egy óriási lószobornak olyan tökéletesek az arányai, hogy nem is látszik, mekkora – míg mellé nem áll fotózkodni egy átlagos termetű látogató. Eltűnődöm, mi járhatott a készítője fejében, ahogy a szabályosan mumifikált macska is gondolkodóba ejt – az egyik kultúrában egy egyszerű egérfogó állat, a másikban kultuszok és rítusok szereplője.

Többet gyaloglunk egy nap alatt, mint egy átlagos otthoni héten (pedig szállunk metróra, emeletes buszra is) – és valószínűleg többet is beszélgetünk, mint egy-egy átlagos otthoni estén. Már csak ezért is ajánlom ezt a szülinapi ajándékot mindenkinek – bár aki csak csapatépíteni szeretne, elmehet a kölyökkel a Bakonyba is sátrazni, arra az is jó.

De ha van lehetőséged, vidd el őket Londonba, Rómába, Párizsba, Bécsbe, Athénba is – a sort még hosszan folytathatnám. Ha kamaszkorban jutnak el ilyen helyekre, már megmaradnak az emlékek – nem csak a fényképeken csodálkoznak „jé, én itt is voltam?” És persze minél többet tudnak, annál több arcukat fogják felfedni előttük a Helyek. Te meg meglepődhetsz, milyen talpraesettek, találékonyak, strapabíróak, türelmesek, humorosak meg kulturáltak bírnak lenni idegenben. Mert tényleg! Csak otthon néha elkerüli a figyelmedet.

Vakmacska