„Megszületett a Zsuzsi, és fiú” – Nagy Katalin könyvének borítóján lehetett olvasni.
Én pedig Viola vagyok, most már közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez. Vidéken születtem, egy nagyon eldugott alföldi faluban. És fiúnak vártak.
Gyermekkorom első éveiben már éreztem, hogy valami nem egészen kerek, másként bántak velem. Ezek nagyon finom dolgok, de egy gyerek szenzorai számára értelmezhetetlenek. Apa a szomszéd fiát hívta horgászni, tetőt javítani, az állatoknál segíteni is csak úgy tudtam, ha vállaltam a szemetelős, takarítós munkákat, a fizikailag nehezebb munkákra nem engedtek oda. De valahogy ezt sem jól. Tehát nem azt mondták, hogy megerőltető lenne, hanem csak legyintettek rám, hogy „Ahhoz ember kell!” Félre ne értsétek, nem arról volt szó, hogy nem szerettek volna, de a régi elvárások – melyekben a fiú volt a család büszkesége – mintha nyomasztó árnyékot vetettek volna a mindennapjainkra.
Ez persze hatott rám, és mint önbeteljesítő jóslat, elkezdtem inkább én is fiúnak érezni magam. Vagyis vágytam arra, hogy fiú legyek, fiús lehessek. Rövidre vágattam a hajam (ettől meg mindenki kiakadt) olyan ruhákba öltöztem, amelyek inkább a keménységet és határozottságot sugallták, a habos-babos cuccok felejtősek voltak. A családi hagyomány bizony nagy úr, nem igazán lehet megkerülni vagy figyelmen kívül hagyni. És az ördögi kör végigkísért az életemen.
Az iskolában, a játszótéren, baráti kapcsolataimban, sőt, a munkahelyemen is olyan helyzetekbe kerültem, amelyek arra kényszerítettek, hogy a „férfi” szerepét vegyem fel, még ha az belülről mindig is idegen volt. Nem egyszer tapasztaltam, hogy akkor, amikor önbizalommal és elszántsággal próbáltam érvényesülni, körülöttem mindig ott lebegtek azok a régi, elavult elvárások, melyekben a siker csak egy kemény, rideg viselkedéssel érhető el. Érzéseim szerint a kollégáim és a vezetők elvártak tőlem valami olyasmit, amit nem tudtam megélni: nem az érzékeny, empatikus énem volt ez, hanem valami erősebb, de mégis idegen, férfias személyiség.
Az egészből odáig jutottam, hogy amikor megszülettek a gyerekeim, illetve még akkor, amikor még csak azt tudtam, hogy várom őket, próbáltam még a gondolatát is elkerülni annak, hogy ilyennek vagy olyannak, lánynak vagy fiúnak személyesítsem meg őket, a terhesség korai szakaszában. És ettől a kissé görcsös viselkedéstől persze sokkal hangosabbnak tűntek azok a kérdések, amik a „Na, mit szeretnél? Mondd meg őszintén? Kislányt? Kisfiút?” – jelleggel zúgtak felém barátoktól, családtagoktól. Falra másztam ezektől. De közben ez nem egy természetes állapot. Hiszen egy terhesség esetén óhatatlanul is jönnek a vágyak, elképzel az ember egy pindurka kislányt, aki rózsaszín masnikkal a hajában tipeg a ligetben, vagy maga előtt lát egy lábbal hajtható motoron száguldozó kisfiút a korzón. Nehéz megállni, hogy bármelyik irányba se billenjen ki a mutató. És vajon ezt tényleg meg kell állni?
Vajon a magzat vagy a kisbaba képes-e észrevenni azt a finom, mégis erőteljes várakozást, melyet a szülők – akár tudatosan, akár nem – hordoznak magukban? Az összes általam elolvasott tudományos írás szerint a terhesség korai szakaszában a magzat még nem rendelkezik olyan fejlett agyi struktúrákkal, amelyek révén tudatos érzelmi vagy akár társadalmi értelmezést tudna kialakítani. A magzat biológiai fejlődése kizárólag genetikai és hormonális jelek alapján zajlik, így a társadalmi normák és elvárások, mint például a kívánt nem iránti vágy, még nem jutnak el hozzá. Szerencsére.
Mindazonáltal sok kultúrában – különösen azokban a közösségekben, ahol a hagyományos családi szerepek erősen érvényesülnek – az elvárás, hogy a gyermek a „megfelelő” nemű legyen, mélyen gyökerezik. Ezek a társadalmi konstrukciók titokban jelen vannak, és bár a gyermek maga nem tudja ezt értelmezni, a szülők érzelmi terhei már a fogantatás pillanatától kezdve nyomást gyakorolnak az életére. Ebben a paradoxonban rejlik az érdekes ellentét: míg a biológia nem írja elő, hogy a fejlődést ilyen elvárások formálják, a társadalmi környezet mégis befolyásolja azt, ahogyan a gyermek később önmagát kialakítja és a környezetével interakcióba lép. Ahogy mindez nálam is történt.
Vannak tehát a biológiai fejlődés szerinti genetikai kódok, és közben érkeznek a társadalmi és kulturális elvárások és ebbe a helyzetbe „nő bele” a később formálódó önazonosság, az érzelmi intelligencia és a tudatos gondolkodás révén – amikor a gyermek már saját maga kezdi felfogni és értelmezni a környezetét. A baba, vagy ha úgy tetszik, magzat, egy semleges, előre meghatározott biológiai fejlődési pályán halad, „kis fehér UFO-krumpliként” (pardon) akihez az érzelmi és társadalmi rétegek csak később kapcsolódnak hozzá, hogy jó esetben felemeljék őt, rossz esetben jól lerántsák a mélybe, és bíbelődhessen helyzetével felnőttkoráig, hogy helyre tegye magát.
Nálunk a gyerekeknél jól alakultak a dolgok. Miután megtudtam a nemüket, teljesen a helyére került az összes kirakós-darab és semmiféle más elvárásom nem volt feléjük, mint aminek ők születtek. Nem erőltetetten, hanem ösztönösen történt így, hiszen én mindkét lányomnak nagyon örültem, egyáltalán nem bántam, hogy nem ellenkező neműek. De sokszor gondolkozom rajta, mi lehet a többi családban, az ismeretségi körben. Az egyik sokgyerekes kolléganőm például most a negyedik gyerekét egyértelműen lánynak várja a három fia mellé és még nem volt teljességgel bizonyos ultrahang vizsgálaton. Kicsit összeszorult gyomorral hallgatom mindig, ahogy tervezi a szoba színét és már most azon gondolkodik, hogy a lánya majd balettre fog járni. Azt sem gondolom, hogy illik ezzel letámadni őt, amikor boldog és várakozik és izgul, hogy hé, ezt ne csináld, gondolj a hasadban növekvő kis csodára, aki még csak alakul, formálódik és közben lehet, hogy Gézuka.
Érdekelne a többi anya véleménye erről, de sosem merek beszélgetést kezdeményezni a témában, mert valahol erősen tabunak érzem, ezért szólítom meg így a közösséget, hátha van, ki hasonló cipőben jár. Szigorúan rózsaszínben persze.
Viola
