Elvesztettem a kisbabámat. Akkor azt hittem, hogy a világ megáll. Hogy én is megszűnök létezni, és az idő soha többé nem is mozdul előre. És ott állok majd, talpig feketében egy bezárt gyerekszoba ajtaja előtt. De az élet (lehet, hogy ide az illene: „Hála az égnek!”) makacs, nem áll meg, akkor sem, ha mi mozdulatlanul állunk benne, és a fájdalom olyan súllyal nehezedik ránk, hogy levegőt venni is alig bírunk.

Az átsuhanó babák – így hívják őket. Átsuhanó babáknak a méhen belüli időszakban, a szülés közben vagy azután, illetve a még csecsemőként elvesztett gyermekeket nevezzük. Azokat, akik megérkeznek, de valamiért nem maradnak. Azokat, akik csak egy pillanatra, egy rövid, fájdalmas álom idejére tartoznak hozzánk, és még mielőtt igazán részünkké válnának, már el is engednek bennünket. Nem mintha lenne választásuk. Nem mintha nekünk lenne. És ez az, ami annyira embert próbáló ebben: hogy nincs döntés, csak veszteség.

Eleinte csak a csend marad. Aztán a düh, az értetlenség, az önvád. Nem lehet, hogy csak így, minden magyarázat nélkül megtörtént. Biztos, hogy valahol elrontottam. Biztos, hogy valamit máshogy kellett volna csinálnom. A gondolatok egyre kíméletlenebb körökben járnak a fejemben, és egy ideig nem is engednek más érzést beférkőzni. De aztán lassan eljön a gyász ideje.

Azt mondják, minden gyász más. Én nem tudom, hogyan kellene gyászolni egy olyan valakit, akit sosem ismerhettem meg igazán. Egy babát, akit vártam, akinek a nevét már kimondtam, akinek a helye már megvolt a szívemben. És mégis, mintha nem is létezett volna. A külvilág nem látja őt, nincs sír, amit meglátogathatnék, nincs tárgy, ami rá emlékeztetne. Csak a hiánya van. Csak az a fájdalmas űr, amit maga után hagyott. Mert egy ideig a részem volt, és a dolgoknak nem így kellett volna befejeződniük.

Nem vagyunk egyedül, ez valóban segíthet

A statisztikák szerint a terhességek 10-15%-a vetéléssel végződik, és sok nő éli át ezt a megrázó veszteséget, mégis ezek az anyák gyakran elszigetelődnek, egyedül maradnak a fájdalmukkal.

A magzat, vagy kisbaba elvesztése sokáig olyan tabu téma volt, amiről egész egyszerűen nem beszéltünk. A fájdalom csendben maradt, a gyász sokak számára láthatatlan volt. Mára azonban egyre többen osztják meg a veszteségüket, és próbálják megtörni a gyászuk útját azzal, hogy kapcsolódnak másokhoz, akik hasonló cipőben járnak. Hiszen minden egyes kimondott, elbeszélt történet segíthet valaki másnak is. Segíthet felismerni, hogy nem vagyunk egyedül ebben a fájdalomban, hogy a veszteség nem szégyen, és hogy igenis jogunk van gyászolni. Azáltal, hogy egyre többen beszélnek róla, a társadalom is kezd érzékenyebbé válni a témára. Egyre többen értik meg, hogy az olyan mondatok, mint a „Majd lesz másik” vagy a „Ne gondolj rá így” nem vigaszt nyújtanak, hanem inkább mélyítik a fájdalmat, illetve a gyászoló szülő ezekkel nem igazán tud mit kezdeni. A gyász valódi támogatást érdemel, nem elhallgatást vagy akaratlanul is bántó, át nem gondolt szavakat.

Ráadásul a veszteség nemcsak az anyát érinti. Egy pár két tagja gyakran egészen eltérően éli meg a gyászt, és ez félreértésekhez vezethet. A nő számára a várandósság testi tapasztalat is, míg a férfi gyakran kívülállónak érzi magát ebben az egész folyamatban. A neveltetés, a társadalmi elvárások és a személyiségbeli különbségek mind-mind hatással vannak arra, hogyan dolgozzák fel a történteket. Sok férfi számára már gyermekként sem volt természetes, hogy kimutassa a fájdalmát, sírjon vagy szavakba öntse az érzéseit. Így a veszteség idején is inkább befelé fordulhat, miközben a párja azt érezheti, hogy nincs ott vele ebben a fájdalomban. Ezeket a kérdéseket is nehéz kibogozni és egyáltalán nem kell ezekkel magára maradnia senkinek.

Ezért is jó hír, hogy van hová fordulni. Magyarországon egyre több kezdeményezés születik a perinatális gyászt átélők támogatására. Léteznek támogató csoportok, online közösségek, ahol sorstársak osztják meg érzéseiket és segítik egymást a gyász feldolgozásában. Az Élet. Érzés Egyesület pedig majdnem tíz éve munkálkodik azon, hogy a család körüli érzelmi megközelítéseket, feldolgozást, működést  könnyítse. 2024 októberében volt egy nagyszabású Átsuhanó babák című rendezvénysorozatuk, ahol kifejezetten a perinatális gyászt járták körbe.

Nagyon egyszerűen fogalmazok, és nem szeretnék senkit sem megsérteni: Az idő nem gyógyít be semmit, de megtanít együtt élni a veszteséggel. Ezt a folyamatot egyfajta kényszer szüli. A világ továbbmegy, és nekünk is menni kell vele. A fájdalom halkul, de sosem múlik el teljesen. Egyik nap könnyebb, másik nap nehezebb. A hiány mindig ott van, csak megtanulhatunk vele együtt létezni.

A gyász viszont alattomos módon hullámokban érkezik. Egy ideig azt hiszed, már jobban vagy, és aztán egy apró emlék – egy illat, egy dallam, egy elkapott mondat – visszaránt mindent. De idővel megtanulod, hogy ez nem visszaesés. Csak a szeretet másik oldala. Mert a szeretet az, ami igazán megmarad. A szeretet az, ami sosem múlik el.

Ha most ott állsz, ahol én álltam akkor, csak azt tudom mondani: nem vagy egyedül. Érezd meg a saját ritmusodat, adj időt magadnak. Senki sem mondhatja meg, hogyan kell gyászolnod, és meddig tart ez az út. Engedd meg magadnak a fájdalmat, a haragot, a könnyeket. És ha eljön az idő, próbálj meg emlékezni arra a rövid időre is, amíg a kisbabád veled volt. Mert veled volt. Még ha csak egy pillanatig is. És talán, egyszer, megérzed majd, hogy valahol, valamilyen módon, még mindig veled van. Egy szellő érintésében, egy különös álomban, egy megmagyarázhatatlan békében, ami időnként átjár. Mert az átsuhanó babák nyomot hagynak. Nem látjuk őket, nem tarthatjuk a karunkban, de ők itt voltak. És az emlékük, a létük, még ha rövid is volt, mindig velünk marad.

Gergely Orsi