Egy kismanó naplója - akkor szép az élet, ha zajlik

7. hét

Ma héthetes ez a kis cukipofa. Pár napja már kezd felismerni minket a férjemmel - ha fölé hajolunk, nevet vagy mosolyog. Egyre szebb a bőre - száraz ugyan egy picit, de mostanra legalább elmúltak róla a születése után pár nappal megjelenő mitesszerre hasonlító ragyák. Kis kezeivel nap közben gondosan összegyűjti a szöszöket (csak tudnám, honnan?), amiket aztán az ujjközeiben tárol - ezek az ujjacskák pedig sokat keresgélnek a szájában is. Sajnos még nehéz neki az ujját a szájába bevarázsolni, úgyhogy néha segítek neki betalálni, mikor már nagyon ideges - de pár másodperc múlva már megint az arca előtt hadonászik, mert nem tudja bent tartani. Amúgy meg egy imádnivaló kis selyemgombolyag! Nevet, cukiskodik, mosolyog, ha épp olyanja van - de akkor is meg kell zabálni, amikor biggyeszt és sír. És beszélget is: az apja szerint azt szereti a legjobban, ha ő azt mondogatja neki, hogy „höbö”. Ő maga egyébként a „beee” hangot adja ki, amikor éhes és sír. 

Megszerette a fürdést is - amekkora balhét csapott eleinte, most annyira élvezi! Izgatottan várja, amikor a fürdőszobába visszük este, hogy levetkőztessük és vízbe kerülhessen, ahol aztán elégedetten rugdossa a vizet a lábával. Az egyik este fürdetés közben a férjem ledörzsölte a(z előzőleg olajjal megpuhított) koszmót a fejéről - amitől berasztásodott pár tincs haja, állati édesen nézett ki vele. Hajról szólván: a kis kopasz folt a homloka felett (eddig csak hátul és legelöl volt haja, a kettő között semmi) kezd eltűnni, ugyanis megjelentek rajta az első kis sörték. 

Egyre jobb az éjszakai alvása is: most már este kilencnél tovább nem bír ébren maradni, úgyhogy kicsivel előtte megkapja a vacsoráját, és kilenckor már ágyban van, reggel fél hét-hétig pedig édesdeden alszik.

Haladunk a mosipelussal is: a nap nagy részében azt kap, csak éjszakára tartottuk meg az eldobhatósat, én meg beleástam magam a mosipelusos videókba, hogy megértsem, mit-hogyan is kéne csinálni, hogy ne folyjon ki a pisi. Részben a pelus miatt (nagy a bugyor a fenekén) de részben a folyamatos növekedése miatt is ki kellett szelektálnom a 62-es ruhákat, mert már nem jók rá (nagyon passzentosak hosszban és nem elég hosszú az ujjuk sem) és előkeresni a 68-asokat. Döbbenet, hogy még csak most lesz két hónapos, és már azokat a ruhákat hordja, amiket a bátyjai 4-6 hónapos koruk között.

Azt hiszem, növekedési ugrása is van, mert messze nem elég etetésenként a 130 ml tej, de még a 150-el sincs teljesen kibékülve. Ha nem lakott teljesen jól és nem üt be evés után a kajakóma, akkor az elégedett szuszogás helyett jön a biggyesztés, és két óra múlva már követeli a következő adagot. Úgyhogy az anyatejes táplálás a fejéssel már nem sokáig fenntartható, mert ezeket az adagokat én már nem tudom szállítani neki.

A megnövekedett étvágya miatt fagyasztani sem tudok már, sőt, örülök, ha egy teljes nap kijön a lefejt tejből. A sok összevissza fejés miatt amúgy is kevesebb lett a tejem, ahhoz meg nincs erőm, hogy ismét folyton sajtoljam magam háromóránként, hogy a jelenleginél több legyen. Általában épphogy kijön a nap végére az utolsó etetés anyatejből - megfigyeltem, hogy a nap előrehaladtával egyre kevesebb tej jön, hiába szívok ugyanannyi ideig. Még szerencse, hogy reggel viszont többet tudok leszívni, így kisebb-nagyobb machinálások árán, de még mindig szinte egész nap tejet kap - bár van, hogy becsúszik egy-egy tápszeres etetés is, de azt meg nem szereti: nem is eszi meg az egész adagot, és sokat vissza is bukik belőle. Szóval amennyit eddig el tudtam tenni neki a fagyasztóba, annyi lesz a fejés befejezése utáni időkre.

Elmentem jógára, persze, hogy akkor jött a szerelő

A héten sikerült elintéznem két dolgot, amit már régóta szerettem volna. Most, hogy az adminisztratív és egyéb teendők nagy részét végre letudtam így október elejére, volt időm utánanézni, hogy mi a helyzet itt a környéken, hol tudnék olyan jógát találni, ami jobban tetszik, mint az, amiről kiiratkoztam. Találtam egyet, ami a leírás alapján jónak tűnt, és bónusz volt benne, hogy nem esténként, hanem csütörtökön délben tartják. Megkérdeztem a férjemet, vállalja-e addig a gyereket, míg én egy órára elugrok, ő pedig mondta, hogy menjek nyugodtan, ellesznek kettesben is, úgyis ebédszünetet tart épp a munkában. Úgyhogy elmentem a próbaórára... Annyira jólesett kimozdulni otthonról egy kicsit gyerekek nélkül, egyedül, szabadon! Nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára... Sütött a nap, ültem a kocsiban, ahol kivételesen senki kínjával nem kellett foglalkoznom és CSÖND volt - mintha visszakaptam volna a felnőtt életemet egy kis időre. Az óra végén persze már azon járt az agyam, hogy mit csinálhat épp Kornél, és annyira elfogott utána a vágy, hogy a kezembe foghassam, kicsit érezhessem az illatát, hogy alig vártam, hogy indulhassak haza.

Sajnos míg én jógáztam, egy ismeretlen szám többször is hívott három percen belül. Mikor megláttam az öt nem fogadott hívást, először megijedtem, hogy otthon történt valami, de hazaérve kiderült, hogy minden rendben, és valószínűleg a mosogatógép-szerelő hívogatott, akit a szerviz küldött a garanciális javításra. Tíz napja vártuk, hogy jöjjön végre, összességében pedig majd' három hete már mindent kézzel mosogattunk. Reggel még az eszemben is volt, hogy ma kéne jönnie, de mivel fix időpontot nem mondtak, csak azt, hogy 7-17 óra között bármikor jöhet, egy idő után totál elfelejtettem. Ahogy ezt lejátszottam fejben, rögtön hívtuk is vissza (talán ha egy óra telt el a hívásai és a mi hívásunk között) én pedig a nagyobb nyomaték kedvéért a férjem kezébe adtam a telefont, inkább ő beszéljen vele. 

A pasas először is jól lehordta, hogy miért nem vettük fel a telefont, mikor ő itt állt a ház előtt, majd közölte, hogy ma már nem tud jönni, leghamarabb két hét múlva, talán. A férjem megkérdezte, hogy ha már itt állt a ház előtt, miért nem csöngetett a kaputelefonon, mivel ő egész nap itthon volt és vártuk, hogy jöjjön, továbbá egy alig két hónapos babával, munka közben elég nehézkes rögtön a telefonhoz ugrani, erre tekintettel próbáljunk már meg valahogy mégis időpontot találni, de a válasz ugyanaz volt: két hét múlva, talán.

Nagyon ideges lettem, hogy így leráztak minket (hozzáteszem még csak kora délután volt, bőven lett volna idő a délután ötös időpontig), úgyhogy felhívtam az ügyfélszolgálatot, ahol közölték, hogy nem tudnak új szerelőt küldeni, amíg az előző lezártnak nem nyilvánítja az ügyet. Long story short: hosszas (napokon át tartó) telefonálgatás után végül egy másik alvállalkozóval sikerült lebeszélni, hogy jöjjön ki, de rá is két hetet kellett várni, úgyhogy összességében öt hétbe tellett, mire abbahagyhattuk a kézzel mosogatást. El se tudom mondani, mekkora könnyebbség, hogy vége ennek az időrabló munkának - és persze ismét kiderült, hogy az ember csak akkor értékeli igazán ezeket a dolgokat, mikor kénytelen nélkülük boldogulni. 

Halálfélelmem volt vezetés közben

A másik „kiruccanásom” a bőrgyógyászhoz történt. Itt nagyon nehéz olyan bőrgyógyászt találni, akinek a várólistája rövidebb 3-6 hónapnál, úgyhogy végül a várostól kicsit messzebb, kb. félórányi autóútra találtam egyet, aki tudott fogadni pár héten belül. Két dolgot szerettem volna vele megnézetni: az egyik, hogy a terhesség alatt a homlokomon egy nagy, egyre terjedő pigmentfolt alakult ki (mint elmagyarázta, az ösztrogénszint emelkedése miatt). A másik, hogy a melleim alatt egy csomó kis hólyagocska jelent meg még a szülés előtt, és amiről eleinte azt hittem, hogy melegkiütés és majd elmúlik, az istennek se tűnt el - cserébe viszont halálra idegesített, és folyton kapargattam őket. Így hát a babát ismét a férjemre bíztam, én pedig nekiindultam az útnak. 

Most nem volt jó egyedül vezetni: mikor elindultam, még csak egy kicsit esett az eső, de aztán úgy rákezdett, mintha dézsából öntenék. Az ablakot óriási hullámokban vagdosta az eső, amitől semmit se lehetett látni és a szél se volt semmi. Akkora átfolyások voltak az autópályán, hogy csúszkált a kocsi, hatvannál többel nem lehetett haladni, és már így is rizikósnak éreztem a sebességet, mert egy méternél tovább nem lehetett látni. És amerre csak mentem, mindenütt óriási kamionok haladtak, amik verték a vizet rendesen. Szívem szerint lehúzódtam volna és megállok, míg kicsit csendesedik a vihar, de a pályán erre nem volt lehetőség, úgyhogy mit volt mit tenni, haladtam tovább, majdhogynem vakon, úszkálva a kocsival. Szó szerint halálfélelmem volt, imádkoztam, hogy túléljem ezt a kalandot és remegő lábakkal szálltam ki, mikor odaértem az orvoshoz. A foltomra kaptam egy krémet, ami halványítja, és javasolták, hogy szedjek fogamzásgátlót, az is segít rajta, a kis hólyagokról pedig kiderült, hogy égetéssel lehet csak leszedni őket, amit egy későbbi időpontban tudnak megcsinálni. Hazafelé szerencsére már nem esett az eső, úgyhogy épségben hazaértem. 

Vasárnap a férjem szülinapját ünnepeltük itthon - ennek kapcsán a Középső kijelentette, hogy ő is „mindjárt elkezd ötéves lenni”. Hogy az esős időben lefoglaljam a gyerekeket bent, míg én főzőcskézek, előkerestem nekik a Youtube-on gyerekkorom rongyosra hallgatott mesejátékát, az Óz, a nagy varázslót. Imádták! Egy egész vasárnapon át újra szólt a „Mindig a sárga úton”, míg ők (többé-kevésbé) békében színeztek a konyhaasztalnál. Ebéd után pedig felköszöntöttük az apjukat: a fiúk rajzokat adtak neki, én pedig egy könyvet, amit már régóta szeretett volna. Volt torta is: csupa macaron-ból, amibe gyertyákat tűztünk - ha nem is pont 34-et, de azért elég sokat.

Hétfőn aztán begyulladt a mellem... Már vasárnap is éreztem, hogy fájdogál, de nem értem rá törődni vele. Most aztán extrára belobbant a gyulladás, pedig igyekeztem kímélni szegény jobb mellemet, de úgy látszik, hiába. Miután kitanulmányoztam a kérdést, mit kell ilyenkor tenni, a gyakori mellre tevés helyett (ami nyilvánvaló okokból nem ment) nekiálltam fejni, minél gyakrabban. Egy kínszenvedés volt a gyulladt mellet a gépbe passzírozni aztán szívni, szó szerint csillagokat láttam kínomban. Szerencsére nem lázasodtam be, csak gyengének éreztem magam, de így is nagyon rossz volt. Persze a baj mindig csőstül jön: a férjem ugyanezen a napon elment délelőtt futni, és az utolsó másfél kilométeren úgy meghúzta a hátát, hogy alig bírt hazavánszorogni valahogy, úgyhogy ő hadirokkantként az ágyat nyomta, mert moccanni sem bírt. A babát azért mellé tettem, hogy pesztrálja, míg én valamit kezdek a gyulladással. Szuperül elvoltak, estére pedig annyira rendbe jött, hogy még a fiúkért is el tudott menni az iskolába.

Házügyek

Emellett szorgalmasan járunk továbbra is háztűznézőbe - egyelőre nem sok sikerrel. Úgy kapkodják el a házakat az emberek, mint a cukorkát... Ami ma még eladó, kis túlzással holnap már nem az. A kedvenc esetem az volt, mikor péntek délután feltettek egy hirdetést, én ezt szombat délelőtti böngészésem közben megláttam, és már hívtam is a számot - ámde az ügynökség egész hétvégén zárva volt, így nem tudtam vizitet kérni. Hétfőn persze első dolgom volt már nyitáskor telefonálni - természetesen nem vették fel. Délig még kétszer hívtam őket sikertelenül, így a biztonság kedvéért két emailt is küldtem.

Végül délután sikerült élő emberrel is beszélnem, aki megígérte, hogy hamarosan visszahív egy ügynökük. Erre persze csak kedd este hatkor került sor, mikor épp egyszerre írtunk leckét, pesztráltam a kicsit és fegyelmeztem a Középsőt a férjem pedig hívásban volt a kisszobában, de azért mindezen ricsaj közepette sikerült egyeztetni másnap délután háromra meg a randevút - hogy végül 40 perccel az időpont előtt, mikor már épp a gyerekülést tettük be a kocsiba, az ingatlanos felhívjon, és közölje, hogy a házat eladták. Még egy hétig sem volt fent a hirdetés... Nagyon mérges voltam, hogy még csak meg se nézhettük. Pénteken ismét vizitre megyünk, remélem, ott több sikerrel járunk.

Shadow

A babanapló előzmő részeit itt olvashatod



Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
A harmadik nap délutánján két csecsemős, a férjem és én négyesben próbáltuk megszoptatni a gyereket negyven percen át, mint valami kabaréban.
Tovább>>>

Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segített
Talán nem kell ecsetelnem az idegállapotomat: egyszerre akartam sírni és éreztem mérhetetlen dühöt.
Tovább>>>

Rettegek, hogy meghal a kisfiam
Tudom, hogy teljes képtelenség, mégis abnormálisan rettegek tőle, szinte látom magam előtt, hogy valami baj éri.
Tovább>>>

Nem fér bele a fejés az életünkbe
Egyszerűen nem tudok négy másik ember örökös nyűgjei mellett még arra is időt szakítani, hogy háromóránként félórát rászánjak a fejésre.
Tovább>>>