Egy Kismanó naplója

4. hét

A férjem szerint Kornélt át kéne nevezni Haminak vagy Haspóknak, mert egyfolytában enne. A születése utáni percekben bemutatott ajkbiggyesztést most már csípőből nyomja: egyszerűen zabálnivalóan édes, ahogy lebiggyeszti a száját és sír, ha pár percet várnia kell a tejecskére vagy más „szomorúság” éri. 

Az evéssel nincsen gond - és hálistennek az alvással se. Férjem szerint azért alszik olyan jól esténként, mert a két nagyobb sose hagyta őt aludni a terhességem alatt napközben, és ezért már a hasamban megszokta, hogy csak éjjel van csönd és nyugalom, amikor pihenni lehet, így magától rászokott már az anyaméhben az éjszakai alvásra.

A Kicsi viszont mostanában arra szokott rá, hogy reggelente átmászik az ágyunkba és elmeséli az éppen aktuális álmát: most azt álmodta, hogy Kornél elveszett és mindenki őt kereste. Egyre barátságosabb amúgy a kistesóval és egyre többször kap szerepet ő is a gondolataiban - eddig sem volt elutasító vele, csak éppen teljesen kívül esett az érdeklődési körén az öccse és nem igazán érdekelte, mit csinál, mert túlságosan lefoglalta a saját kis élete. Érdekes, hogy a Nagy már hónapokkal a születése előtt a család részeként tekintett rá és mesélt róla mindenkinek, a Kicsinél viszont csak most érik ez be. Nem gondoltam volna, hogy 15 hónapnyi korkülönbség ennyit számít. 

A Kicsi sokszor panaszkodik is Kornélra. Mikor sír az öccse, nagyjából 5 perc után közli komoly képpel, kezeit látványosan a füleire szorítva:

„Ezt már nem bíííírom tovább, a fejemre kötözöm a pelenkám!!”

De más problémája nincs a testvérével. Nagyon büszke vagyok rá amúgy, mert ahogy nő és egyre okosodik, egyre több étel megkóstolására lehet rávenni. A héten például életében először megkóstolta a gombát, rántott formában! Együtt panírozta velem - de már a munka közben buzgón magyarázta, hogy segít ugyan, de ő nem fog enni belőle egy picikét sem. Aztán mikor megérezte a sült gomba illatát, mégis megváltoztatta a véleményét („Ez nagyon jó illat, Anya!”) és engedte, hogy a tányérjára tegyek belőle. (Éljen a mindent bepanírozó, olajban kisütő magyar konyha!). Igaz, leginkább a rántást ette róla, de azért egy kis gomba is lecsúszott - míg észre nem vette, hogy a kalapjában fekete lemezek vannak, mert onnantól csak tologatta a tányérján. Én már így is elégedett vagyok vele - ahhoz képest, hogy honnan indultunk, ez csodálatos haladás.

Ha lassan is, de azért mennek le a kilók
 

Tovább folytatódik a fogyásom: már „csak” 68,2 kg vagyok, vagyis pont 10 kiló rajtam a felesleg a szülés előtthöz képest. Szerintem ez négy héttel szülés után, szoptatás mellett nem vészes. A héten elmentem a két próbaórára is, amire beiratkoztam szeptember elején: a Pilates szuper volt, az oktató nő pedig nagyon szimpi - bár szó szerint vért izzadtam másfél órán keresztül, annyira megdolgoztatott. Főleg hastájékon éreztem, hogy ez nekem még nem az igazi, a jobb oldalam egyenesen fájt némely gyakorlat végrehajtása közben. A jóga - pontosabban az oktató - viszont nem tetszett, fontolgatom, hogy kiiratkozzak-e még most az elején és átadjam a helyet másnak. Pedig annyira hiányzik már, hogy újra csinálhassam, de ez az óra valahogy nem az igazi.

Praktikus lesz egyébként, hogy ebbe a központba járok, mert a fiúk is ide járnak különórákra (zeneórára és tornaórára) és itt töltik a szerdáikat is. Aki esetleg elfelejtette volna: a franciáknál csak hétfő-kedd és csütörtök-péntek van iskola-óvoda, szerdánként szünnapot tartanak, a gyerekfelvigyázást pedig mindenkinek magának kell megoldania. Több helyen biztosítanak megőrzést (de nem tanítást) szerda délelőttönként az óvodában-iskolában, de ez csak az ebédig tart, amit már otthon kell a gyerekeknek elfogyasztaniuk, mert menza sincs. Sokan úgy oldják meg ezt szülőként, hogy szerdánként ők is csak fél napot dolgoznak - így rögtön ki is jön a 35 órás munkahét - és ebédkor felszedik a gyerekeket. Mások dadust vagy egyetemistát bérelnek egy egész vagy fél napra - ilyenkor szerdánként tele van a város gyerekeket sétáltató nagyszülőkkel-dadusokkal - megint mások pedig egész napos napközit keresnek. Ezekből természetesen kevés van és a helyek száma nagyon limitált, sokszor szó szerint ölik érte egymást a szülők - viszont a gyerekek egész napos programot kapnak cserébe meleg ebéddel, jövedelem-arányos napidíjért. Nekünk nagy szerencsénk van, hogy ilyenbe járhatnak a gyerekeink. 

Szerdán tehát a fiúk az új napközis helyen kezdték a napot. Az ajtóban hőmérés, a szülők csak maszkban közelíthetik meg a kaput. A bácsi, aki a lázmérőt kezelte - nagydarab, mélyhangú, de nagyon jókedélyű pasas, ő a központ igazgatója - kérdezgette a nevüket, korukat, hova járnak. Míg a Nagy, mint egy igazi nagyfiú, boldogan válaszolt a kérdésekre franciául, és egy gyors puszi után hátra se nézve, mosolyogva ment be a teljesen ismeretlen új helyre, (nem kísérhettem be a COVID-szabályok miatt), addig a Kicsi erősen fogta a kezemet a beszélgetés alatt, a bácsinak is én válaszolgattam helyette és csak bólintott, meg a kezén mutatta az ujjaival, hogy ő négyéves. 

Mikor elindultunk, az ő csoportja felé (épp kint az udvaron játszottak, úgyhogy oda elkísérhettem), lehúzott magához és sírással küszködve, a szavakat egyesével kipréselve magából azt mondta:

„Anya… csak az van, hogy… hogy ez a hely nem jó nekem”

- ez utóbbit már elcsukló hangon, a fejét lehajtva, majdnem sírva mondta. A szívem majd megszakadt... De tudtam, hogy ha most nem hagyom ott, bukjuk a helyet, az egész éves otthoni szerdázást pedig nem tudjuk megoldani. Úgyhogy ahelyett, hogy felkaptam volna és hazáig futottam volna vele, megöleltem és mondtam neki, hogy nekem is nehéz itt hagyni őt, de ő egy nagyon bátor kisfiú, pont, mint a szuperhősök, és tudom, hogy szeretni fogja ezt a helyet, még ha elsőre nehéz is lesz. Sok-sok jó játék lesz, meg mindenféle programok, és a tesója is itt van az emeleten, fognak is találkozni nap közben. Ekkor erőt vett magán, és úgy, mint akinek mázsás kövek húzzák a lábát, együtt odamentünk az udvar kapujához, ahol hajlandó volt ott maradni a gondozó nénivel, egy nagyon kerek fiatal lánnyal. Én pedig magamat marcangolva, hogy micsoda szaranya vagyok, elindultam hazafelé a legkisebbhez.

Babaügyek
 

Aki mindjárt egy hónapos nagyfiú lesz!! 120-130 milliket eszik alkalmanként, kizárólag anyatejből, este 10 körültől pedig reggel 5:30-6-ig stabilan alszik, egyszer sem ébred fel. És elkezdett kékülni a szeme - vagyis a harmadik fiam sem örökölte az én barna színemet (számomra ez szinte csodával ér fel, mert sosem hittem volna, hogy háromszor is a kék nyer a domináns barnával szemben). Amikor csak ránézek, mosolyognom kell... Annyira szép gyerek! Mindig csak mosolyog, és főleg akkor derül örömre az arca, ha engem meglát... (Nem is tagadom, hogy jólesik.) Nagyon kis vidám és sokat nevet is. Olyan édes a mosolya, és olyan kis boldog és szelíd, hogy akaratlanul is könnybe lábad a szemem, akárhányszor ránézek és meglátom rajta ezt az utánozhatatlan, csak a babákra jellemző, őszinte örömöt. 

Az biztos, hogy játszanak velem a hormonok rendesen, mert az öröm mellett a rossz gondolatok is rögtön a fejembe furakodnak az ilyen pillanatokban: folyton attól félek, hogy Kornél meghal. Tudom, hogy teljes képtelenség, mégis, abnormálisan rettegek tőle, szinte látom magam előtt, hogy valami baj éri, mert elejtem, vagy megbetegszik és az orvosok sem tudnak rajta segíteni, én meg csak tehetetlenül állok az ágya mellett és nem tudok segíteni. Tudom, hogy hülyeség ezen rettegni, a másik kettőnél is eljátszottam ezt, míg tartott a szoptatás, de aztán ahogy befejeztem a fejést, szerencsére elmúlt mindez. Most viszont folyton az jut eszembe, hogy ha egy gondolat sokat jár a fejünkben, a végén testet ölt… Nem bírnám elviselni, ha bármelyik gyerekemmel történne valami.

A hét utolsó napján elmentünk a konzulátusra anyakönyvet csináltatni. A férjem, én és a Baba vettünk részt ezen a „kalandon” - ami szó szerint az lett, mert a megadott időponthoz képest majd' egy órát csúsztak az ügyintézés kezdetével (pedig telefonban direkt megkértek, hogy már az időpontunk előtt negyedórával legyünk ott, és mi így is tettünk). Vagyis mire az irodába jutottunk, már több, mint egy bő órája várakoztunk, a baba pedig felébredt, hiába tologattam bőszen a babakocsiban végig a várakozás alatt, és éhes is volt. Szerencsére volt annyi eszem, hogy vészesetre is felkészüljek, és ha tejet nem is tudtam neki adni, mert nem volt hol megmelegíteni, volt nálunk tápszer és meleg víz, úgyhogy gyorsan összekevertük neki, és míg a férjem etette, én átnéztem a papírokat az ügyintézővel, aki sűrűn szabadkozott a csúszásért. Ha már így jártunk, megkértem, hogy a Nagy személyigazolványát is újítsuk meg, mert pont lejárt, és így nem tudunk vele utazni, ha esetleg beüt egy újabb karantén. 

Menjünk tovább?
 

Este a gyerekek kivételesen gyorsan elaludtak, miután péntek lévén az apjuk iskola után még két órát játszótereztette is őket. A baba is az igazak álmát aludta már, amikor a férjem leült mellém a kanapéra. 

- Igazad volt - mondta. 

- Miben? - kérdeztem én, miközben az egész napos hercehurcától nyúzottan épp bambán nyomkodtam a gépemet és csak bámultam ki a fejemből.

- Kertes házba kellett volna költöznünk - mondta. 

Eléggé meglepődtem. Annak idején ugyanis, mikor gondolkoztunk, hogy az albérletből lakásba vagy házba kötözzünk-e, számomra egy pillanatig se volt kérdés, hogy házba, nagy kerttel, hogy a fiúk tudjanak eleget rohangászni benne. Gyerekkoromban én is olyan társasházban nőttem fel, aminek teljesen zárt udvara volt, ráadásul elég nagy ahhoz, hogy egy kettes hinta, egy homokozó és egy csomó, fáramászásra rendkívül alkalmas mogyoróbokor, illetve gyümölcsfa is elférjen benne. Mondanom sem kell, hogy a házban lakó gyereksereg (voltunk legalább 12-en) a fél életét lent töltötte - miközben a szülők nyugodtan tudtak közben a lakásban házimunkázni, főzni, vagy bármi mással foglalkozni - elég volt csupán a kertre néző ablak közelében lenniük, és ha hallották, hogy baj/veszekedés van, égi hangként közbelépniük. Ezért amikor felmerült, hogy itt kint vegyünk ingatlant, azonnal a saját ház mellett érveltem - megvallom, részben azért, mert gyűlölöm a játszótéren elvesztegetni az értékes időt, és malmozni, míg a gyerekek kitombolják magukat. 

A férjem viszont mindenáron lakást akart, és neki is megvoltak a maga indokai, úgyhogy végül a lakás mellett döntöttünk - főleg, hogy épp akkor jött szembe a kínálkozó lehetőség, nekem meg nem volt kedvem vitázni vele. Tagadhatatlan, hogy anyagilag kedvezőbben jöttünk így ki - amivel azonban nem számoltunk előre, az a környék és a szomszédok voltak. Nem ragozom hosszasan, talán elég, ha annyit mondok, hogy a lakóközösség nem pont az a típus, mint mi - a házat, amiben a lakásunk van, május végén adták át a járvány miatt, és szeptember elejére a lépcsőház már úgy nézett ki, mintha több éve nem nyúltak volna hozzá.

A legdurvább az volt, mikor egyik reggel szálltam be a liftbe a gyerekekkel, és a kapcsolótábla szó szerint kitépve lógott, csak a kábelek tartották. De ha ez nem lenne, akkor is rinyáltam már eleget róla a terhesnaplómban, hogy milyen gány kivitelezésű az egész ház, és az egymás után felmerülő kellemetlenségek, illetve problémák, amiket a kezdetek óta le kellett nyelnünk, vagy saját zsebbe nyúlva magunknak kellett megoldanunk, tettek róla, hogy ne szeressük meg ezt a lakást. A franciáknak van erre egy nagyon jó szavuk: dégouter, vagyis megutáltam, de szó szerint inkább azt jelenti: elment tőle az étvágyam. Valahogy mi is így jártunk ezzel a lakással. De a férjem ezidáig még egyszer se mondta azt, hogy ennyire elege van, sőt inkább azt, hogy nincs ezzel semmi gond, csak a mi (értsd: én) igényeink túl nagyok. És amikor már kezdtem belenyugodni, hogy 2-3 évet itt fogunk eltölteni, akkor most jön ezzel?!

Míg mindezeket végiggondoltam, csend volt, egyikünk se szólt. Aztán azt kérdeztem:

- És akkor most mi legyen? Megint csönd volt. A férjem valamit molyolt az egyik polcon, aztán kis idő múlva azt mondta:

- Adjuk el. 

Ezt szintén emésztettem egy pár percig. Adjuk el? Most, amikor végre kezdjük belakni, amikor már annyi munkát és pénzt belefeccöltünk? Amikor lassan végzek az utolsó dobozok kipakolásával is? Amikor a fiúk elkezdték az új sulit, ovit? Ráadásul a vadiújból menjünk el? Közröhej tárgyai leszünk mind az ismerősök, mind a családunk köreiben. És hova fogunk egyáltalán menni? Hogy lesz időnk megtalálni AZ ideálisat? Hogy fogunk költözni és honnan lesz rá pénzünk? Csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben - de közben már megjelent lelki szemeim előtt a régóta vágyott kert... Láttam, hogy a férjem a tekintetemet keresi, hogy lássa, mit gondolok. 

- Mindenki hülyének fog nézni minket, hogy ilyen hamar eladjuk a lakást - de közben már mind a kettőnknek vigyorra húzódott a szája ahogy egymásra néztük, mert éreztük, hogy akárki akármit is gondol majd rólunk, ez lesz a jó irány. Nem érdekel, ha bolondnak néznek... Valahogy úgy vagyok vele, hogy nem szégyen belátni, ha hibázunk, és aztán azt a hibát kijavítani - még akkor is, ha emiatt ismét rengeteg intéznivaló és rövid időn belül egy újabb költözés szakad(hat) a nyakunkba. Hiszen csak egy életünk van, és azt úgy akarjuk leélni, ahogy nekünk megfelel, nem pedig úgy, hogy mások véleményének megfeleljen. Úgyhogy még aznap este megbeszéltük, hogy a feladatokat kettéosztjuk: ő a lakás eladását intézi, én pedig az új ház megtalálásért leszek felelős - és ez alkalommal ő nem szól bele és nem erősködik valami olyan mellett, ami nekem már az elején sem tetszik igazán. Ebben maradtunk.

Shadow

A babanapló előzményei...



Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
A harmadik nap délutánján két csecsemős, a férjem és én négyesben próbáltuk megszoptatni a gyereket negyven percen át, mint valami kabaréban.
Tovább>>>

Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segített
Talán nem kell ecsetelnem az idegállapotomat: egyszerre akartam sírni és éreztem mérhetetlen dühöt.
Tovább>>>