Egy Kismanó naplója - nem könnyű a nagycsaládos lét

5. hét

Szeptember: Kornél ma lett egy hónapos. Ennek alkalmából egy tündéri, teljesen „igazi” mosollyal ajándékozott meg minket, ami már tutira az volt: a nyuszija puha fülével simogattuk az arcát, azon vigyorodott el, még nevetett is hozzá. Mivel folyton éhes, így emeltünk az adagján: most már 150 millit kap alkalmanként. Tud már méltatlankodni is: ha valami nem tetszik neki (pl. nem veszem fel elég gyorsan, mikor jelez), akkor elégedetlenkedő arcot vág, és dohogva azt mondja: höbö, höbö. Sajnos még mindig sokat csuklik, ami nagyon zavarja.

Az is kiderült, hogy úgy szeret a legjobban elaludni, ha a kezemben tartom és magamhoz szorítom egy kicsit, a feje a mellemnél kb, a kis teste pedig teljesen hozzám simul, és érzi a melegemet. Ez a kedvenc pozíciója, de a meleget biztosító személy kérdése még mindegy számára - mert amikor itt hagytuk pár órára a bébiszitterrel, vele is pont így aludt el. A másik, amit nagyon szeret: ha már le van fektetve és nem akarom felvenni, nehogy felébresszem, akkor a kis kézfejét kell kívülről simogatni, attól elalszik. Most már egyre interaktívabb amúgy, a játszószőnyegén is elvan akár húsz percet-félórát is egyedül, és ha már nagyon unatkozik, a fiúk meg itthon vannak, elég odatenni melléjük a pihenőszékben, és totál elhallgat, mert nem győzi figyelni, mit csinálnak.



Kezd kialakulni egy viszonylagos napirend is: az első reggeli evés után még visszaalszik két órára, és délután is egy hosszabbat alszik, négy körül. A fektetését folyamatosan hozzuk az este 10 utáni időpontról előbbre, most már általában fél 10-kor legkésőbb kidől, nem bír tovább fennmaradni.

Nem fér bele a fejés az életünkbe

Az egy hónapos mérföldkövet én kicsit máshogy "ünnepeltem": végre abbamaradt a vérzésem, ami a szülés óta tartott. Voltam orvosnál is a héten, aki megnézte az aranyeret (szinte teljesen visszament) és a köldökömet is (valóban köldöksérv, műteni leghamarabb egy évvel szülés után lehet, addig meg figyeljem, nehogy baj legyen). Itthon még mindig nem sikerült kitörnöm az egész napos háztartási robot üzemmódból - egyfolytában pakolok, takarítok, sterilizálok - ez utóbbit fazékban, mert a még augusztusban megrendelt mikrónk a mai napig sem érkezett meg készlethiány miatt, a régi meg annyira kicsi, hogy nem fér bele a sterilizáló edény, de még a magasabb, önsterilizáló cumisüvegek sem. Egyik nap jól meg is égettem a kezem, ahogy szedegettem ki a fazékból a mellszívó darabjait és a forró víz ráfolyt. De most már csak 13 napot kell kibírni (elméletben), míg megjön az új mikró, akkor végre eltehetem a nagy, lekvárfőző fazekat, amiben forraljuk a cuccokat.

A fejésről szólván: az az igazság, hogy egyre kevésbé fér bele a család életébe. Be kell valljam, hogy míg az első gyereknél csak a fájdalom és a fáradtság tartott vissza attól, hogy három hónapnál tovább folytassam a 0-24-es fejést, a másodiknál pedig maga a gyerek volt az, aki egy idő után nem fogadta el a tejet, így szívni sem volt értelme, most egyre határozottabban érzem, hogy azért lesz vége, mert nem fér bele a napirendünkbe. Egyszerűen nem tudok négy másik ember örökös nyűgjei mellett még arra is időt szakítani, hogy háromóránként félórát rászánjak a fejésre. Mert mi az, ami mindig ráér még egy kicsit? Hát persze, hogy a fejés! 

Sír a baba, ringatni/etetni kell - nem tudok leülni fejni. A nagyokat reggeliztetni, öltöztetni, iskolába készíteni kell - megint csak a fejés csúszik el. A férjemnek meetingje van, nem ér rá altatni a babát, hogy fejhessek. A nagyok veszekednek, békíteni kell, aztán leülni velük játszani, mert különben újra veszekedés van - fejésnek annyi. Hétvége van, főznöm kell, hogy az ebéd időre kész legyen - megint csak a fejés nem fér bele. Nem folytatom a sort, mindenki el tudja képzelni, akinek több gyereke van és akinek segítség nélkül kell ellátnia egy ötfős háztartást, mire marad idő emellett... Folyton csak azt veszem észre, hogy már megint órák teltek el, és ázik át a pólóm, mert nem jutottam el oda, hogy leszívjam a tejet. A múltkor is annyira beszippantott a leckeírás-vacsoráztatás-fürdetés-fektetés, hogy a végén már csak ahhoz volt erőm, hogy fejés nélkül bedőljek az ágyba... A melleim persze olyanok voltak reggel ébredéskor, mint a beton, csöpögtek és fájtak. Félórába tellett, míg egyáltalán kimasszíroztam, és összesen 40 percbe, míg a tej is lejött. 

Ingatlanügyek

És ha ez nem lett volna elég, mindehhez még becsatlakozott az ingatlanhirdetések bújása, telefonálgatás, vizitek leszervezése és azokra eljárni is. Nem szeretem halogatni a dolgokat, úgyhogy az ominózus beszélgetés után már másnap nekiálltam felmérni, egyáltalán mik a lehetőségeink. 987 darab hirdetést néztem át - és ha tízet találtam, ami egyáltalán jónak tűnt, és azt gondoltam, érdemes lehet megnézni is. Persze egy ilyen kicsi baba és a két gyerek mellett nem olyan könnyű megszervezni egy lakásvizitet, de úgy leszervezni, hogy az passzoljon a baba háromóránkénti evésével, lehetőleg akkor legyen, mikor a fiúk suliban vannak, a férjem egyetlen meetingjét se üsse és még az ingatlanosnak is megfeleljen – na, ebbe a sokszögbe megint csak a fejést nem lehetett a legtöbbször belekalkulálni. Úgyhogy kényelmetlen melltartó fel, betét betesz és a fejés majd ráér a vizit után is. Isteni csoda, hogy mindennek ellenére valahogy mindig összejön annyi, hogy a gyerek egész nap tejet kaphasson... De a rendszertelen leszívás és a százfelé szakadás a mennyiség növelésében (és a baba napirendjének kialakításában) természetesen nem segít. 

Közben a lakást is rendbe kellett hoznom annyira, hogy az ingatlanos fel tudja mérni és meg tudja becsülni az értékét. Én nem tudom, miért, de a franciáknál az a szokás, hogy ha ingatlanvételbe fognak, akkor először a saját tulajdonukat adják el, és amikor már fixen megvan a vevő, kezdenek csak el új helyet nézni maguknak. Ennek előnye, hogy fixen tudják, mekkora büdzsével számolhatnak, hátránya viszont, hogy a szóbeli megállapodástól kezdve két-három hónapjuk marad csupán arra, hogy olyan új ingatlant találjanak, ami nekik megfelel (kivéve, ha külön kikötik a szerződésben, hogy tovább maradnak). Ha pedig ennyi idő alatt nem találnak, akkor albérletbe költöznek - elméletben csak pár hónapra, de a gyakorlatban akár évekre is, míg nem találnak megfelelő új ingatlant. Számomra ez a no way kategória, főleg három gyerekkel - nekik viszont nem fér a fejükbe, hogy miért nem akarunk mi is így csinálni, és hitetlenkedő arccal hallgatják, hogy mi előbb szeretnénk megtalálni az új helyet, és csak utána eladni a lakásunkat. Mindenesetre most már legalább az értékbecslés megvan.

A héten elmentünk megnézni egy pár házat, de egyik sem volt „A” ház - és emellé még förtelmesen drágák is voltak ár/érték viszonylatban. Nehezíti a dolgot, hogy csakis a környéken keresgélek, hogy a fiúknak ne kelljen megint új iskolába menniük, illetve az, hogy annyira pörög most a járvány után a piac, hogy egy-két hét alatt kapkodják el a házakat, annyira nagy rájuk a kereslet. A kedvencem egyébként az, hogy akárhányszor felhívok egy hirdetést, az az első, hogy már telefonban „lecsekkolnak” az ingatlanosok, vagyis be kell számolnom róla egy vadidegen embernek, hogy mennyi a havi keresetünk, hány gyerekünk van, hol dolgozunk és mióta, mennyit ér a lakásunk, stb. Csupa szenzitív adat, és ha nem mondod el nekik első blikkre, illetve már telefonban sem vagy szimpi, akkor „sajnos” ugrott a vizit is. Egyfelől megértem, hogy nem akarnak olyan érdeklődőt odavinni a tulajnak, aki igazából csak meg akarta nézni a házat, de esélytelen, hogy valaha is megvegye - másrészről viszont piszkosul zavar, hogy egy arc nélküli idegennek kell telefonban bizonygatnom: valóban telik rá és nem csak úgy hobbiból telefonálgatok és járok vizitelni. Úgyhogy már kifejlesztettem a következő érvelést, amivel próbálom rövidre vágni a kérdések özönét: általában bedobom a „három gyerekem van, a legkisebb még csak nemrég született, gondolhatja, hogy nem vesztegetni akarom az időmet, ha már elmegyek egy vizitre, és leszervezem hozzájuk a fizetett bébiszittert”. Ez általában hatni szokott. Sajnos eddig még egyik vizitünk se volt olyan, hogy egyáltalán megkísértett volna a gondolat, hogy ajánlatot tegyünk, úgyhogy várunk és keresünk tovább.

6. hét

Szept. 20. Kornél még mindig kizárólag anyatejes tápláláson van - én pedig most kezdem érezni, hogy a szoptatással együtt járó depresszív-hormonális állapot is megérkezett. Eddig még nem volt semmi bajom, nem éreztem ezt, csak az örökös fáradtságot, meg azt, hogy nincs kedvem/időm fejni. De most már inkább azt érzem, hogy csúnya és értéktelen vagyok, egy két lábon járó tejeszacskó, a világ pedig összeesküdött ellenem, és minden csak azért történik, hogy nekem gondot okozzon. Szerencsétlennek és összetörtnek érzem magam - és így a férjem megjegyzéseit is sokkal inkább magamra veszem, mint egyébként. Tudom, hogy szokás szerint csak viccel próbálja elütni az én rosszkedvemet, neki ez a taktikája, de most nem vagyok vevő a poénjaira, sőt. Legszívesebben sírva fakadtam volna, mikor egyik nap közölte, hogy milyen csoffadt vagyok (pedig csak ténymegállapított, tényleg úgy néztem ki, mint egy madárijesztő).

Az érzések másik amplitúdója a babához köt: szó szerint elolvadok, ha csak ránézek. A göndörödő, seprős szempillái, az, hogy a szeme sarkában lévő pilla még a többinél is nagyobb és hosszabb és ettől az arca olyan, mintha kikunkorodna a szeme... Iszonyatosan aranyos! Holnap lesz hathetes. A férjemmel egy boldog percünkben, mikor csak hármasban voltunk itthon, és ő is épp lerakta a munkát egy órára, miközben a kora őszi nap besütött a lakásba ő pedig épp a babával cukiskodott, míg én valami ebédfélét melegítettem, azt mondta, hogy olyan érzése van, mintha Kornél nem hat hete, hanem mindig is velünk lett volna. Igen, nekem is épp ugyanez jár a fejemben, hogy mindig is itt volt velünk. Annyira természetes, hogy velünk van, olyan könnyedén belesimult a családba, hogy tényleg olyan, mintha mindig is így lett volna. Viszont míg a férjem most teljesnek érzi vele a családot, én még mindig úgy érzem, hogy hiányzik innen valaki… Nem tudok ezzel az érzéssel mit kezdeni, imádom a kicsit, de akkor is így van. A legjobban úgy tudnám érzékeltetni, hogy olyan érzés, mint amikor vendégséget szervezel, a meghívottak 80 százaléka már mind ott van és te tök jól is érzed velük magadat, de közben még mindig várod azt az egyet, aki nem érkezett meg a buliba.

Nem teljes siker a mosipelus

Azért nincs túl sok időm ezen pörögni. A héten erőt vettem magamon, és elkezdtük a mosipelusozást. Hát, vegyesek a tapasztalataim: lehet, csak a sógornőm vette nagyon alapra a figurát, de a pelusok, amiket átadott, eléggé eresztenek (vagy csak én vagyok béna) és emiatt folyton kifolyik a pisi, a ruhák meg pisisek lesznek. Nem akarom feladni két nap után, főleg, hogy tudom, mekkora ökológiai lábnyomot termelnék, ha eldobható pelusba csomagolnám a gyereket a szobatisztaságig, de ez a mosipelus nem teljes siker... Kicsit elkezdtem utánaolvasni, megnéztem pár videót, mások hogyan csinálják, és a tapasztalatokon felbuzdulva rendeltem pár új betétet a pelusokba, mert amiket kaptam, nekem nem váltak be. Most várom, hogy megérkezzenek, és kiderüljön, azokkal jobban bent marad-e a pisi. És hogy egyfolytában legyen dolgom: a meg nem érkezett mikró mellé most felzárkózott a mosogatógép is: elromlott ugyanis, így most mindent kézzel moshatunk. Mivel még garanciális (alig féléves), hívtuk a szervizeseket, de csak majd' két hét múlvára tudtak időpontot adni, úgyhogy addig marad a kézi mosogatás - öt emberre plusz a mellszívóra naponta többször. Egy élmény.

Nem mondhatnám, hogy unatkozom

A fiúk is elszórakoztatnak rendesen. Így szeptember második felére beindult az iskola és a különórák is: van a heti két alkalom kötelező logopédia (ráadásul iskolaidőben, úgyhogy kedd-csütörtök reggelente ott kezdünk, aztán fuvarozzuk őket 10-re a suliba) és idén is megtartottuk a lovaglást, illetve járnak mellette a szocközpontba is, a Nagy zenei előkészítőre, a Kicsi pedig tornára. A tornát a pilates oktató nőci tartja, akit nagyon kedvelek, és bónusz, hogy a hétfői pilates előtt mindig elkap, és beszámol róla, hogy mennyire ügyes a Kicsi és hogy mennyire hihetetlenül jók a motorikus képességei. Még fotókat is mutatott, ahogy egyetlen fiúként lóg a sok kislánnyal denevérlógásban egy gerendán. A Kicsi is imád hozzá járni: az oktató akadálypályákat épít nekik szombat reggelre, és azon kell ügyeskedniük: van benne gerenda is, azt imádja. Erősen gondolkozom rajta, hogy ha megtanulja a francia vezényszavakat idén és komolyodik kicsit, beíratom igazi tornára, mert a kis filigrán alkata és a tényleg elképesztő mozgása (nincs benne félelemérzet és egy majom ügyességével mászik fel bármire) abszolút alkalmassá teszik rá.

A Nagy épp a tornaóra előtt jár zeneórára: ő énekelni szeret nagyon, ezért írattam ide - bár megvallom, az eredeti tervem az volt, hogy mindkettő mindkét órára járni fog, és így legalább két összefüggő óránk lesz szombaton, amikor csak egy gyerek van velünk és ne adj'isten, nyugiban meg tudjuk ejteni a nagybevásárlást, míg a fiúk le vannak foglalva délelőtt. Ennek a szép álomnak azonban a második héten reszeltek, amikor is mindkét tanár félrevont és más-más szavakkal, de lényegében ugyanazt mondták: ha a fiúk együtt vannak, nincs óra, mert állandóan hülyéskednek, és őket kell fegyelmezni, ami elveszi az időt a többiektől is. Borzasztóan szégyelltem magam, természetesen próbáltam velük beszélni és a férjem is, de hiába, a második alkalommal még rosszabbak voltak, mint az elsőn, így muszáj volt szétválasztani őket. Nem kárhoztatom a tanárokat, tényleg borzasztó hülyék tudnak lenni, ha unatkoznak és együtt vannak - viszont a küzdelemes beíratás után most megejthettem a kiíratást is egy-egy óráról. De megérte: mióta elszeparáltuk őket egymástól, csak dicshimnuszokat hallok róluk. 

A Nagy rászokott, hogy az iskolából hazafelé megáll egy bokornál, és leszed róla pár bogyót. Ma két piros és két fekete bogyót hozott, aztán hazaérve nagy óvatosan odaadta a kezembe és azt mondta:

„Anya, főzz belőle tápszert Kornélnak! Azért szedtem ezeket.”

Annyira kis kedves és gondoskodó az öccsével szemben… De amúgy mindenki mással is, mert a héten több „ajándékot” is készített titokban a családnak. Nekem egy szép karláncot fűzött a napköziben és rajzolt is hozzá (a képen Kornél és én vagyunk), az öccsének rajzolt valamit, amit elrejtett a születésnapjáig, az apjának pedig nekiállt számítógépet rajzolni - a billentyűzet már el is készült, és egy fülhallgatót is kivágott hozzá papírból (nem is tudom, miért pont ez az ajándék a skype-meetingek korában). 

Viccesek, amikor a Kicsivel játszanak, én meg hallgatom a beszélgetésüket, amibe egyre több francia szó is keveredik, pl. ilyenek: a Kicsi mondja a Nagynak: „Légyszi, csináld már gyorsabban!” Mire a Nagy: „Csak ekkora vitesse-el tudom!” A Kicsi még nem keveri a két nyelvet, viszont a magyarral sincs teljesen kibékülve: bizonyos szavakat konzekvensen rosszul mond. A kedvencem most épp a pufuteve - nem lehet meggyőzni, hogy azt nem úgy mondják.

Tovább folytatjuk a házkeresést is: a héten is voltunk egypár viziten, de még mindig nincs meg az, amit mi keresünk. Volt egy ház, ami nekem nagyon tetszett és nagyjából meg is felelt volna a szempontjainknak, de sajnos olyan szinte le volt lakva a belseje, hogy így nem tudtunk volna odaköltözni, csak egy teljes felújítás után - erre viszont most se időnk, se pénzünk nem lenne, úgyhogy fájó szívvel ugyan, de elengedtem. Ja és sikerült még bezsúfolni erre a hétre a hathetes kontrolt is a nőgyógyásznál, szerencsére minden rendben van.

Ebből is látjátok, hogy nem unatkozom... Az időm nagy részét viszont sajnos nem a babával való együttlét tölti ki. Ez nagyon zavar egyébként: annyira szeretnék elmerülni egy kicsit az anyaságban és egyszerűen nem tudok. Most, amikor végre tudnám élvezni a dolgot, mert már nincs meg az a félelem, óvatoskodás és rutintalanság, szóval nincs rajtam az a stressz, hogy jól csinálom-e a dolgokat, ami az első fiamnál még megvolt, és nem is olyan hirtelen jött, mint a második - aki babázás tekintetében lényegében összeolvadt az elsővel, és most visszanézve az a másfél év olyan, mint egyetlen, óriási massza. Most, amikor már nem ijedek meg minden kis hülyeségtől, felismerem, mi a baja, kellő rutinom van az altatásban-etetésben, a gyerek pedig egy igazi cukibogár - annyi dolog lóg a nyakamban, hogy nincs rá időm, hogy egész nap csak vele foglalkozzak. 

Utálom ezt a helyzetet, hogy csak lopott pillanatok jutnak vele két fejés és három telefon vagy más ügyintézés között, hogy nem tudok magamból eleget adni neki. Tudom, hogy csak egyszer kicsi, ezerszer hallottam a „most élvezd ki, most van rá lehetőséged” frázist is, és én most teljes szívvel így is tennék - csak menne el valaki helyettem a szülői értekezletre (kétszer), fizetné be az őszi gyerekmegőrzőt, nézne házat és hívogatna ingatlanosokat, mosna és vasalna, tenné rendbe a lakást, varrná meg az elfeslett iskolatáskát, hogy a gyerek hordani tudja és ne csak kézben vinni, vinné el a kocsit a szervizbe, vásárolna be és még sorolhatnám… A férjem is kiveszi a részét a dolgokból, félreértés ne essék, és legalább ennyit, ha nem többet vállal a családi teendőkből, úgyhogy rá se tehetek már többet. Kíváncsi vagyok, más három-, vagy mégtöbbgyerekes családban hogy oldják meg, hogy mindenre jusson idő, ha nincs külső segítség.

Shadow

A babanapló előzmő részeit itt olvashatod



Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
A harmadik nap délutánján két csecsemős, a férjem és én négyesben próbáltuk megszoptatni a gyereket negyven percen át, mint valami kabaréban.
Tovább>>>

Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segített
Talán nem kell ecsetelnem az idegállapotomat: egyszerre akartam sírni és éreztem mérhetetlen dühöt.
Tovább>>>

Rettegek, hogy meghal a kisfiam
Tudom, hogy teljes képtelenség, mégis abnormálisan rettegek tőle, szinte látom magam előtt, hogy valami baj éri.
Tovább>>>