31. hét
Csak kapkodom a fejem, milyen hihetetlen mértékben fejlődik az én kis manókám. Mindenben egyre ügyesebb és egyre önállóbb. Például váltott kézzel tudja fogni a játékokat és kisebb manipulációkat is egyedül végre tud hajtani a kezével. Könnyedén huzigálja ki a fiókokat fekvő (!) helyzetben. Almát „rágcsál” - egy gerezdet vág neki mindig az apja, azzal dörzsöli az ínyét. Emellett rágja a cumisüveg gumiját, miután ivott belőle - pont olyan ilyenkor, mint a húgom volt, aki imádta lerágni babakorában a cumifejeket az üvegekről - úgyhogy elővettem inkább a fiúk régi csőrös poharát. Nagyon tetszett neki - főleg az, hogy két füle van, és így maga is meg tudja tartani.
Naponta legalább egyszer nem csak úgy beteszem a babahintába lengedezni, hanem hintáztatom és énekelek hozzá. Pár napja figyeltem meg, hogy mostanra ő is „énekel” velem - ha abbahagyom, ő még folytatja a dallamot egy darabig, és babanyelven mondja a szöveget. Annyira cuki! Evés közben dobog a lábával a széken, fekvés közben ugyanezt csinálja a földön, veri a talpával az ütemet. A fejével nagyokat bólintgat előre hason fekvésben és próbál haladni - de egyelőre inkább csak a tolatás sikerül.
És mindeközben ezerrel megy a szeparációs szorongás: én lehetőleg mindig és minden helyzetben legyek tőle karnyújtásnyira. Ha az apja kezében van, akkor is, ha a fiúkkal van, akkor is, ha a kedvenc játékával játszik, akkor is. Édesen eljátszik amúgy a kis játékházával, közben mondogatja, hogy de-de-de meg te-te-te, esetleg ba-ba-ba vagy da-da - csak legyek ott közben mellette a kanapén, és lásson. Időnként nagyot kiabál, hogy nézzek rá - ha odafordulok, nevet és úgy néz rám, mint egy süldő szerelmes… kuncog, mosolyog és ha visszanevetek rá, szendén elfordítja a fejét, vagy lesüti a szemét és elpirul. Iszonyat édes!
Sokat beszél a játékaihoz is. A gyerekorvos szerint ez a beszédesség az intelligencia jele - szerintem viszont ő nem tudja, hogy K. különösen kommunikatív családba született. Egész nap be nem áll a szánk, ő pedig próbál utánozni minket. A Nagy nemrég új becenevet adott neki. Minden nap, amint hazaér az iskolából, már megy is az öccséhez, hogy megszeretgesse kicsit és miközben kedvesen dögönyözi, folyton azt mondogatja neki: hasipóók, hasipóók. (Nem lehet meggyőzni róla, hogy az igazából haspók). A férjem mostanában Pufipofi-nak hívja, esetenként „Putyi”-ra rövidítve azt. Való igaz, hogy nagyon pufi a fiatalúr: a legutóbbi mérésen több mint 9,5 kg volt - és annak már két hete. Szó szerint még a talpa is kövér - de ez csak még inkább ingerli az embert, hogy minden pelenkacserénél megpuszilgassa.
Változ(tat)ások
Nem csak K. életében történtek változások, hanem a fiúkéban is, ennek helyszíne pedig az utóbbi napokban nem más, mint az emeletes ágy. Még a múlt hét végén találták ki, hogy ők péntek este kipróbálják, milyen egy ágyban aludni, ezért a Nagy az esti mese után nem mászott fel az ágyába, hanem a Középső mellett aludt el a lenti ágyon. Voltak kételyeim, mennyire lesz pihentető így az alvás és mennyire férnek majd el egymás mellett, de reggel közölték, hogy ez „jó volt”. Viszonzásképp másnap a Nagy hívta „vendégségbe” a Középsőt az ő fenti ágyába - itt azért már féltem, nehogy a Középső lezúgjon éjszaka, így őt a fal felé fektettük és a tesója aludt az ágy szélén.
Persze ettől vérszemet kaptak és a harmadik estére azt találták ki, hogy a Középső kihúzta az ágyát alulról a kuckóból, amit átalakítottak pokrócokkal elbástyázott bunkerré, az ágykeretből pedig kiszedték a matracot, amit betettek oda a földre. Az így létrejött izgi kuckót a Nagy foglalta el - cserébe a Középső megkapta a fenti ágyat, így mindenki elégedett volt. A bunkerbe lefekvés előtt behúzták magukkal az addig békésen játszó Kornélt is, aki ettől tisztára extázisba jött, járt keze-lába. A férjem vette észre őket és húzott be engem is a szobába, hogy titokban meglessük, ahogy hármasban játszanak a pokróc mögött... nyálasan hangzik, de ezek a pillanatok azok, amiket az ember tényleg megőriz örökre.
Másnap reggel a Nagy azzal fogadott: „Anya, még tízszer akarok így aludni!” Hát jó. A szobájuk borzasztóan néz ki, leginkább olyan, mint egy zsibvásár - de fő a nyugalom, inkább becsukom az ajtót és elkerülöm őket, hogy kedvükre játszhassanak. Majd megunják ezt is, és akkor minden visszaállhat a régi kerékvágásba.
Én is változok egyébként, hála a sok mozgásnak - a mérleg még nem mutat irtó nagy változást, de a férjem (kicsit sem objektív) véleménye szerint napról napra vékonyabb vagyok. A beach body persze még messze van, de a folyamat felgyorsítása érdekében időnként megiszom egy-egy méregtelenítő/fogyasztó porkeveréket. Egyik délután véletlenül otthagytam a konyhaasztalon ezt a port, és persze, hogy a Középső nem hagyta szó nélkül, mikor meglátta.
- Ez mi? - kérdezte az apjától. Én épp a szobában teregettem, fél füllel hallgattam csak a beszélgetést.
- Ezt anya azért szedi, hogy kisebb legyen a feneke - mondta neki jelenlétemről nem tudó, rendkívül éleslátó férjuram.
- Akkora, mint Kornélé? - kérdezte őszinte megdöbbenéssel a hangjában a Középső. Egy pillanatra magam elé képzeltem, hogy milyen mikromnyira kicsinyített fenekem volna akkor, és már ki is tört belőlem a röhögés - de ahogy hallottam, a Nagyból is, aki eddig szintén csak csendben hallgatta az eszmecserét.
Balul sikerült névnap
A héten két névnapot is ünnepeltünk - pontosabban már az előző hétvégén volt egy kis torta és ünneplés, de azért hét közben, nevük napján is felköszöntöttük a névnaposokat. A Középső névnapja elég rosszul sikerült: egyrészt nagyon hisztis kedvében volt, és semmi sem volt jó neki, mindenkivel összeveszett, pattanásig feszítve mindenki idegeit. Másrészt pont aznap bonyolítottuk a (remélhetőleg) utolsó hívásokat az adásvétel aláírásával kapcsolatban, így a férjem rendkívül ideges és stresszes volt egész nap.
A két dühösködő (nem esett messze az alma a fájától) persze lépten-nyomon egymásnak feszült itthon, de a Nagy Baj csak akkor történt meg, mikor már túl voltunk a vacsorán, a névnapi macaronok elfogyasztásán, a Nagy megajándékozta a Középsőt egy saját maga által rajzolt Pókemberrel, akinek motorja is volt és a fiúk a felügyeletem alatt már a fogukat mosták a fürdőszobában. Ekkor jutott ugyanis eszébe a Középsőnek, hogy a Nagy a múlt héten nem választott magának új fogkefét, amikor ő igen, és ezt sürgősen pótolni kell. Épp a Naggyal válogattam a fogkefék között, amikor a nyitott fiókban a Középső meglátta az apja egyik kölnijét, amit hirtelen ötlettől vezérelve a kupakjánál fogva megpróbált kivenni (rejtély, hogy mit akart vele). Persze a kupak nem tartott sokat, így ahogy kiemelte, már csattant is a padlón a nehéz üveg, szerteszét spriccelve a kölnit és az üvegcserepeket.
Íme, Spiderman és az ő motorja a Nagy ábrázolásában
A férjem épp ekkor nyitott be a fürdőszobába, így premier plánban látta a mozdulatsort és azt is, ahogy az üveg ezer darabra törik, még mielőtt egy szót szólhatott volna. Számára ez volt aznap az utolsó csepp a pohárban. A fürdőszoba csak úgy illatozott a drága párfümtől, mi hárman meg döbbenten álltunk vele szemben, mint valami vígjátékban - mikor ránéztem, láttam, hogy mindjárt felrobban. Persze a gyerekek is levágták, hogy baj van és igyekeztek a hátam mögé bújva minél kisebbre összehúzni magukat, legfőképp a kis bűnös. Nem ragozom túl: a Középső alaposan le lett szidva, a cserepeket összesöpörtük, a kölnit (amennyire lehetett) felitattuk, a gyerekeket lefektettük. Igen ám, de annyira erős volt a szag, hogy az egész lakás úszott a parfümben. És míg kis mennyiségben nagyon kellemes ez az illat, töményen már egész más, idegesítő hatást kelt.
Másnap egyedül maradtam itthon Kornéllal. Bár a kedélyek reggelre lenyugodtak, a bűnbánó Középső pedig többször is megígérte, hogy ezentúl szót fogad és nem nyúlkál olyan helyekre, ahova nem szabad, az illatár továbbra sem szűnt meg. Nagyjából délig bírtam, akkor besokalltam és mindent felmostam, a fürdő szőnyegét pedig (ami szintén kapott az áldásból) kimostam mosógéppel. Hiába, a szag nem tágított. Aznap nekem kellett menni a gyerekekért, az apjuk csak később ért haza. Elmondása szerint már a liftből kilépve megcsapta az egykori parfüm illata... nem tudom, megszűnik-e még valaha.
Szegény Középsőre nagyon rájár a rúd (vagy inkább a ló)
Péntek este vacsora közben a fiúkkal szóba került, hogy szertornázni nem csak lányok, hanem fiúk is szoktak. Nem akarták elhinni, úgyhogy igazamat bizonyítandó, megnéztünk pár videót együtt, amin fiúk gyűrűztek, dobbantóztak, talajtornáztak. Természetesen mindketten közölték, hogy ők is járni akarnak. Úgy sajnálom, hogy emiatt a hülye járvány miatt ebből is kimaradnak... talán jövőre már beírathatom őket valahova. Miután lefeküdtek, még megnéztünk egy filmet és a szokásoshoz képest elég későn, este 11 után feküdtünk csak le. Persze hogy ezt az éjszakát választotta ki K., hogy ne hagyjon aludni... másnap reggel emiatt igencsak kómásan keltem, és épp az agyam helyén lévő cserepeket próbáltam összerendezni, hogy kitaláljam, mi legyen az ebéd, mikor Férj elkezdte az okvetlenkedést.
Nektek is vannak olyan napok, mikor az az érzésetek, hogy a férjetek direkt bosszant? Mintha minden egyes megmozdulásával, minden szavával arra játszana, hogy kihozzon a béketűrésből? Hogy ha kérdezel tőle valamit, direkt úgy válaszol, hogy felforrjon tőle az agyvized? Bár ő tagadja mindezt, és szerinte ilyenről szó sincs, de én esküszöm, hogy ez így van. Sajnos ilyenkor nagyon hamar eljutok arra a pontra, hogy legszívesebben fejbe kólintanám valamivel, a kialvatlanság pedig csak felerősítette ezt az érzésemet... A szombat délelőtt így puskaporos hangulatban telt, szerinte én voltam hülye, szerintem meg ő. Mindezt csak a gyerekekkel különórákra loholás szakította meg, de végső megnyugvást csak az ebéd elfogyasztása hozott.
Miután jóllakva kölcsönösen elnézést kértünk a másiktól délelőtti viselkedésünkért, elindult a fiúkkal a szokásos lovaglásra. Másfél óra múlva zaklatottan kerültek elő: a Középsőt ugyanis az edzés utolsó két percében ledobta a ló, amin lovagolt, aztán még rá is lépett az arcára. Ennek következtében felszakadt belül a szája egy kicsit és monoklija lett a bal szeme körül. Állítása szerint neki ez nem fáj - viszont rendkívül élvezte, hogy ilyen dráma főszereplője lehet és mind ő, mind a szintén izgatott Nagy hosszasan és élvezettel mesélte, mi is történt pontosan.
Másnap hurkát sütöttem ebédre. Míg készült az étel Kornél pedig aludt, a fiúk filmet néztek. A férjem egy délelőtti poénkodás miatt, amiben elejtettem „a pisztácia kifogyott” híres félmondatát, úgy gondolta, hogy már elég nagyok ahhoz, hogy megismertesse velük Bud Spencer munkásságát, így az És megint dühbe jövünk-et tette be nekik. Szó szerint odaszegeződtek mindhárman a tévé elé. Én nem tudom, ki hogy van vele, de az általam végzett (egyáltalán nem reprezentatív) felmérések szerint a férfiak 99 százaléka tízezredszerre is lelkesen (és legfőképp minden másra süketen), a külvilágot teljesen kizárva, óriásiakat hahotázva nézi meg a Bunyó karácsonyig-ot, a Kincs ami nincs-et és a Különben dühbe jövünket. Legalábbis az én családomban mindenképp. Úgy tűnik, a fiúk sem lesznek ez alól kivételek... még az ebéd is csak mérsékelt érdeklődést váltott ki belőlük, annyira lenyűgözte őket a film.
A nap további részében mindketten Charlie Firpó-k voltak (érdekes, hogy a szépfiú karakter egyiküket sem érdekelte), értsd: bokszoltak nagyokat a levegőbe, harci táncot lejtettek zenére, kb. kétpercenként elkiabálták, hogy „Én vagyok Charlie Firpo” és konyharuhát kötöttek a nyakukba vacsorához.
Betegeskedés
Hétfőn a Nagy nem ment iskolába, mert köhögött és az apja szerint lázas volt reggel. Amennyire bosszantó volt a férjem szombaton, annyira tündér volt most hétfőn: szó szerint megtáltosodott, egész nap tüsténkedett a gyerekek meg a háztartás körül. Sütött a nap, jó kedvünk volt és pakolás meg ebédfőzés közben arról beszélgettünk, mit és hogyan csinálunk, illetve csináltatunk majd a házzal, ha végre oda jutunk.
Felhívtuk az önkormányzatot is, hogy az iskolai beíratások után érdeklődjünk. Azt már láttam, hogy március 31-ig kell beiratkozni, ám ehhez szükségünk lett volna egy számlára, mely igazolja, hogy valóban ott lakunk (a franciáknál nincs lakcímkártya, hanem gáz, áram- vagy vízszámlát fogadnak el helyette). Sikerült lebeszélni, hogy egyelőre az előszerződést küldjük csak el nekik, és így is listába veszik a fiúkat. Na, persze - gondoltam magamban, de azért még aznap elküldtem mindent, amit kértek. Kellemesen csalódtam: egy fél órán belül megjött a hivatalos visszaigazolás és felszólítottak, hogy kontaktáljam az iskola igazgatónőjét, hogy kiderüljön, melyik osztályba kerülnek majd.
A Nagy eközben egész nap csendesen eljátszott a duplóval, a babától biztos távolban, nehogy ráköhögjön - de Kornélt nem lehetett visszatartani attól, hogy ne akarjon folyton a közelében lenni.
Így történt, hogy a játék közbeni zsolozsmázását (gagaga-tetete-bábábáb) ő is végighallgatta, és egyszer csak izgatottan kiáltott fel:
- Anya, Kornél kimondta az első szavát!
- Tényleg? Mi volt az, én nem is hallottam - válaszoltam neki csalódottan, hogy én nem hallottam semmit.
- Hát az, hogy báb. Írd fel! Azt akarta mondani, hogy bábu, csak elfelejtette az u-t!
Na jó, akkor azt hiszem, ezzel még várunk egy kicsit.
Mi legyen az utazással?
Másnap már a Nagy is újra ment suliba, mert láztalan volt. Délután, mikor készülődtünk értük az iskolába, a férjem felvetette, hogy valóban jó döntés-e április közepe táján hazamenni családlátogatásra Magyarországra, ahogy terveztük. Mivel elsősorban ő az, aki már hónapok óta menne, és számolja vissza a napokat a gyerekekkel az indulás dátumáig, eléggé meglepődtem ezen. Végül abban állapodtunk meg, hogy még várjunk kicsit, lássuk meg, hogyan alakul az otthoni helyzet és aztán döntsük el, menjünk-e vagy sem.
A jelenlegi helyzet azonban nem túl bíztató, úgyhogy szükség lesz egy B-tervre is, ha esetleg mégse mennénk. A férjem kijelentette, hogy nincs az az isten, hogy a tavaszi szünet két hetét a lakásunkban töltsük el - mire javasoltam, hogy akkor utazzunk el valahova belföldön. Szó szót követett, és megbeszéltük, hogy ha a tavaszi szünetben nem is, de Húsvétkor (a kettő nem esik egybe) elmehetnénk valahova, hogy ne itthon kelljen ülnünk, és lássunk egy kicsit többet is a tavaszból meg a természetből, mint amit a város közepén lehet. Úgyhogy hazatérve nekiláttam a szálláskeresésnek, elsősorban Provence-ban. Mióta francia lakosok vagyunk ugyanis nem volt olyan év, hogy ne töltöttünk volna el pár napot ezen a mesebeli tájon - kivétel csak 2020 volt a járvány első hullámával, amikor le kellett mondanunk az előre lefoglalt utazásunkat.
Mindketten imádjuk azt a tájat, a nászutunk egy részét is itt töltöttük, és különösen tavasszal, nyár elején szép. Sokáig keresgéltem a megfelelő szállást, de úgy érzem, talán sikerült megtalálni: egy régi farmból átalakított kis házikót, mindentől távol, óriási kerttel, nem messze a levendulaföldek és cseresznyefák árnyékától. A kertben játékok is vannak, hinta-csúszda szintjén. Miután a férjemnek is megmutattam, szerda délelőtt elküldtük a foglalási kérést, és most izgatottan várjuk, hogy visszaigazolják-e. És mivel szerdán gyönyörű idő volt, úgy döntöttünk, nem ülünk egész nap a lakásban, hanem mini-pikniket csinálunk.
Így fogtuk magunkat és a babával együtt elmentünk a hozzánk közeli parkba, ahol szerencsére egy lélek se volt rajtunk kívül. Miután a pokrócunkat kiterítettük, Kornél szép hosszút aludt a babakocsiban, mi pedig kiraktuk a pikniket és kellemesen megebédeltünk. A babát ébredés után magunk mellé vettük, ő pedig tudományos képpel vizsgálgatta a pokróc körül elterülő virágszőnyeget és az egyik közelebbi virágot - letépni nem merte ugyan, csak simogatta a kis kövér kezével. Imádom, amikor ilyen kis komoly arccal nézegetnek valami teljesen hétköznapi dolgot a babák...
Shadow
A babanapló előző részeit itt olvashatod:
Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segítettRettegek, hogy meghal a kisfiam
Nem fér bele a fejés az életünkbe
Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
Csomókban hullik a hajam
Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...
Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni
Covid-pozitív volt a karácsony előtt nálunk járt barátnőm
Senki más nem tudja elaltatni a gyereket, csak én
Anyuka, ne rohangáljon a gyerek ágyához minden nyekkenésre!
Idegösszeroppanást kaptam: az eladó mégsem akarja eladni a lefoglalózott házat
A gyerek a saját szobájában sírt, én az enyémben
Sokkot kapott a kisfiam a vérvételen
Valaki szabadítson meg a gyerekeimtől egy hétvégére!
Rohantam, hogy beoltsák a kisfiamat
Mindenkit lefáraszt a hisztijével a fiam
Kornél folyton lehányja a szőnyeget
Én örülnék neki, ha az öcsi meghalna
