12. hét 

Véget ért az őszi szünet. A Nagy már alig várta, hogy újrakezdődjön az iskola. Eddig is szeretett járni, de most aztán pláne lelkes. Új barátja van ugyanis, Raphael, aki egy egészen új világot tárt fel előtte: beszervezte a dragon ball-os kártyák cserélgetésébe. Azt hittem, ez a divat az öcsém gyerekkorában már kifutott, de ezek szerint (itt) még nem. Úgyhogy most minden nap kártyalázban égünk. Az elmúlt három hónapban egyébként A Nagy egyetlen alkalommal se ment el úgy reggel, hogy ne kért volna meg rá: köszönjek a nevében Kornélnak, ha felébred. Sőt, egyik este számonkérte rajtam, hogy az ő játék babáját (akinek a Pizza nevet adta a keresztségben) is megetettem-e délben, kapott-e desszertet és lefektettem-e utána. Megnyugtattam, hogy mindent végigcsináltan vele, Kornéllal egy időben. 

„Nem én futottam el, hanem a lábaim!”
 

A Középső eközben szokás szerint bombáz minket vicces mondásaival. Evés és fogmosás közben például folyamatosan helyben fut a lábaival „mert akkor gyorsabban megy” az adott tevékenység. Nagyon tetszik neki a Hív az Ohio örökbecsű, tábortüzes változata, amit mostanában elalváshoz énekelek nekik, bár az eszmei mondanivalót (szerencsére) még nem teljesen érti.

„Ha majd apuka leszek, én mindig csak jót csinálok”

- fejtette ki, amikor erről beszélgettünk. Tovább folytatta az új ételek megkóstolását is: vasárnap a zöldborsófőzelékből evett 5 kanállal, szerdán pedig a sütőtöklevest kóstolta meg krutonnal egy kis tányérkában. És a tavalyi tél után ismét kedvenc nála a narancs is: velem pucoltatja, a közepén lévő kicsi gerezdeket pedig a szájába téve egyesével mondja nekik:

„Sajnálom babanarancsok, ne haragudjatok, de most megeszlek titeket.”

Elkészült a szemüvege is. Übercuki vele! A pókembereshez adtak tokot és egy ajándék kis nesszeszert is, szintén spiderman-ekkel dekorálva, a „spótszemüveggel” meg tisztára olyan, mint egy mini Harry Potter, csak szőkében, kék szemekkel. Remélem, nem fogják csúfolni az iskolában miatta, mert eddig még tetszik neki, menőnek gondolja. 

Azért nem könnyű vele:  egyik nap mikor a napköziből baktattunk haza, elengedte a kezem és elfutott az utcán (pedig tudja, hogy nem szabad). Amikor kérdőre vontam, hogy miért csinálta ezt, és hogy nagyon haragszom rá, tágra nyílt szemekkel közölte, hogy

„Nem én csináltam, hanem a lábaim, mert azt mondták, hogy futni akarnak, és én hiába mondtam nekik, hogy nem szabad. Hallod láb? Nem szabad futni!!”

- és közben akkurátusan megcsapkodta a lábát. Utána még bemászott a kerítésen a játszótérre is (de nem én akartam! - védekezett, mikor leszidtam), ahova egyébként nem terveztünk menni, alig lehetett kihúzni onnan. 

De a leghúzósabbak mégis a hétvégék: csendben tartani őket, hogy a baba aludni tudjon napközben - többszörös mission impossible-lel ér fel. Kornélon is meglátszik, hogy ilyenkor kivannak az idegei… sokkal hamarabb elfárad és telítődik, mint hétköznapokon, amikor kettesben vagyunk, csöndben és nyugalomban - ezért gyakrabban kell letenni is, ami persze nem megy az örökös zsivajban, hiába viszem el a szobájába... És persze ezeket az intermezzókat a nagyok is kihasználják ám.

A múltkor például, mikor a babát mentem altatni, két angyalian jó gyerekként színeztek nagy egyetértésben a nappali padlóján - mikor öt perc múlva kijöttem, már mindkét karjuk tele volt firkálva filccel és büszkén mutatták, hogy ezek itt az izmaik, és ebben van az erejük, mint a szuperhősöknek. Hát, legalább csendben voltak... De persze jobb, ha le tudunk menni sétálni vagy játszózni. Vasárnap délután például két és fél órán át levegőztettük a fiúkat, hogy levezessék az energiáikat - a baba azalatt végig aludt a babakocsiban, annyira elfáradt tőlük. Csak enni kelt fel, aztán aludt tovább a jó őszi levegőn.

Hétvégente egyébként rászoktunk, hogy megnézünk a fiúkkal egy-egy Váratlan utazást (amin az apjuk általában kellemesen elbóbiskol). És míg ők nézik a filmet, én közben sütit sütök és a konyhából hallgatom Hetty nénit. Az elmúlt hetekben készült már így ünnepi diós pite, kétszer almáspite, egyszer pedig répatorta. Szeretem ezeket a délutánokat - bár az igazat megvallva az lenne a legjobb, ha nem nekem kéne sütni, hanem én is ott ülhetnék velük.

Nincs több fejés, van helyette edzés
 

November negyedikén aztán ünnepélyesen befejeztem a fejést, azóta már csak a mélyhűtős anyatejekból élünk, a gépet pedig visszavittük a kölcsönzőbe. És ezzel egy időben úgy döntöttem, nekiállhatok lefaragni azt az utolsó hét kilót, ami még rajtam van... De valahogy mindig akadt fontosabb dolgom, hiába döntöttem el minden nap ébredéskor, hogy ma már biztosan megyek legalább egy kicsit az elliptikus tréneren. Hétfő reggel aztán megmakacsoltam magam, és mikor a férjem visszaért a gyerekek leadása után a suliból, megmondtam neki, hogy most húsz percig ő vigyáz (az egyébként épp alvó) gyerekre, mert ha most nem kezdem el, akkor sosem fogom.

Semmi kedvem nem volt a mozgáshoz - a csúf igazság ugyanis az, hogy én mindenforma mozgást utálok, kövérnek lenni viszont nem szeretek - úgyhogy csak az akarat vitt előre. Húsz percet állítottam be magamnak zsírégető módban. Az ötödik perc után úgy éreztem, nincs több erőm, ennyi is elég így elsőre, és csak azért mentem tovább, mert k… cikis lett volna magam előtt is, hogy öt percnél tovább nem bírom. Közben volt időm újfent végiggondni, hogy bár szeretek mozogni, de a futást és annak minden formáját továbbra is utálom. Az elmúlt majd 34 évben sok mindent kipróbáltam sportok és egyéb mozgásformák közül, de az egyetlen, amit szeretek és bármikor szívesen csinálok, sőt, sóvárgok utána, az a jóga, annak viszont a karantén miatt egy időre lőttek. Végül csak letelt az a húsz perc - a lábaim már erősen remegtek, mikor lekászálódtam a gépről. Végeredmény: húsz percnyi izzasztó melóval 61 kalóriát égettem el és 6,4 kilométert tettem meg. Hát lesz hova fejlődni. A másnapot kihagytam, mert nem tudtam időt kiszorítani, de harmadnap ismét rávettem magam a zsírégetésre és kerek három perccel tovább folytattam, mint az első alkalommal. 

És hogy ne csak én mozogjak, Kornélt is minden nap tornáztatom pár percet a játszószőnyegen, hogy menjen majd neki a fordulás. Szerintem már nem sok idő kell hozzá, hogy átforduljon hasra, mert ha oldalra teszem, eléggé próbálgatja. Élvezi ezeket a kis „edzéseket”, és egyébként is nagyon ügyes a mozgása, pl. minden egyes pelenkázásnál magától emeli a kis popóját, mikor tudja, hogy jön a csere.

Egyre kommunikatívabb is: imád beszélgetni a játék állataival - énekel nekik, és hosszasan magyaráz is rájuk nézve. Mindjárt három hónapos… Már kinőtte a bölcsőjét, úgyhogy átköltöztettük a kiságyba. Alkalmanként 210 ml-t is megeszik a tápszerből, de sajnos még mindig sokat bukik, a sok hányástól pedig estére erősen sajtszagú lesz a kis nyaka. 

13. hét

Három hónapos! Mivel az orvos lebetegedett, ezért itthon mértük le a gyereket, aki számításaink szerint kereken 7 kg és 64,5 cm. Tisztára kinyílt számára a világ… Minden érdekli, mindent látni akar. Kedvenc időtöltése az, ha a kezemben hordozom - de már nem jó menetiránynak háttal, fejét a vállamnak támasztva, hanem a fenekét a kezemben tartva, hátát a mellkasomnak döntve, menetiránynak előre kell tartanom - így mintegy páholyból szemlélheti a dolgokat. 

Evés közben is nézelődik. Mit nézelődik, egyenesen gukkerol! Mindent lekövet a szemével, sasol, mi történik, figyeli minden mozdulatunkat, ami körülötte történik. Ha ezt megunta, az arcomat kezdi el tanulmányozni. Részletesen végigveszi az egészet, egyetlen kis pontot sem hagy ki rajta. Sokszor nevet is evés közben, főleg ha mosolygok rá, és persze míg röhög, mindenfelé folyik szét a tápszer. 

A kezdeti heteket jellemző csuklás már ritkán jön elő - van helyette bukás, és persze fogzás meg nyáladzás ezerrel. Az a kis mohó száj, ahogy az üveg után kap minden etetésnél… Azok a tokák, amiktől nem látni a nyakát... igazi kis dagi! Ha éhes, nyálbubikat fúj a szájával. De amúgy is borzasztó édes, ahogy kommunikál(ni próbál). A Középső a múltkor egyenesen azt mondta: nálunk Kornél a király, mert mindenki neki engedelmeskedik. Mikor kérdeztem tőle, hogy lenne ő a király, hisz még beszélni se tud, rám nézett és azt mondta:

„De hát beszél! Babanyelven! Nem érted??”

A haja is egyre viccesebb: egyes szálak már 5-6 cm hosszúak, míg az épp csak besűrűsödött részeken meg csak egycentis. Így az a fura helyzet  állt elő, hogy rá lehet fésülni a hosszabb szálakat a rövidebbekre - mint ahogy a kopaszodó  öregurak szokták, hogy így palástolják a fejük tetején lévő foltot. Rendkívül viccesen néz ki vele. De ezt leszámítva még mindig neki van a világon a legselymesebb haja. Mára megszerette a fürdést, és az apja (aki fürdeti) az új sztár - én is legyek ott a közelben természetesen, de a már-már flörtöléssel felérő gügyögését és mosolyait az utóbbi napokban inkább neki tartalékolja, nem nekem.

Ahogy a kis kezével átfogja az enyémet, mikor küzd az elalvással, és ahogy az arcára tapasztja a tenyeremet, miközben kapaszkodik az ujjamba... Meg kell zabálni. Már többször akartam írni amúgy, hogy K. nyugtalankéz szindrómában szenved - mikor már félálomban van, hadonászni kezd a kezével, és ezzel újra felébreszti magát. Roppant dühítő, mert így az altatás ideje egyre hosszabb és hosszabb lesz… A napközbeni alvás még amúgy sem az igazi - ha már kezd jobban menni egy picit, tuti jön egy olyan nap vagy hétvége, ami felborítja a ritmust. 

Mindent beterít a haj
 

A magam részéről a héten sajnos eléggé hanyagoltam a mozgást, aminek meg is lett az eredménye: ismét 66 kg vagyok. Mentségemre szóljon, hogy sok intéznivaló esett be (lásd lejjebb). Ja és elkezdett hullani a hajam: de mint a záporeső. A terhességem alatt szó szerint egy szálat se vesztettem, ha kifésültem jó alaposan, akkor se maradt semmi a fésűben. Most viszont... Csomókban lehetne szedni. Már vártam amúgy, hogy mikor kezdődik, eddig egész jól megúsztam. Lehet, hogy az ősz is rátesz egy lapáttal? Nem tudom.

Több mint két év után a legjobbkor találtak meg a hivatalnokok
 

A héten megint sok volt a tennivaló. Be kellett mennem a munkahelyemre igazolásokért, ugyanis végre behívtak állampolgári meghallgatásra. Erről már többször akartam írni, de aztán mindig elnapoltam... Röviden összefoglalva: öt év itt-tartózkodás után folyamodtam a francia állampolgárságért. Be is adtam a „dossziémat” (már ez önmagában sem volt egyszerű, de most idő hiányában nem részletezem) 2018 nyarán, kaptam is egy időpontot a személyes elbeszélgetésre 2020 januárjára. Igen, nem elírás, a papírok leadása után 19 hónappal későbbre adtak időpontot az elbeszélgetésre. Azt hittem, rosszul hallok, mikor az ügyintéző mondta.

Januárban aztán értesítettek, hogy ki tudja, miért, de tovább tolódik a meghallgatás, tavaszra - akkor viszont a Covid miatt karanténban ültünk, úgyhogy megint csak elmaradt. Én többször is kerestem őket emailben a májusi karantén feloldása után (telefonszámuk nincs, bemenni nem lehet), referáltam nekik a költözés miatti lakícmváltozásról és a szülésről is, minden alkalommal megnyugtattak, hogy majd értesítenek, utoljára szeptemberben. Majd október végén, egy péntek délelőtt ismeretlen szám hívott. Még jó, hogy felvettem, mert mint kiderült, a meghallgatási ügyintéző volt, aki jófejségből felhívott, hogy miért nem jöttem be, talán nem kaptam meg a behívót? Azt hittem, letépem a fejem, olyan ideges lettem, hiszen semmiféle behívót nem kaptam (persze, mert hiába írtam meg az új címet, ők a régire küldték... Annyira franciák!!). 

Szerencsére a pasas jó fej volt, mikor elsírtam neki, hogy én mennyit kerestem őket, és hogy itt állok kezemben egy 2,5 hónapossal, adott egy időpontot 12 nappal későbbre. Egyrészt iszonyat boldog voltam, hogy nem kell újabb hónapokat (ne adj'isten éveket) várnom egy új időpontra, másrészt viszont 12 napom maradt rá, hogy minden bekért papírt újonnan beszerezzek (és NAGYON sok papírról van szó). Tehát kénytelen voltam bemenni a munkahelyemre is, hogy beszerezzem a kért dokumentumokat. Egy papír kivételével egyébként sikerült az egész dossziét ismét összeraknom, így már csak a felkészülés maradt hátra. 

Nem tudom, más helyeken hogy megy az állampolgársági vizsga, de itt elég sok mindent kérdeznek, politikától történelmen és földrajzon át egészen hétköznapi dolgokig mindent. Úgyhogy volt mit átnéznem... Egy fél napom csak azzal ment el, hogy kis jegyzeteket készítettem, miket kérdezhetnek (ebben a férjemre és pár kollegám elmondására támaszkodtam, akik már átestek ezen a procedúrán). Mikor megvoltak a „puskák”, még memorizálnom kellett őket (pl. az egyetemes választójog fogalmát, mettől meddig volt az öt francia köztársaság, politikusok neveit, a megyék, régiók, folyók nevét, de az adózást, stb. is). 

A férjem felajánlotta, hogy majd ő vigyáz Kornélra, míg készülök - időszerű volt ráfeküdni kicsit a „magolásra”, mert alig két napom maradt mindent a fejembe verni, és az agyam még mindig nem a régi önmaga - amiből persze az lett, hogy ő elment futni, aztán dolgozott, majd megebédelt, megetette a gyereket, aztán megint dolgozott - miközben én fél kézzel azt keresgéltem, mettől meddig tartott a III. köztársaság, és ezzel párhuzamosan rohangáltam cumit beadni a gyerekszobába, ahol altatni próbáltam a kicsit. Azért sikerült többé-kevésbé így is felkészülnöm, úgyhogy szerdán reggel 7:25-kor már a villamoson ültem kezemben a papírjaimmal - egészen olyan érzésem volt, mintha ismét gimis lennék és röpdolgozatra készülnék suliba menet a BKV-n. 

Kilencre hívtak be, de persze már 8:25-kor a prefektorátus felé gyalogoltam, nehogy elkéssek és - szégyen, nem szégyen - annyira össze voltam fagyva a reggeli hidegben, hogy amikor tüsszentettem egyet, egy kicsit becsurrantottam. Hiába, nem véletlen írták fel a szülés utáni regenerálást (amire azóta se jutottam el) de borzalmas volt, hogy épp most történik ilyen... Harisnyában és elegáns fekete ruhában, az utca közepén, egy ilyen fontos találkozó előtt... Próbáltam nem rossz ómennek felfogni mindezt.

A prefektorátus épülete elé érve aztán irdatlan tömeg fogadott. Legalább száz-százötven ember toporgott ott, karantén ide vagy oda, idősektől babakocsisokig mindenféle korosztály. Szerencsére nekem nem kellett kiállni a sort, egyből mehettem 8:40-kor a kapuhoz, ahol több más sorstársammal együtt fellifteztünk az ötödikre, hogy ott várjuk ki a 9 órát. Az icipici váróteremből, ahol nyolcan ültünk (nesze neked, Covid) nyílt egy mosdó, úgyhogy rendbeszedtem magam, amennyire lehetett, majd vártam, hogy engem is szólítsanak. 9:15-kor már csak én várakoztam, mindenki mást behívtak... Végül egy arra járó nő vett a szárnyai alá és kerítette elő az ügyintézőmet, aki totál elfelejtkezett rólam. 

A beszélgetés hál'istennek simán ment - először ismét átnéztük a több mint két év alatt felgyűlt papírjaim egy részét, a fazon kérdezgetett és a számítógépében pipálgatott egy kérdéssor alapján. Mikor ezzel végeztünk, arra terelte a témát, hogy vannak-e barátaink itt, mennyit járunk haza, tagjai vagyunk-e valamilyen egyesületnek, egyszóval: mennyire integrálódtunk. Végül rátértünk a legiskolásabb részre: szó szerint kikérdezte, mik az ország főbb folyói, milyen tengerek határolják, mi a demokrácia, mi a laicitás elve, ki gyakorolja a gyerek felett a felügyeleti jogot, mikor volt a két világháború és még ezer apró kérdést. A végén kicsit fecsegtünk még a gyerekekről, meg hogy mennyire nehéz a munkával összeegyeztetni a karantént, aztán megkérdeztem, most mi várható (12-18 hónapnyi várakozás, míg megszületik az eredmény), majd távozhattam. Felszabadult szívvel mentem hazafelé - hogy az ajtón betoppanva konstatáljam: nemcsak Kornél, de a Középső is itthon van, a férjem ugyanis „megsajnálta” reggel, és ezért nem adta le a napköziben, hanem hazahozta. 

Mondhatom csak erre vágytam... Alapesetben nincs azzal semmi bajom, ha valamelyik gyerek itthon marad velem, de szeretek erről előre tudni, mert különben olyan érzésem van, hogy az én micsodámmal verik azt a bizonyos csalánt. Másrészt pedig olyan jó lett volna egy üres délután, mikor kicsit kiereszthetek, hisz nincs már min izgulnom, és átgondolhatom, mi is történt az elmúlt órákban.... Ehelyett gyárthattam ebédet, pisszeghettem altatás közben, hogy legalább 40-45 percet alhasson egybefüggően a Kicsi, hallgathattam az „Anya, gyere játszani!”-t, és aztán a morgást, hogy milyen unalmas itthon. A legjobb pillanat az volt, mikor a Középső valahonnan előtúrt egy Halloween után, leértékelve vásárolt fekete halálfejet, azt a fejére húzta és odament a babához - szegénykém meg nem értette, hogy mi ez a nagy fekete fej és jól megijedt. A Nagynak viszont szuper napja volt: ő azzal jött haza aznap este, hogy megtanult pingpongozni, csak úgy magától. Azóta mindenkit azzal nyúz, hogy játsszon vele, de mivel se pingpongasztalunk, se ütőnk nincs, megígértük neki, hogy ha végre utazhatunk majd megint Budapestre, apukám játszik vele, mert úgyis ő a legjobb pingpongos a családban.

És csak hogy tényleg soha ne lehessen megnyugodni egy pillanatra sem: a cégemnél az interjú előtti délután bejelentették, hogy leépítések lesznek, és nagyjából 50 főt elbocsájtanak. Bár pillanatnyilag úgy tűnik, az én posztomat nem érinti a dolog, egyelőre nagy az összevisszaság és semmi sem biztos...

Shadow

A babanapló előzmő részeit itt olvashatod



Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
A harmadik nap délutánján két csecsemős, a férjem és én négyesben próbáltuk megszoptatni a gyereket negyven percen át, mint valami kabaréban.
Tovább>>>

Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segített
Talán nem kell ecsetelnem az idegállapotomat: egyszerre akartam sírni és éreztem mérhetetlen dühöt.
Tovább>>>

Rettegek, hogy meghal a kisfiam
Tudom, hogy teljes képtelenség, mégis abnormálisan rettegek tőle, szinte látom magam előtt, hogy valami baj éri.
Tovább>>>

Nem fér bele a fejés az életünkbe
Egyszerűen nem tudok négy másik ember örökös nyűgjei mellett még arra is időt szakítani, hogy háromóránként félórát rászánjak a fejésre.
Tovább>>>

Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Egy kínszenvedés volt a gyulladt mellet a gépbe passzírozni aztán szívni, szó szerint csillagokat láttam kínomban.
Tovább>>>

Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Rázott a hideg, és alig bírtam tartani magamat. Anyukám szerint, akivel telefonon beszéltem, talán ez egy jel, hogy itt az ideje leállni ezzel az egésszel.
Tovább>>>

Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
A két fejecske úgy nekikoppant egymásnak, hogy csont a csontot érte. A szívem is megállt ijedtemben.
Tovább>>>