Egy kismanó naplója - Tragikomédia több felvonásban

10. hét

Eseményekben dús volt ez a hét. Hétfőn este a szülés óta először „kimenőn” voltam: elmentem találkozni három magyar barátnőmmel. Egyiküknek nemrég volt születésnapja, és úgy döntöttünk, egy zártkörű kis négyfős dumcsizást még a kijárási tilalom mellett is össze lehet hozni nála (nagyrészt alkoholmenteset, mert neki és nekem is kisbabánk van). Egy probléma volt: ő a városban lakik, én meg egy félórányi távolságra kocsival, így bár először tömegközlekedni akartam, végül kénytelen voltam autóval menni hozzá (főleg, hogy előtte még a fiúkat is össze kellett szednem a suliban, és aztán még fejnem is kellett, vagyis villamossal sose értem volna oda).

Minden teljesen jól is ment, bár izgultam, mert nem szeretek ismeretlen helyeken vezetni, és a városnak azt a részét, ahova mentem, totál nem ismertem. Kellemesen eldumcsiztunk, volt vacsora is, amihez a szoptatós anyák csak egy-egy mentes sört ittak, majd 8:20-kor el is indultam, hogy tutira kényelmesen hazaérjek a kilenc órás kijárási tilalomig. Egy darabig minden ment is flottul, aztán kiértem a körgyűrűre. 

A franciák imádják a körgyűrűket - de ne ám olyat képzeljetek el, mint otthon az M0-ás, hanem egy alapesetben is 3 sáv+leállót, ahova időnként be- és lecsatlakozik 1-2-3 további sáv. Személy szerint gyűlölöm ezeket a becsatlakozókat, mert hiába figyelem a gps-t, sokszor nem egyértelmű, hogy a kijáratoknál vagy sávoknál melyiket kéne választanom - és hopp, már el is rontottam az egészet. Ezzel egyébként nem csak én vagyok így, sokszor láttam már, hogy a két sávot kettéválasztó betonfal előtti, felfestett részen áll egy autó, és várja, hogy mikor tud onnan elindulni VAGY az utolsó utáni másodpercben húzza félre a kormányt, hogy mégis a kijáratot válassza, stb. Épp ezért mindig nagy távolságot tartok, mert nem szeretem a kellemetlen meglepetéseket.

Ez most is így volt, mentem szépen nyugodtan hetvenes tempóval a sötétben, amikor is egy tőlem balra lévő kocsi a beton elválasztó előtt hajszálnyival egyszer csak index nélkül bejött az én sávomba (én már a leforduláshoz készültem a dupla kivezető sávon), mert rájött, hogy mégis inkább ki akar menni. Ugye milyen jó, hogy nagy távot tartottam - gondoltam magamban, és vártam, hogy felvegye a menetsebességet. Az azonban gondolt egyet és satufékkel megállt a sávomban. AZ AUTÓPÁLYA KÖZEPÉN. Hiába lassítottam korábban, hogy beengedjem, még mindig túl nagy volt a sebességem egy teljesen váratlan, satufékes megálláshoz, úgyhogy egyetlen dolgot tehettem, ha el akartam kerülni, hogy belerohanjak: jobbra húztam a kormányt, ahol a dupla kivezető második sávja volt. 

Igen ám, de abban a sávban a megengedettnél sokkal gyorsabban jött egy kis fehér kocsi hátulról, ami szintén nem számított rá, hogy én elévágok index nélkül, úgyhogy irtózat dudálás közepette kihúzódott a betonfal melletti felfestésre, ami kb. egy fél sávnak felelt meg és így még épp ki tudott kerülni. Ha azt mondom, hogy leizzadtam, nem mondok eleget. Vert a szívem veszettül, szinte teljes sokkban voltam. Persze a sáv, amibe kénytelenségből átnavigáltam magam, nem az a kijárat volt, ami nekem kellett volna, úgyhogy kénytelen voltam ismét visszaevickélni a körgyűrűre (közben persze telt az idő, úgyhogy a stressz-szintem már az egekben volt, hogy még el is kések), aztán még hazaevickélnem valahogy.

Úgy szorítottam a kormányt, mintha az életem múlna rajta, miközben legszívesebben kiszálltam volna rögtön a lehajtónál és az ajtót becsapva a kocsira legalább egy hónapig rá se nézek. De erre nem volt lehetőség, sietnem kellett, hogy hazaérjek - miközben a maradék úton is teljesen fékevesztetten vezettek az emberek. Mindenki tisztára megőrült (gondolom a kilencórás tilalom miatt) sokan életveszélyes manőverekbe kezdtek, hogy még időben hazaérjenek. Miután 8:56-kor leparkoltam a kocsit az utcánkban, remegő lábakkal szálltam ki, mentem fel a lakásba, ahol a férjem épp a nagyokat altatta, a baba pedig már aludt, úgyhogy leültem a kanapéra, és megpróbáltam végiggondolni, mi is történt velem. Vagy tíz percig hiába erőltettem az agyamat, nem tudtam felidézni a fent leírtakat, csak a rémületet éreztem... Kellett egy kis idő, míg apránként visszajöttek a részletek. A franciák vezetési stílusa évek óta beszédtéma családunk és barátaink köreiben, de ez az eset most kis híján tényleg az életembe került... 

Hogy van a baba?
 

Másnap nagy esővel kezdődött a nap. A férjem elvitte a nagyokat, Kornél pedig csak fél tíz felé ébredt. Akkor kihoztam magamhoz, és míg ő a kis szivacságyában nézelődött a pulton, régi francia sanzonokat, Edith Piafot hallgattunk és közben sütit sütöttünk. Annyira édes ez a gyerek! Egyszerűen túl jó ahhoz, hogy igaz legyen… Mindennek örül, folyton boldog, mindig mosolyog…. Folyton a fejemben jár, hogy túl jó erre a világra. Talán azért is jártak ilyen komor gondolatok a fejemben, mert nem sokkal korábban néztük meg az új Attenborough filmet, és őszintén mondhatom, nem derített túl jó kedvre a gyerekeim jövőjét illetően.

Kornél egyébként nagyon szépen tartja már a fejét. Azt szereti a legjobban, ha mi a kezünkben körbehordozzuk a lakásban, ő pedig kedvére szemlélődhet a karjainkból. Előszeretettel nézegeti a fényt, a lámpákat és a hűtőmágneseket a hűtőn. Ha megun egy adott helyet, a fejével jó nagyot öklel előre (vigyázni kell, hogy ne te kapd az „áldást”) és jelzi, hogy menjünk tovább, ez már uncsi. Másik kedvenc elfoglaltsága, hogy lebokszolja a narancssárga cicát a pihenőszékén - valamiért ő az ősellenség a szemében. 

A hétvégén átköltöztettük a saját szobájába. Nem akartam ilyen hamar, eredetileg vele is négy hónapot vártam volna, mint a fiúkkal, de olyan szépen alszik éjszakánként is, hogy igazából nem volt értelme tovább ott tartani mellettünk, mert csak zavartuk volna szegényt a neszezésünkkel. Izgultam, milyen lesz az első éjszaka - de nem történt semmi. Az elalvásai azonban nagyon nehezen mennek - mintha nyugtalan-kéz szindrómában szenvedne, folyton járnia kell azoknak a kezecskéknek az arca körül, és mikor már úgy tűnik, elaludt, handabandázik egyet és ezzel újra felébreszti magát. Sokszor ezért megfogom a kezét, és tartom, majd milliméterről milliméterre engedem a matrac felé - de ha „földet ér”, ismét összerándul, és ugyanúgy felébred. 

Belebotlottam az etetőszék-maffiába
 

A héten sikerült beszereznem az etetőszékét is. Tudom, hogy még kicsit korai, de szerettem volna, ha nem akkor kell kapkodnom, amikor szükség van rá, úgyhogy egy pár hete már nézegettem a használt tripp-trapp kínálatot, hátha találok valami szépet jó áron. Találtam is, de valahogy folyton elvitték az orrom elől az olcsóbbakat... Eleinte azt gondoltam, hogy csak gyorsan pörög a piac, úgyhogy állítottam be értesítést a hirdetőoldalon. De hiába minden, volt, hogy húsz perccel a hirdetés publikálása után írtam, és már eladták addigra... Ez kb. két hétig ment így, és azalatt rájöttem egy érdekes dologra. 

Azok a székek, amelyeknek a tulajdonosait kontaktáltam, és ők megírták, hogy már eladták őket, egy-két nap múlva rendre-másra felbukkantak egy bizonyos hirdetőnél, 30-40-50 euróval drágábban. Először még csak azt hittem, hogy véletlen egybeesés mindez, de mikor láttam, hogy már a hatodik széket hirdeti meg ugyanaz a név, leesett a tantusz: véletlenül belebotlottam az etetőszék-maffiába! Ez a valaki szó szerint felvásárolta a környéken hirdetett összes, 100 euró körüli széket, kicsit kipofozta őket, adott hozzájuk párnát, stb, és sokszor majdnemhogy dupla áron hirdette meg őket. Végül nagy szerencsével sikerült jókor jó helyen lennem és lecsapnom egy középkategóriás (mind árban, mind állapotban) székre, amit diadalittasan vittem haza. Szépen letakarítottam, kimostam a párnáját, és egyelőre félretettem a konyhaasztal mellé, míg a kis gazdája bele nem nő. 

És hogy van az anya?
 

Egy szóban: megvagyok. Az autós kalandomat leszámítva szerencsére eseménytelenül telnek a napok. A héten megmértem magam a mérlegen és kereken 65 kg-t mutat, vagyis szép fokozatosan folytatódik a fogyás (eddig 12,5 kg ment le a szüléshez képest, de még mindig van hét kg plusz a terhesség előtti súlyomhoz képest). Pár napja elkezdtem elapasztani a tejemet... Végül beadtam a derekam, mert tényleg nem bírom tovább az örökös fejést, se fizikailag, se időben. Már csak naponta háromszor fejek, és így egész tűrhető a dolog. A bal mellemnek, ami mindig is nagyon keveset adott, már ennyi is elég volt, hogy leálljon a termeléssel, a jobb még kitart. A furcsa az, hogy miközben direkt, tudatosan kezdtem el az apasztást, mert már nem bírom fizikailag, mégis megvisel lelkileg, hogy le kell állnom vele. Nagyon rossz érzés azt látni, hogy miután hónapokig arra gyúrtam, hogy minél több tejet fejjek le, most egyre kevesebb jön... Tudom, hogy baromság, de hibáztatom magamat, hogy le akarok állni, és lelkiismeret-furdalásom van miatta, hogy nem folytatom tovább.

Sokat telefonálok is mostanában. Sőt, rászoktam arra, hogy Whatsup-on hagyok egyoldalú monológokat kisgyerekkel otthon üldögélő barátnőimnek a világ minden tája felé, akik aztán szintén hosszú monológokban válaszolnak nekem. Ez azért praktikus, mert egy telefont összehozni nehézkes, sokszor egyenesen lehetetlen a sok eltérő alvási és egyéb szokás, illetve a kiszámíthatatlan napirendek miatt, így viszont kielégítjük a pletykaéhségünket és akkor hallgatunk/rögzítünk, mikor tutira van tíz nyugodt percünk.

Írtam a munkahelyemnek is, hogy milyen formában vegyem vissza a munkát, beszéljük meg, mi legyen az anyasági szabadság lejárta után, ami december közepéig tart (de szabival még kipótolom január elejéig, onnantól kérdéses, mit is kéne csinálnom). Eredetileg azt terveztem, hogy Kornélt csak egyéves korában adom bölcsibe (ha addigra kapunk helyet), és januártól fél évig itthon leszek szülői szabadságon. Anyagilag ez egy elég rossz felállás, de előre bekalkuláltuk, hogy ez a hat hónap erről fog szólni. Egy kolléganőm azonban elültette a bogarat a fülemben: miért nem veszem vissza félállásban a munkát, hiszen úgyis itthonról kell dolgozni a járvány miatt? Ez elgondolkodtatott, mert heti két napban a férjemmel váltva tényleg tudnék dolgozni, és az agyam se rozsdásodna be teljesen (meg nyilván a pénz is jól jönne). Megpróbálok hát utánajárni, milyen konstrukcióban lehetne ezt megoldani - főleg, hogy a visszatérés előtt több mint egy hónap kell, hogy az adminisztratív procedúra átfusson a rendszeren).

Az egyik gyerek az utcán üvölt, a másik a telefonban
 

Szerdán aztán úgy éreztem, valami förtelmes tragikomédiába csöppentem. A Középsőt kellett szemészetre vinnem a már tavasz óta tartó fejfájása miatt (június elején kaptunk időpontot október elejére, és most október legvégén visszahívtak még egy pupillatágításra). Az alvó Kornélt a férjemre hagytam, akinek bizonytalan ideig tartó skype-meetingje volt, így nem tudta a gyereket helyettem elvinni, úgyhogy én fuvaroztam el a gyereket a helyi kórház szemészetére. Persze hogy elaludt az ötperces úton délután fél négykor, annyira fáradt volt az egész napos játéktól. Napszemüvegben (a pupillatágítás miatt kellett ráadni) tátott szájjal aludt a gyerekülésben, mikor megérkeztünk, nekem meg nem volt szívem felkelteni, inkább kézben cipeltem a parkolótól a kórházig mind a 15 kilóját. A rendelésen persze várni kellett, szórakozásképp ezért a pénztárcámban fellelhető kártyákat és egyéb izgis dolgokat néztük végig az álomittas gyerekkel, mert kivételesen elfelejtettem könyvet vinni neki. Még jó, hogy nemsokára behívták a vizsgálatra, majd kiértékelésre egy külön terembe az orvoshoz. 

A fiatal szemész, akihez kerültünk, nagyon hányaveti volt, semmit nem magyarázott el rendesen, csak odalökte, hogy a gyereknek csináltassak szemüveget, a fiamhoz meg egyetlen szót se szólt. Nem vártam volna nagy lelkizést, de azért még emlékszem, hogy mikor én lettem szemüveges tízéves koromban, az orvos elmagyarázta, hogy ez mivel jár, stb, és nem anyámhoz beszélt, hanem hozzám. Itt még azt is nekem kellett megkérdezni, hogy egyáltalán rövid, vagy távollátásra kell-e a szemcsi, és hány dioptriás a látásromlás. Arra a kérdésre, hogy kinőheti-e a gyerek, a fazon nem is válaszolt, csak azt forszírozta, hogy mikor akarjuk megcsináltatni a szemüveget - mire eléggé felhúztam magam a stílusán, és mondtam neki, hogy fél perccel ezelőtt még azt se tudtam, hogy csináltatni kell bármit is, így aztán fogalmam sincs, de természetesen minél hamarabb. Jó, akkor kontroll hét hét múlva, viszlát. Nettó egy percet voltunk bent, míg kinyomtatta és aláírta a receptet, aztán távozhattunk. 

A recepciónál még fizetni kellett, de valami baj volt a TB-kártyánkkal, úgyhogy el kellett előbb menni a nagy kórházi recepcióra, ahol frissítették a kártyát, majd újra vissza a szemészetre. Eddigre a fiam már szétunta az agyát, de egy ígérettel, miszerint ha végig jól viselkedik, adok neki a táskámban talált ezeréves mentolos rágóból, még sikerült leszerelnem. A kocsiban meg is kapta a rágót (így legalább nem aludt el hazafelé rágás közben), majd hazaérve és leparkolva láttam, hogy még van egy bő félóránk, míg a Nagyért kell menni. Gondoltam, jó alkalom ez arra, hogy felvegyünk egy csomagot, ami pár napja érkezett egy közeli üzletbe, de még nem volt rá kapacitásom, hogy elmenjek érte, és ha már ezt felszedtük, betérjünk a két bolttal arrébb lévő optikushoz is. És ami a legfontosabb: megtudjuk, van-e pókemberes keret. A Kicsi ugyanis már hazafelé közölte, hogy ő csak olyat akar és kész, ha az nincs, felejtsük is el a szemüveget.

Az üzletbe lépve láttuk, hogy mindkét kiszolgáló elfoglalt, úgyhogy leültünk. Gondoltam, csak szólítanak mindjárt, hisz látják, hogy gyerekkel vagyok (mindig elfelejtem, hogy ez itt senkit sem szokott érdekelni). Nagyon lassan került ránk sor, de végül csak elmondhattuk, mit akarunk. Csodák csodájára volt Spiderman-es szemüveg (óriási kövek gördültek le a lelkemről), de a Középsőnek nem tetszett. Gyors egymásutánban még öt keretet próbált fel, az összes ultracuki volt, de a delikvens mindegyikre csak rázta a fejét a tükörbe nézve. Az eladónő ekkor felvetette, hogy talán nem a keretekkel van baj, hanem a ténnyel, hogy hordani kell őket. Mélységesen egyetértettem, úgyhogy végül kis rábeszélés után visszatértünk a legelső, pókemberes kerethez, mely ezúttal mégiscsak megfelelőnek találtatott. 

Ekkor kiderült, hogy különleges akció keretében egy euróért egy második keretet is adnak, de csak egy bizonyos oszlopból lehet választani - és kezdődött elölről a szerencsétlenkedés az „egyik sem tetszik”-el. Addigra már a pokolba kívántam az egész hülye szemüveg-ügyet, és mivel vészesen közeledett az időpont, mikor a napközis tábor bezár, és még a Nagyot is fel kellett szednünk, úgy döntöttem, hogy erre most nem érünk rá, ezért magam választottam ki az egyik keretet - amire persze a gyerek megsértődött. Az adminisztráció után (persze, hogy itt sem működött a kártya) végül sietve távoztunk, a fiam pedig már a bolt küszöbén kilépve bedobta a hisztit: ő nem bír járni annyira fáradt, és egyébként is ő akart „sportkeretet” (vagyis pótkeretet) választani. Kénytelen voltam hát ismét cipelni, hogy haladjunk, és közben próbáltam a lelkére beszélni, hogy a pótkeretet csak akkor kell hordani, ha a másik elveszik, egyébként nyugodtan hordhatja a pókembereset. Először úgy tűnt, sikerül hatni rá, de mikor letettem, mert nem bírtam tovább karban vinni, megint rákezdett a fáradt vagyok hisztire, és lecövekelte magát a járda közepén. 

Mit tehet ilyenkor egy, az idő miatt szorongatott anya?! Fejben végigvettem, haza tudom-e vinni, (nem, mert akkor elkések) mi a legrövidebb út, mit is kéne tennem? Végül leguggoltam hozzá, és a klasszik „öleld meg” kártyát dobtam be: megöleltem, simogattam az arcát és ismét kedvesen elmondtam, hogy bármelyik szemüveget hordhatja, de most sietnünk kell, mert különben bezárják a testvérét a táborba, és sírni fog, mert nem tudja, miért nem ment érte senki. Falra hányt borsó volt mindez, így pár perc múlva szigorúra váltottam, felálltam, megfogtam a kezét és húztam magammal. Jött is készségesen, szerencsére nem húzatta magát, viszont nemtetszését kifejezendő, artikulálatlan „Nem akaroooom!” üvöltésbe kezdett. 

Körülbelül öt percig bírtam rezzenéstelen arccal hallgatni a szünet nélküli nem akarom-ot, miközben igyekeztem egyszerre nyugtatni, sietni és kitalálni valamit, amivel elterelem a figyelmét. Az agyam sebesen forgott, de éreztem, hogy ezzel párhuzamosan egyre jobban kúszik fel a vérnyomásom a folyamatos üvöltés miatt... Jobb ötletem nem lévén, felhívtam a férjemet menet közben, hátha neki van valami mentőötlete. 

A telefon végén azonban egy végletekig felpiszkált Férjet találtam és egy üvöltő Kornélt, aki - mint kiderült - távozásunk után nem sokkal felébredt, és azóta semmilyen módon nem sikerült megnyugtatni, csak szívet tépően sírt. Ahogy meghallottam a telefonban, legszívesebben rohantam volna hozzá haza, de muszáj volt végre a Nagyobbikat is hazahozni. Na, ezek azok a helyzetek, mikor olyan jól jönne egy kis segítség... Két ember nem tud négyfelé szakadni (a férjem munkáját is ide számítva, akinek egyébként félbe kellett hagynia a meetinget, hogy a babát megpróbálja megnyugtatni). Úgyhogy folytattuk utunkat a folyamatos „Nem akaroooooom, nem akaroooooooom!” hisztivel, felszedtük végre a Nagyot (a kapuban álló napközis tanárok már az utca végén meglátva kajánul röhögtek rajtunk), aki tágra nyílt szemekkel kérdezte, mikor kijött hozzánk, hogy mi baja a testvérének és angyalian jó volt (legalább ő). Gyors elköszönés után dicstelenül távoztunk, miközben a Középső egy percre se hagyta abba a nemakaromozást, bár hogy mit nem akar, addigra már maga se tudta volna megmondani, csak bömbölt a fáradtságtól... Mintha csak magamat láttam volna, én is pont ilyen makacs voltam gyerekkoromban. 

Amint hazaértünk, rohantam a babához, hogy megnyugtassam. Ahogy átadta a férjem, mintha elvágták volna Kornél hangját. Rám fonta magát, mint valami kis folyondár, aranyosan szorította a kezemet, amin csak néha lazított kicsit, mintha simogatna, és onnantól kezdve fürdésig nem lehetett letenni, csak bújt hozzám pihegő üzemmódban. Nem volt neki más baja, mint hogy engem akart, szegény férjem pedig csinálhatott bármit, ezt nem tudta neki prezentálni.

És hogy aznap se feküdjünk le izgalmak nélkül: este ismét elnöki beszéd volt, melyben bejelentették: kezdődik elölről a karantén csütörtök éjféltől, annyi könnyítéssel, hogy az iskolák ez alkalommal nyitva maradhatnak. Áldottam az eszemet, hogy sikerült a szemüvegrendelést leadni, még ha viszontagságosan is, mert így még kiszállítják péntekig, de új rendelést már nem vesznek fel a karantén végéig. Másnap épp ezért a férjem még elrohant a konzulátusra, hogy átvegye a Nagy frissen elkészült személyijét, és kérjen egy menlevelet. Ezzel haza tudunk menni, ha bezárnak a sulik és életbe kell léptetni a B tervet.

11. hét
 

Kornél napirendje szépen alakul így öt nappal az óraátállítás után (megjegyzés: mióta gyerekeim vannak, gyűlölt ellenségem az óraátállítás). Reggel 5 körül ébred először (miután a régi rendszer szerint az hat óra), olyankor a férjem szokta lekenyerezni cumival vagy simogatással, ekkor szépen visszaalszik, és új idő szerint 6:50-7 körül kel fel igazán. Ilyenkor én vagy ő megeteti cumisüvegből és visszatesszük aludni. Jó esetben 9-fél 10 között ébred újra, rossz esetben már 8-kor, miután a fiúk elmentek. Ekkor felveszem, örvendezünk egymásnak egy sort, agyonpuszilgatom szegényemet, aztán pelust cserélünk és kimegyünk a nappaliba. 

Itt a kis pihenőszékéből figyeli, amint teszek-veszek a konyhában-nappaliban. Fél 10 után kezdi elégedetlenkedő heee-kkel jelezni, hogy lassan itt a tízórai ideje és van, hogy már 9:45-kor kiköveteli magának a második reggelit. Ezután általában egy fél órával megint leteszem aludni (az ébredésétől számítva így épp egy óra telik el). Magától alszik el a kiságyában, vagy néha cumi is kell neki - igaz, sokszor van, hogy be kell szaladgálnom, mert kiesett a cumi, és erre felriadt a félálomból. 

Általában egy órát alszik, utána megint kihozom, játszunk kicsit. Szereti ha „Hova bújt a puszit” játszom vele. Egy körül kap ebédet, ami anyatej - még nem apadt el teljesen, úgyhogy az egésznapi fejésből kijön egy teljes adag - aztán rögtön megy is aludni megint, mert nagyon elfárad a nagy játszásban, tornázásban a játszószőnyegén. Ilyenkor alszik két órát egybefüggően, három körül kel fel ismét. Négykor megint enni kap, majd fél öt-öt között ismét leteszem aludni - sokszor a babakocsiba vagy magamra kötöm, mert menni kell a fiúkért. A levegőn általában alszik, de persze nem mindig... Hazaérkezés után egy ideig mindig figyeli a fiúkat, mert nagyon szereti nézegetni, amit csinálnak meg őket magukat is. Ilyenkor teljesen felélénkül, neki is ott kell lennie körülöttük és mindent látnia kell - de aztán hamar nyűgös lesz, sok neki a zaj, amit a tesók csapnak, és a nap is hosszú volt. Ilyenkor a kezembe kéredzkedik, és bújik, mert már csak enni és aludni szeretne - úgyhogy hétkor legkésőbb elvisszük fürdeni, és negyed nyolckor kapja az utolsó vacsorát, ami után egyből megy is az ágyába. 

Csütörtökön lesz 12 hetes ezért ma elkezdtük a lightos tornázást a babaszőnyegen - ha a lábával segítek, könnyedén fordul hasra mindkét oldalra. Szépen tartja a fejét is, de egyelőre még csak pár másodpercig bírja. Gyarapodik is rendesen: a héten már harmadszorra kellett átválogatnom a ruháit a születése óta, mert egyes 68-as darabok is kicsik lettek rá. Lassan a szívem csücske bölcsőt is le kell cserélni a kiságyra, mert már alig fér bele, kicsi neki. Napközben többször köhög-szörtyög, de nehéz eldönteni, hogy a foga miatt, vagy mert megfázott (szerintem mindkettő). A férjem ma ebéd után meglátta, hogy az ínyében már bújnak felfelé a fogacskák (de még nem törtek át). Egyik éjszaka pedig hallottam, hogy zaj jön a szobájából, ezért átmentem megnézni. Álmában nevetett!

Egyik este történt egy kis baleset, amitől állatira megijedtem. Épp a Kicsit etettem a szobájában, a Középső pedig, aki épp megsértődött a Nagyra, és ezért nem akart vele egy szobában maradni, elkezdte áthordani a játékait hozzám. Ahogy hordta az egyik szobából a másikba a játékokat, én pedig a karomban tartottam az ép teljesen lelazult kicsit, a Középső felegyenesedve fejbe vágta Kornélt a saját fejével. A két fejecske úgy nekikoppant egymásnak, hogy csont a csontot érte. A szívem is megállt ijedtemben. A Baba addig lehunyt szemeit óriási tágra nyitotta és egy pillanatra teljesen lefagyott, levegőt sem vett ijedtében. A Középső fogta a fejét és közben egyfolytában azt hajtogatta: véletlen volt, nem akartam! Én hirtelen azt se tudtam mit csináljak, csak próbáltam megnyugtatni a Kicsit - aki nem sírt - és megnézni, mit érzek a koponyájánál. Szerencsére semmit, de azért aggódtam rendesen, hogy nincs-e baja, és persze a férjem is, úgyhogy egész este felváltva figyeltük, kell-e menni vele az ügyeletre.

Halloween, kincskeresés, kirándulás - a nagyokat is szórakoztatni kell
 

A héten a Nagy igazán kitett magáért. Az őszi szünet egyik hetében napközis táborban voltak, ahol sok érdekes dolog történt vele. Például angol napot tartottak, ahol teáskannát készített papírból.

„Azt akartam, hogy az enyém legyen a legszebb! Mint amilyen te is vagy!”

- mondta izgatottan, mikor hazaért. - Én vagyok a legszebb?  - kérdeztem tőle. - Igen - mondta habozás nélkül. Aztán elmesélte, hogy mesét is néztek, amiben „Pikacsú sírt, és erre én is belekezdtem.”

A legújabb újítása azonban nem is ez, hanem a pár héttel ezelőtt, talán valamelyik meséből átvett „Hogyne!”. Mindenre ezt mondja mostanában. „Felvetted a cipődet? - Hogyne!” „Kérsz még egy kis vizet? - Hogyne!” – „Jó napod volt az iskolában? - Hogyne!” Ráadásul az ő kiejtésében sokszor inkább hóógyne ez a hogyne. A Nagy egyébként alig várja, hogy újrakezdődjön az iskola, óriási lelkesedéssel veti bele magát mindig a tanulásba. Már tud szótagolva olvasni franciául - és ez alapján nagyon könnyen ráállt a magyarra is. Matekból csillagos ötös (lenne, ha volna osztályzás, így csak „champion” feliratú nyomdákat kap a feladatai mellé). 

A táborban persze egész héten azt hallgatták, hogy jön a Halloween, teljesen fel voltak pörögve tőle. Mivel a karantén miatt nem lehetett sehova menni, kitaláltam, hogy dekoráljuk ki a lakást az általuk készített tökös színezőkkel. A Nagy magáévá tette a feladatot: először kiszínezett egy tucat boszorkányos-tökös színezőt, aztán minden egyes ajtóra préselt faleveleket (ezekre ki tudja miért, de mind ráírta a nevét filccel) és képeket ragasztott, ez egész jól lefoglalta őket. Este még jelmezbe is beöltöztek, és lementek a földszintre cukrot lejmolni az egyik szomszédtól, aki írta, hogy jelentős készletekkel rendelkeznek, és várják a házbéli gyerekeket. 

Másnap délelőtt a már egy hete repesve várt kincskereső játékra is sor került (még a madárparkban ígértem meg neki): mindketten nagyon élvezték a rejtélyeket, amiket kitaláltam nekik. A lakás minden helyiségében elrejtettem egy-egy betűt, amit csak akkor találtak meg, ha megoldották a hozzá kapcsolódó rejtélyt és/vagy végrehajtottak egy feladatot. A végén a betűket összeolvasva Kornél neve jött ki, vagyis az ő szobájába kellett menni megkeresni a „kincset” - ami nem volt más, mint két vadonatúj papucs és pár „arany” csokipénz. 



Délután elmentünk a közeli erdőbe sétálni, hogy meglevegőztessük a gyerekeket. Karantén ide vagy oda, szinte tízméterenként botlottunk maszkos és maszk nélküli emberekbe. Esküszöm, forgalmasabb volt az erdei ösvény, mint a városban bármi. A fiúk így is nagyon élvezték a sétát, mert az erdőben valakik faágakból kis bunkereket építettek a gyerekeknek, és ők természetesen mindegyiknél játszottak kicsit. Kornél a göröngyös úton elaludt a babakocsiban, a Kicsi pedig félúttól azon panaszkodott, hogy szomjan akar halni, úgyhogy kézen fogtam, és azt játszottuk, hogy szomjas vándorok vagyunk, akik menetelnek a sivatagban, de mindjárt elérik az oázist. 

Hazatérve nekiálltam befejezni a még ebéd előtt elkezdett, majd a kirándulás miatt félbehagyott almáspitét, míg a fiúk Váratlan utazást néztek. Hiú ábránd volt, hogy majd a film alatt befejezem a sütit: többszöri megszakítás és egy fürdetés-etetés-altatás után végül este negyed nyolcra készült el a sütemény (délelőtt 11-kor kezdtem!), úgyhogy csak a férjemmel kóstoltuk meg még azon melegében. Mivel halottak napja is volt, gyújtottunk egy gyertyát a halottaink emlékére és felemlegettük azokat, akik már nincsenek velünk. Mindenkiről volt egy vicces vagy kedves történet... Szerencsések vagyunk, hogy még ismerhettük a másik nagyszüleit, mivel fiatalon jöttünk össze, és így élő emlékeink vannak róluk, mert mára csak az én két nagymamám él, a többiek már nem. Így ért véget az őszi szünet, másnap pedig újra kezdődött az iskola.

Shadow

A babanapló előzmő részeit itt olvashatod



Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
A harmadik nap délutánján két csecsemős, a férjem és én négyesben próbáltuk megszoptatni a gyereket negyven percen át, mint valami kabaréban.
Tovább>>>

Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segített
Talán nem kell ecsetelnem az idegállapotomat: egyszerre akartam sírni és éreztem mérhetetlen dühöt.
Tovább>>>

Rettegek, hogy meghal a kisfiam
Tudom, hogy teljes képtelenség, mégis abnormálisan rettegek tőle, szinte látom magam előtt, hogy valami baj éri.
Tovább>>>

Nem fér bele a fejés az életünkbe
Egyszerűen nem tudok négy másik ember örökös nyűgjei mellett még arra is időt szakítani, hogy háromóránként félórát rászánjak a fejésre.
Tovább>>>

Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Egy kínszenvedés volt a gyulladt mellet a gépbe passzírozni aztán szívni, szó szerint csillagokat láttam kínomban.
Tovább>>>

Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Rázott a hideg, és alig bírtam tartani magamat. Anyukám szerint, akivel telefonon beszéltem, talán ez egy jel, hogy itt az ideje leállni ezzel az egésszel.
Tovább>>>