Egy átlagos keddi délután. A gyerek hazajön az iskolából, ledobja a táskáját, majd közli: „Hupizöld hajat szeretnék.” Te pedig ott állsz, egy pillanatra azt hiszed, hogy rosszul hallottál, aztán még egyszer visszapörgeted a fejben rögzített hangfelvételt, de nem, nem tévedtél. Hupizöld haj. Az a gyerek, aki eddig maximum egy új cipőt szeretett volna, most hirtelen egy kész ciberpunk karakterré akar válni.
Az első reakciód valami ilyesmi: „Hupizöld? Az meg milyen szín? Egyáltalán létezik?” Aztán jön a következő fázis: „Nem lehetne inkább csak egy kis melír? Mondjuk barna?” A végső stádium pedig a beletörődés: „Oké, de legalább ne a fehér törülközővel szárítsd meg.”
Kamaszmonológ: avagy mi zajlik az ő fejükben?
„Ez nem is nagy dolog, anya, mindenki csinálja. Ráadásul ez csak haj, nem tetoválás! Egyébként is, képzeld el, milyen jól fog kinézni! Hupizöld. Mindenki megjegyez majd! Meg amúgy is, a TikTok-on láttam egy lányt, akinek lila volt, de a hupizöld jobban illik hozzám. Egyébként is, ha nem engeded meg, akkor is megcsinálom egy barátomnál.”
Hát igen. Innen szép nyerni.
De vajon mi mások voltunk? Hiszen mi is lázadtunk, nem is akárhogy. Az osztálytársaimmal suli után vagy helyett egy bunkerbe jártunk, amit egy félbehagyott építkezésen alakítottunk ki magunknak búvóhelyként, idétlen zenéket hallgattunk és az egyik srácnak folyton egy patkány ült a vállán. Hajhabbal színeztem a hajam mindig pirosra, mert az könnyen kijött, és ha gond volt belőle, csak megmostam és kész. Szóval a zöld totálisan érthető. Csak én vagyok azóta egy harminc évvel idősebb testben és ezek szerint lélekben. Mondjuk az tényleg különbség, hogy akkoriban nem volt még virtuális életünk. A piros hajamat csak az látta, aki szembejött és nem került fel sehova az a videó sem, amikor macskaeledelt ebédeltünk viccből. Nem is voltak videók. A pillanatban ott voltunk mindannyian, de nem volt olyan veszélye, hogy ezt egy fél világ lássa a neten.
Ma már a (szegény) kamaszok nemcsak az utcán és a titkos bunkerben mutogatják meg az új stílusukat, hanem az Instagramon és a TikTok-on is. Egy hajszín vagy egy extrém ruhadarab nemcsak az iskolás társak előtt lesz kibeszélés tárgya, hanem egy teljes online közönség előtt is. Egy dicsérő komment feldobja a napot, egy negatív megjegyzés pedig hetekre összetörheti az önbizalmat. De ugyanakkor az online tér lehetőség is: a fiatalok újraalkothatják magukat, kísérletezhetnek, miközben egyre magabiztosabbak lesznek az identitásukban.
Szerintem szülőként úgy lehet ezt az egészet jól kezelni, hogy megpróbálunk mindig az adott dolog mögé látni és nem a tünetet kezelni. A legfontosabb tehát, hogy ne a hupizöld haj színére koncentrálj, hanem arra, hogy mit akar ezzel kifejezni a lurkó. Ha letiltod, attól még nem fogja kevésbé érezni az igényt a változásra. Inkább kérdezd meg: „Miért pont hupizöld? Mi tetszik benne? Hogyan érzed magad tőle?” Ezekkel a (számára egyébként rendkívül idegesítő) kérdésekkel azt mutatod, hogy érdekel, mit érez, anélkül hogy azonnal tiltásba csapnád a beszélgetést, hátha ez bejön.
Határokat és lehetőségeket adni
A pszichológusok szerint ameddig valami visszafordítható, addig engedhetjük a kísérletezést. Ha a zöld haj nálad vörös riasztást jelent, beszélj meg alternatívákat: mondjuk kimosható festék vagy egy vicces paróka, műhaj, póthaj. A lényeg, hogy a kamasz érezze: nem elutasítod, hanem együttműködsz vele. Mindenesetre a szülőnek megint csak marha nehéz dolga van. Mit engedjen, meddig engedjen, hol van a határ? Mennyire legyenek szabályok és azok mennyire legyenek kőbe vésve?
A túlzottan laza szabályok is problémát okozhatnak, mert a szülő ilyenkor könnyen olyan szerepbe kerülhet, ahol nemcsak egyenrangú félként kezeli a gyereket, hanem túlzott felelősséget is ráruház. Ez a parentifikáció, amikor a gyerek érzelmi vagy gyakorlati téren olyan terheket vesz magára, amelyek nem az ő feladatai lennének. Fontos megtalálni az egyensúlyt: meghagyni a kamasznak a felelősséget a saját döntéseiért, de nem hárítani rá olyan terheket, amelyek még túl nagyok számára, ugyanakkor mindvégig jelen lenni, mint szülő, ennek a tekintély vonalával együtt.
Persze a legtöbben azt szeretnénk, ha az, amit kérünk, elsőre célt érne – azonban a gyereknevelésben ez csak a legritkábban történik meg. Ennek oka, hogy mindannyian máshogy látjuk a világot és máshogy priorizálunk. Amit a szülő fontosnak tart, azt a kamasz másodlagosnak érezheti, és ez természetes. Épp ezért a hatékony szülői kommunikációban a türelem és a következetesség kulcsszerepet játszik.
Ugyanez a helyzet fordítva is. A zöld hajat a kamasz mindenképpen szeretné keresztülvinni, ez az ő kérése felénk, ez számára központi kérdés az adott pillanatban. És hiába tudjuk mi már jól, hogy nem fog bejönni neki és két nap múlva el akarja majd tüntetni a zöld festéket, nincs ennek olyan súlya, hogy ne engedhetnénk neki.
Nem mindenben kell engedni, de szerintem sokat segíthet, ha ilyenkor párhuzamba állítjuk saját kamaszkorunkat, és az akkori vágyainkat, lázadásainkat és azokat a helyzeteket, amikor a mi szüleink erre rosszul reagáltak. Fullasztó érzés volt, én legalábbis mindig tehetetlennek éreztem magam, és kicsit olyan volt, mint ha le akarták volna törni az összes egyéni próbálkozásomat arra, hogy jól érezzem magam a bőrömben.
A zöld haj még nem a világ. Engedjük, hogy ő a saját zöld hajkoronája alatt szembesüljön ennek következményeivel, ha nem próbálja meg, sosem tudja meg alapon.
A zöld egy optimista szín. És nagyon szép árnyalatai vannak.
Kramer Kata
