22. hét
Szörnyű, hogy repül az idő! Hiába, hogy Kornél még csak öt hónapos múlt, már látványosan és végleg maga mögött hagyta a kisbabás korszakot… Hova lett az a pici kis csecsemő, akit hazahoztunk a kórházból és csak aludt békésen majdnem egész nap? Hova lett az a kis tejszagot árasztó, álmában elnyílt száj? Azok a vékony kis karok és lábak, amin még a nullás zokni is csak lötyögött? A takarót éppen csak meglebbentő szuszogás? Hogy bármikor és bárhol el tudott aludni egy pillanat alatt?
Már nem kisbaba, hanem nagy: minden érdekli, mindenhova menne, úgy forog a feje, hogy majd’ lecsavarodik a nyakáról, mert ő semmiről se maradhat le, ami történik. Az a tágra nyílt, kék szempár, amivel figyel! Az a szerelmes nézés, amivel a kedvenceit megajándékozza! Imádja nézni, ahogy reggelente a fiúk iskolába készülődnek. Ha viszont valami nem tetszik neki, annak erőteljesen hangot ad. Apropó hang: imádja az állathangokat - csipcsipcsip, múúú, nyíííhaaa a kedvencei - lehetőleg az én előadásomban.
Elkezdett félni. A teraszunkon le vannak takarva a kerti bútorok egy ponyvával, ami szeles időben folyton mozog, a pokróca pedig pont úgy van elhelyezve, hogy erre egy bizonyos szögből rálát. Akárhányszor meglátja, hogy mozog, ijedten elkezd sírni. Próbáltam elforgatni a pokrócot, hogy ne lássa, de folyton visszamegy arra a pontra.
Ugyan még nem jár, de a kinti babakocsis sétákhoz akartam rá kiscipőt adni, hogy ne fázzon meg. Azt hittem, dobok egy hátast, mikor rápróbálgattam a fiúk régi babacipőit, és mindegyik kicsi volt. Végül az a 19-es (!) cipő lett rá jó, amit a Középső bölcsis korában hordott, mikor már járni tudott, és az is csak éppenhogy (pedig még csak öt hónapos... mi lesz itt később?) Egyébként is óriási méretekkel rendelkezik: ruhában nyolcvanasat hord, 74-es bodyval. Az, hogy az elvileg hat hónaposoknak szánt ruhákat ráadjam, esélytelen (de sokszor még a kilenc hónapos se jó rá). Akartam venni neki egy anorákot a kiárusításon, mert mind a 9, mind a 12 hónaposoknak való téli kabátját kinőtte mostanra, de semmi jót nem találtam. Végül használtan sikerült lőnöm neki egyet itt, a környékünkün. El is mentünk érte babakocsival kettesben egy délelőtt, mert őszintén megírtam az eladónak: rápróbálás nélkül nem merem megvenni neki, hiába írja 12 hónaposnak. Szerencsére jó volt a méret, így gazdagabbak lettünk egy szuperpuha, fehér anorákkal, amiben pont úgy néz ki, mint egy jól megtermett jegesmedve (prózaibb lelkű apja szerint inkább fehér fóka).
Ruháról jut eszembe: a héten érkezett két óriási csomag, alig bírták begyömöszölni őket a postaládánkba. El nem tudtam képzelni, mi lehet az, míg felcipelve ki nem derült, hogy a férjemnek a születésnapomra szánt ajándéka érkezett meg, laza két hónapos késéssel. Ez a vicces ember ugyanis még novemberben mindannyiunknak rendelt egy-egy pokrócpulcsit, két kéket és két pirosat, gondolván, milyen jó lesz majd beleburkolózni a hideg téli estéken (nem mintha nem lenne már így is egymilliárd pokrócunk amúgy). A pulcsik nagyon finom puhák és melegek, így a fiúk is rögtön rákaptak - bár elég viccesen néznek ki a bokáig érő lebernyegekben. Az viszont biztos, hogy azóta naphosszat ezekben leffeg a család (főleg reggelente), és a lakás különböző pontjain elszórva bármikor fellelhető egy szabad pulcsi.
„Kiszívták a véremet”
Szombat reggel vérvételre - helyesebben: VÉRVÉTELRE - vittem a Középsőt. Cukorterheléses vizsgálatra kapott beutalót, természetesen éhgyomorra kellett menni, ezért szerettem volna az elsők között odaérni, már nyitásra, hogy minél kevesebbet kelljen éheznie. Reméltem, hogy nem lesz ezzel gond, mert általában 6:30-kor magától fel szokott kelni - de nyilván pont aznap aludt volna még szegény, úgyhogy 6:55-kor úgy kellett keltegetnem, hogy odaérjünk a 7:30-as nyitásra. Nem tetszett neki, hogy felébresztettem, sírt és közölte, hogy sehova nem akar menni és egyébként is éhes. Puff neki. Nagy nehezen meggyőztem, hogy most nem érünk rá enni, sietnünk kell, hogy mihamarabb a laborba érjünk - de ne aggódjon, ott majd kap egy varázsitalt, ami megmutatja, hogy mennyire jól dolgozik a pocakja, és addig már nem is kell sokat várnia. Álomittasan bár, de ezzel sikerült rávennem az öltözésre, és a kocsiba beszállva már beszélgetős jókedvében volt.
Sötét éjszakának tűnt a reggel, a hajnal sehol se járt még, mikor elindultunk a kocsival… A labornál már 11-en (!) álltak előttünk a sorban, vaksötétben. A fene se gondolta volna, hogy ebben a kis faluban szombat reggel ennyien akarnak majd vért vetetni. Fél nyolckor kinyitották az ajtót, de a Covid-helyzet miatt egyszerre csak négy ember tartózkodhatott bent, a többieknek kint kellett várni, míg valaki kijön. Nagyon lassan haladtunk, nyolc óra elmúlt, mire beértünk, addigra szegény gyerek már szétunta az agyát, hiába adtam oda neki a plüsspingvinjét játszani, és fázott is, bár igyekeztem melengetni, amennyire tudtam. A recepcióhoz jutva végre sikerült odaadni a beutalót - persze hogy az egész labor összefutott, kihívták a vezetőt, hogy ők ezt most hogy végezzék el, mikor ennyien vannak.
A szépsége az egésznek, hogy a tőlünk 400 méterre lévő testvérlaborból, ahova eredetileg menni akartunk, egy héttel korábban elballagtam, hogy előre tájékozódjak, ki viszi a cukros löttyhöz a port. Ekkor közölték: ők nem tudják elvégezni a vizsgálatot, mert náluk nincs külön szoba, ahol ki lehet várni a két órát elzárva (ismét csak a Covid miatt), de menjünk a szomszéd faluba, ott van több szoba, ezzel nem lesz probléma. Hát kiderült, hogy de, van probléma, és hogy még kisebb a labor, mint az övéké. A laborvezető szívta a fogát és el akart küldeni minket, de én megmakacsoltam magam, mivel nem akartam jövő szombaton is eljátszani ugyanezt szegény Középsővel, így végül fanyalogva ugyan, de engedtek leülni a váróteremben.
Ami Covid ide vagy oda, eddigre már tömve volt, és mivel csak minden második székre lehetett ülni, végül egy szekrényke tetején foglaltunk helyet, mert szék már egy darab sem volt. A fiam eddigre teljesen felébredt, és nagyon érdeklődő volt. Már a felvételi pultnál is mindent látni akart, de mivel azt nem érte fel, jobb híján a plüsspingvint ültette fel oda („Anya, ő nézi helyettem.”) Leülve megtudhattam, hogy a pingvin az egyetlen gyerekdudu, mint amilyen ő, a dudusereglete többi tagja ugyanis már mind apuka-dudu. Kábé negyedóra múlva szólítottak, mire összes cókmókunkkal együtt (mesekönyvtől kezdve laptopig mindent vittem, hogy a kétórás várakozást mozgás nélkül eltöltsük valahogy) bemehettünk az egyik aprócska fülkébe.
Az asszisztens két mondatban elmagyarázta a fiamnak, hogy mi fog történni, amitől ő teljesen beparázott, főleg, mikor megkérték, hogy szorítsa ökölbe a kezét és elkezdték vizsgálni a vénáit. Én nem értem, miért nem lehet egy kicsit gyerekre szabottabban nekilátni a dolognak, és miért kell, hogy már az első tíz másodpercben a frászt hozzák rá a gyerekre… Hiába készítettem fel otthon arra, hogy mi fog történni, ez a sürgető és félelmetes nő teljesen lesokkolta szegényt. Főleg, mikor behívott egy másikat is, hogy fogja le a kezét - míg nekem fognom kellett a másik kezét.
Félelemmel vegyes kíváncsisággal nézte végig a szúrást, ami után sírt, de sikerült pár perc alatt megnyugtatnom - és már hozták is a „varázsitalt”, amit nagyon ügyesen az utolsó kortyig megivott. Ezután elővettük a mesekönyvet és meséltem neki, majd szólt, hogy hányingere van, akkor átültettem a csaphoz, ami a fülkében volt és úgy meséltem neki tovább. Nagyjából fél óra után szóltak, hogy penderedjünk ki a váróba (ami továbbra is zsúfolásig tele volt). Mit volt mit tenni, megint összeszedtük a cókmókot, kabátokat és kimentünk. Mivel a tömött váróban senki meg se moccant, a gyerek meg hányingerrel küszködve, émelyegve mégsem állhatott ott, öntevékenyen levettem egy gyerekek számára odakészített, ámde a járvány miatt „lezárt” műanyag asztalról a kisszéket és oda ültettem le, én meg álltam mellette.
Mire befejeztük a könyvet, kérte, hogy nézhessen mesét. Előhalásztam hát a laptopot, összeraktam a merevlemezzel és a fülhallgatóval, majd beraktam neki a Csizmás Kandúr hatvanas évekbeli változatát. Fél óra múlva szólítottak vissza, ekkor a másik kezét is megszúrták. Sajnos nem voltak túl ügyesek, nem jól találták el a vénát (igaz, hogy itt rosszabb is volt), ezért nem folyt ki a vér, mire elkezdték leszívni az injekciós tűvel. A gyerek, aki addig halkan sírt, és csak a szúrásnál sikkantott egyet, mostanra üvöltött és potyogtak a könnyei. Rögtön ezután megint kiküldtek a váróba, ahol hosszas vigasztalás után folytatta a filmnézést. Ismét eltelt egy óra, és szóltam, hogy ideje lenne levenni végre az utolsó adag vért, hogy mehessünk haza - mire leápoltak, hogy majd ők szólni fognak, inkább fáradjak a pénztárhoz és fizessem ki a biztosító részét, mivel a kártyánk december 31-én lejárt.
Végül egy negyedórát ráhagyva az eredeti időpontra végre szólítottak, ezúttal a „felnőttszúróba”, ahogy a Középső otthon mesélte (valójában csak egy másik fülkébe). Itt leszedték a már megszúrt kezéről a kötést, lefektették és újra megszúrták - de addigra a gyerek már annyira rettegett, hogy előre üvöltött a félelemtől. Próbáltam nyugtatni, a két nő, akik közül az egyik megint a kezet tartotta, a másik a vért vette le, mondta neki, hogy milyen bátor, de ő csak sírt rendületlenül, peregtek az óriási könnyek az arcán. Miután ezzel megvoltak, magunkra hagytak, mi pedig dicstelenül távoztunk - sírtunk a rendelőből kifelé menet, végig az utcán az autóig (általános érdeklődést keltve) és a kocsiba beülve is. A fiam bömbölt végig a hazaúton, potyogtak a könnyei, a kétszer szúrt kezét pedig úgy hordozta a másik kezében, mint valami értékes relikviát.
„Kiszívták a véremet a kezemből és soha többé nem fog oda visszamenni és nagyon fáááááááj!”
- sírta szívettépő tónusban, krokodilkönnyekkel az arcán. Mikor kis idő múltán megkérdeztem, kevésbé fáj-e már neki, szemrehányó arccal rám nézett és azt mondta: „amíg sírok, addig fáj”, de megtudhattam azt is, hogy ő kilenc évig nem megy most vérvételre.
Hazaérve már az ajtón belépve új erőre kapott a bömbölésben: szegény Kornél épp aludni készült az ágyában, de mikor meghallotta, ő is rákezdett, úgyhogy ki kellett hoznom - mire elégedetten és rendkívüli érdeklődést mutatva nézte, mi történik épp. A férjem, miután meghallgatta a Középső meséjét a vére kiszívásáról - közben igyekezett nyugtatni a gyereket, mondván: biztos nagyon bátor voltál, mire a fia egy ötéves minden őszinteségével és szívfájdalmával, továbbra is sírva közölte, hogy „nem voltam báhátohoooooor” elment a Nagyért a zeneórára, én meg azt se tudtam, hova kapjak hirtelen.
Leültettem a Középsőt, és vágtam neki kalácsot, hogy egyen végre egy kicsit, aztán lefektettem a babát, hogy aludjon. Miután sikerült elaltatnom, visszamentem a nappaliba, hogy leszedjem a hadirokkant Középsőről az összemorzsázott pólóját, ráadjak egy finom meleg pokrócpulcsit és betakargassam, majd miután ez mind megvolt, végre én is leülhettem, hogy egyek egy falatot. A fiam azt kérte, hadd nézze meg a mese végét, amit még a laborban elkezdtünk, úgyhogy én nekiláthattam az ebédre szánt túrógombóc készítésének, míg ő a kis fészkéből figyelt.
Miután megjött a zeneóráról, a Nagy egy szó nélkül odament a testvéréhez, megölelte, és azt kérdezte: „Nagyon rossz volt?” aztán egymást átölelve nézték a mesét, a Középső a fejét a bátyja ölébe hajtva, az pedig a haját simogatva, időnként vigasztalóan megpaskolva őt. Egészen meghatódtam tőlük... Néha igazán jó testvérek is tudnak lenni. Az is a Nagy ötlete volt, hogy a pékségből hozott tortás dobozra saját kezűleg ráírja: Gratulálunk első vérvételedhez!!
Hócsalád
Másnapra havazást mondtak, nekem pedig baromira megfájdult a fejem délutánra. Egész héten és múlt héten minden nap lelkiismeretesen csináltam a tornát - de ezen a szombaton nem volt hozzá lelkierőm, úgyhogy kimaradt és inkább korán lefeküdtem. Éjjel felébredtem, és láttam, hogy míg aludtam, leesett a hó. Puha takaróként lepte el a várost, és a sötétben szó szerint világított a sok fehérség. A gyerekek is nagyon örültek neki reggel, és mivel félő volt, hogy délutánra semmi sem marad belőle, mert hétágra sütött a nap, reggeli után rögtön leküldtem őket az apjukkal hóembert építeni. A konyhaablakból pont rájuk láttam, és mikor Kornél felébredt a délelőtti alvásából, odaültettem őt is az etetéshez az ablak mellé és onnan néztük a három aprócska alakot, amint serényen munkálkodnak.
Nem sokáig, mert hamarosan telefonáltak, hogy dobjak le nekik három sárgarépát az ablakból… ugyanis nem egy, hanem három hóembert építettek a hóból. Két órán át ment a hógolyózás és építés - időközben kibővítették a hócsaládot még két hóemberrel - aztán 11-kor teljesen csatakosan jöttek fel és követelték az ebédet. Még jó, hogy csak melegíteni kellett! Délutánra aztán elkezdődött az olvadás, csak úgy csöpögött a hólé mindenfelé. Mire ismét lementünk, ezúttal ötösben, a hóember-családból szinte semmi sem maradt.
„Gyanús” az MRI
Hétfőn reggel MRI-re kellett mennem, de én hülye csak vasárnap este néztem rá a papírokra, amiket előre elküldtek, és ekkor láttam, hogy ki kellett volna váltanom a kontrasztanyagot, amit a vizsgálatra kérnek. Mivel kilenc óra húszra szólt az időpontom, óriási rohanás kezdődött reggel, hogy a kilenckor nyitó patikák valamelyikében beszerezzük a „kit-et”. Hála a férjem ügyességének, sikerült időben megvenni és 9:18-ra a rendelőbe érni. A vizsgálat maga nem volt vészes, csak az zavart, hogy mielőtt betoltak a „tepsibe” elfelejtettem levenni az arcomról a maszkot, és állandóan oda akartam nyúlni, mert zavart és viszketett alatta az arcom. Igyekeztem nem rá gondolni, de tudjátok, hogy van ez: ha azt mondják, hogy ne gondolj a rózsaszín elefántra, azonnal rágondolsz.
Légzőgyakorlatokkal lenyugtattam magam annyira, hogy túllépjek a dolgon, végül 15 perc után mehettem vissza az öltözőbe, ahol meg kellett várnom a kiértékelést. Egy kedves doktornő jött be, és elmondta, hogy nagy gondot - tumort, stb - nem lát, ámde van egy terület, ami gyanús neki, és hogy biztosan kizárjunk minden lehetséges gondot, továbbküld angioszkennerre, kérjek rá időpontot a recepción. Ám legyen.
Egyetlen nap alatt lezongoráztam a kiárusításos bevásárlást
Másnap hivatalosan is elkezdődtek a januári kiárusítások. Már hetek óta készültünk rá és folyton írtuk, hogy mit ne felejtsünk majd el beszerezni (lepedő, harisnya a fiúknak, esőkabát, ilyesmik). A férjemmel megbeszéltem, hogy az lesz a legjobb, ha a beszerzéseket egyedül bonyolítom, így ő otthon maradt Kornéllal, én meg elfuvaroztam a fiúkat a szerdai napközibe, aztán felszedtem a Középső vérleletét (hálistennek semmi kiugró), majd továbbmentem a hozzánk közeli nagyáruházba.
Itt elsősorban farmert akartam venni a Nagynak, ugyanis szinte az összes nadrágja térdét elszaggatta - de mire odaértem, a méretében már semmi nem volt. A sorok között járkálva viszont belebotlottam a leárazott játék babaruhákba. Ez a Nagynak már régi vágya volt, többször kérte, hogy vegyek a babájának ruhát, hagy öltöztethesse. Így vettem Pizzának (a baba) egy kék pizsamát, hozzávaló kék cipőt, meg két pár rózsaszínt is (jelentem, alig volt más színű cucc, mint rózsaszín, pedig a mi babánk fiú!). A Középső babájának egy rózsaszín pizsamát, két játékpelenkát és egy játékbilit vettem - minden darab egy euróra volt leárazva.
Miután semmit nem kaptam a boltokban, ami a listámon szerepelt, végül otthon, a már bejáratott gyerekruhaboltból rendeltem meg szinte mindent. Az egyetlen kivételt, ami nekik sem volt, egy gyerekhordozó jelentette. Ez a férjem régi vágya volt már, hogy tavasszal tudjunk majd kirándulni családostól és Kornélt se a babakocsiban kelljen folyton döcögtetni. Hónapok óta csorgatta rá a nyálát, de mindig lebeszéltem, mondván: majd a leárazáskor, olcsóbban megvesszük. Az általa kinézett (véleményem szerint horrorisztikusan drága) hordozót persze nem árazták le, de ez engem nem rettentett vissza: addig keresgéltem, míg meg nem találtam a kedvenc használtcikk oldalamon, ahol közel féláron sikerült megvennem a boltihoz képest. És kész is voltunk, egyetlen nap alatt mindent beszereznünk, amire szükségünk volt.
Itt már meg is érkezett a hordozó, és a célszemély rögtön ki is próbálta
Beindult a babázás
Este én mentem a fiúkért. A Középső persze szokás szerint hisztizett, mert a Nagy talált egy csomag papírzsepit a megőrzőben, aminek a műanyag tokjára egy Pókember volt nyomtatva, és nem adta oda neki rögtön... Hazafelé elmondtam nekik, hogy titkos meglepetés várja őket otthon.
Hogy izgalom is legyen a dologban, a „titkos” babakelengyét eldugtam, és hideg-meleget játékkal kellett megtalálniuk. A nagyfiam annyira megörült a kék játékpizsamának, hogy hirtelen a szavakat se találta. Rögtön rohant is a babákért (az öccse szorosan a nyomában), izgatottan kiabálva:
„Új ruhát kaptak a babáink!!"
Ezután kihordták őket a nappaliba, és lelkesen öltöztettek mindketten Kornél pokrócának a szélén. Kornél eközben hason fekve, lábait lógázva nézte a műveletet - a Nagy neki is adott egy „esti ruhát” hadd játsszon vele.
A játékpelusokkal kicsit meggyűlt a bajuk, (Anya, mi már régóta tudjuk, hogy kell bepelenkázni egy babát!! - közölték felháborodottan, mikor felajánlottam a segítségemet), de csak mert nagyobb méretű babára voltak kalibrálva, és ezért a lábuk hegyéig ért. (A Nagy mérgesen oda is vágta a babapelenkát egy ponton, mondván: „ez engem már idegesít!”). Végül a segítségemmel mindkét babára pelenka került, majd nekiláttak a pizsamát, papucsot, kesztyűt is rájuk tenni. Olyan jól eljátszottak! Gondosan öltöztettek, és közben megbeszéltük, hogy babakengurut és hálózsákot (!) is vegyek majd legközelebb... Közben Kornél megfürdött, és a véletlenek összjátékaként épp kék pizsamát kapott aznap.
A Nagy ezen fellelkesedve kitalálta, hogy míg én az öccsét, ő a babáját fekteti le.
„Anya, én mindent úgy csinálok, ahogy te is”
- mondta, és így is lett. Szinkronban csináltuk a tápszert (ő a játék cumisüvegbe), aztán vittük a babáinkat Kornél szobájába, ahol a hintaszék mellett állva ő is megetette a babáját. A Középső közben odahordta a babaágyakat, mondván: ők is aludjanak itt, majd beállt a sorba harmadiknak a babáját etetni. Annyira komikusan néztünk ki, hogy a férjem le is fotózott minket - hogy klasszikust idézzek: „A kép jól sikerült, és felkerült a piros falra”. Kornél persze nem értette, mi ez a nagy sereglet a vacsorája közben, mikor már kómázni szokott... Végül nagy nehezen sikerült a lelkes „apukákat” mind kipaterolnom a szobából, és kis szeretgetés után az igazi kisbabát is lefektetnem.
Shadow
A babanapló előző részeit itt olvashatod
Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
A harmadik nap délutánján két csecsemős, a férjem és én négyesben próbáltuk megszoptatni a gyereket negyven percen át, mint valami kabaréban.
Tovább>>>
Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segített
Talán nem kell ecsetelnem az idegállapotomat: egyszerre akartam sírni és éreztem mérhetetlen dühöt.
Tovább>>>
Rettegek, hogy meghal a kisfiam
Tudom, hogy teljes képtelenség, mégis abnormálisan rettegek tőle, szinte látom magam előtt, hogy valami baj éri.
Tovább>>>
Nem fér bele a fejés az életünkbe
Egyszerűen nem tudok négy másik ember örökös nyűgjei mellett még arra is időt szakítani, hogy háromóránként félórát rászánjak a fejésre.
Tovább>>>
Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Egy kínszenvedés volt a gyulladt mellet a gépbe passzírozni aztán szívni, szó szerint csillagokat láttam kínomban.
Tovább>>>
Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Rázott a hideg, és alig bírtam tartani magamat. Anyukám szerint, akivel telefonon beszéltem, talán ez egy jel, hogy itt az ideje leállni ezzel az egésszel.
Tovább>>>
Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
A két fejecske úgy nekikoppant egymásnak, hogy csont a csontot érte. A szívem is megállt ijedtemben.
Tovább>>>
Csomókban hullik a hajam
A terhességem alatt szó szerint egy szálat se vesztettem, ha kifésültem jó alaposan, akkor se maradt semmi a fésűben. Most viszont... Csomókban lehetne szedni.
Tovább>>>
Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...
Megvallom, bár eleinte aranyos volt, hogy ennyire lelkesedik, mostanra erősen kezdem úgy érezni, hogy ha még egyszer kiejti a száján a Pokémon szót, felrobban a fejem.
Tovább>>>
Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni
Mire a férjem hazaért, négy óra is elmúlt, és aznap még egy percet nem tudtam pihenni, hogy jobban legyek. Úgy éreztem, hogy egész napra egyedül hagyott a két gyerekkel.
Tovább>>>
Covid-pozitív volt a karácsony előtt nálunk járt barátnőm
Karácsony előtt egy héttel látogatott meg a barátnőm. Később kiderült, hogy Covid-fertőzött.
Tovább>>>
Senki más nem tudja elaltatni a gyereket, csak én
Nagyon kimerítő, hogy egész nap ringatni kell a lassan nyolc kilós popóját sokszor még éjszaka is. Hát ezt jól elrontottam...
Tovább>>>
Anyuka, ne rohangáljon a gyerek ágyához minden nyekkenésre!
Megköszöntem a jótanácsot, de őszintén megvallom: ezekre a szavakra úgy éreztem, mintha valaki pofon vágott volna. Hogy ne rohanjak oda minden szóra? De hát sír!
Tovább>>>
Idegösszeroppanást kaptam: az eladó mégsem akarja eladni a lefoglalózott házat
Az eladók négy hónap után meggondolták magukat, és fizetni sem akarnak.
Tovább>>>
A gyerek a saját szobájában sírt, én az enyémben
Míg ő a kiságyában, én a kisszobában sírtam vele párhuzamosan, és vérzett a szívem, hogy milyen gyalázatos anya vagyok, hogy még a saját gyerekemhez sem tudok odamenni.
Tovább>>>
