Ez a poszt most a megszokottnál (főleg a tőlem megszokottnál) jóval rövidebb lesz. Pár napig még abban sem voltam biztos, hogy lesz-e erőm és motivációm leülni írni…

Pénteken ugyanis olyan szintű stressz (és ezzel kapcsolatos intéznivaló) hullott a nyakunkba, hogy még most is csak dermedten próbálom kitalálni, mit is kéne tennem, merre is menjünk tovább. 

Felhívott minket ugyanis az általunk kinézett és előleggel már bebiztosított ház (egyik) tulajdonosa. Tudom, hogy már többször ígértem, hogy írok a házról, és hogy hogy állunk az ingatlanügyekkel, de aztán mindig lebeszéltem magamat, mondván: majd ha a hivatalos procedúra véget ér, mindent leírok. Legyen elég most annyi, hogy szeptember végén akadtunk rá egy, a kilencvenes években épült házra, amit egy (félig már) nyugdíjas, a szüleinkkel nagyjából egykorú házaspár árult ingatlanos útján.

Eszményi helyen, kevés szomszéddal, kevés felújítanivalóval, szép nagy kerttel, és még épp a büdzsénken belül. Igaz, nem volt tökéletes, és éppenhogy belefért a keretünkbe, de a sok vizitből és a mostani lakásunkból kiindulva nem kergettük a „100 százalékban megfelelő” ház álomképét - ez viszont legalább 80 százalékban megfelelt, látszott, hogy a házaspár szépen rendben tartotta, és úgy gondoltuk, hogy egy kis munkával pár év alatt száz is lehet az a nyolcvan. Ennek megfelelően ajánlatot tettünk. 

Nem alkudtunk, mert a francia szabályok szerint ha a meghirdetett áron veszi meg valaki az ingatlant, akkor azt az eladó nem utasíthatja el arra várva, hátha jön „jobb”, vagy csak mert nem szimpatikus az illető. Mivel külföldiek vagyunk, a franciák meg bizalmatlanok, nem akartuk, hogy ne minket válasszanak, csak azért, mert spórolni akarunk és az ár alá ígérünk valamennyivel. 

Az ajánlatot elfogadták, és pár napon belül (a covid miatt digitálisan) aláírtuk mindannyian az előszerződést, majd a férjemmel nekikezdtünk az adminisztratív hercehurcának a bankokkal, a hitelügyintézővel, a jegyzővel (aki itt ügyvéd helyett az ingatlanügyeket bonyolítja), és még sorolhatnám. 

Száz telefont bonyolítottunk, hegynyi papírhalmot hordtunk össze (kis túlzással élve tényleg csak a sejhajunkba nem néztek bele), letétbe helyeztük az előleget a jegyzőnél, minden határidőt betartottunk, mindenben együttműködtünk, minden információt megosztottunk - mindezt három gyerekkel és milliónyi más üggyel a nyakunkban - egyszóval igyekeztünk problémamentes kliensek lenni. Még abba is belementünk, hogy a végső szerződés aláírását kitoljuk május végéig, hogy legyen idejük új otthont keresni (erről korábban már írtam, itt furcsa mód az a szokás, hogy kvázi eladod a fejed fölül az ingatlant, és amikor már megvan a fix vevő és tudod, mennyit fog adni érte, csak akkor kezdesz új ingatlan keresésébe. Beláttuk, hogy három hónap - ami általában az ügyintézés ideje, míg az ingatlan gazdát cserél - erre nem elég, ezért nyolc és fél hónapot adtunk nekik, mondván, jobb is ez így, mert úgysem akarjuk az iskolaév közepén a gyerekeket új helyre vinni meg télen költözködni, nekünk belefér a júniusi költözés, úgyhogy ez mindenkinek win-win helyzet lesz.) 

November végén kontaktált minket az ő ingatlanosuk, hogy már meg is találták az új helyüket, így ha akarjuk, május vége helyett akár már áprilisban is aláírhatjuk a végleges szerződést, ami felváltja az előszerződést. Örvendeztünk a jó hírnek, és hiába óvakodtunk tőle, (mivel a bankhitelt még nem kaptuk meg), de egyre inkább kezdtük elképzelni magunkat az új helyen.

Decemberben személyes interjúra hívott a bank, január elején pedig a számlát is meg kellett nyitnunk náluk - ami annak a jele volt, hogy a hitel szinte biztos. Eközben a saját lakásunkat is árulni kezdtük, és le is bonyolítottunk két vizitet. Ezzel telt az elmúlt négy hónap. 

Már úgy tűnt, hogy minden sínen van, ezért januárban ismét kontaktáltuk az ingatlanost (tiszta hülyeség, de az eladó és a vevő egymással nem kommunikálhat, csak rajta keresztül), hogy szeretnénk valamikor átmenni egy órára hozzájuk egy mesteremberrel, akitől árajánlatot kérnénk néhány kisebb munkára. Január eleje óta vártuk, hogy mondjanak valamit, mikor mehetünk át, de semmi. És akkor most, pénteken délután a házaspár női tagja felhívta a férjemet és 17 percen keresztül zokogott neki a telefonban, hogy őt becsapták, az ingatlanos visszaélt a helyzetével, mert ő depressziós, a férje pedig nyugdíjas, és ő soha nem akarta eladni a házát, csak értékbecslést akart kérni, de ehelyett belekergették őket egy adásvételbe, és ő nem talál semmit, de semmit, ahova költözhetne, mert a covid miatt pang az ingatlanpiac, és így majd az utcára fognak kerülni, pedig a férje is beteg, stb., stb.

A férjem igyekezett megnyugtatni, de szóhoz sem nagyon jutott a szóáradatban… Akkor már éreztem, hogy baj van. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy a hívás végén a nő még arra is rá akarja venni a férjemet, hogy álljunk el a vételtől, és tegyünk úgy, mintha soha semmi nem is történt volna (értsd: nem tud fizetni kártérítést, ami ilyen esetekben a törvény szerint járna, ezért írjunk alá egy papírt a kölcsönös elállásról, mert akkor mentesül ez alól.) 

Mintha jeges vizet loccsantottak volna a nyakamba… Szó szerint éreztem, hogy a vállamban az egyik izom elkezd keményedni, a kezem remeg, a gyomrom pedig nagyokat liftezik. Ha annyit mondok, hogy hidegzuhanyként ért ez az egész, nem mondok eleget… Miért mindig velünk történik ilyen? Miért?? Hiszen mi mindig mindenkivel korrektek vagyunk, és most sem szolgáltunk rá erre az egészre… Hogy lesz így meg az álomház? Egyáltalán: bármilyen ház? Kornél, akinek egész nap fájt a foga, és csak a kezemben akart lenni, most rákezdett a sírásra, úgyhogy bénultan magamhoz szorítottam szegényt. A férjem gyorsan felhívta a saját jegyzőnket, és elé tárta a történteket, ő pedig azt mondta, hogy ne aggódjunk, az ár tíz százaléka mindenképp jár nekünk. Hát köszi, mi nem pénzt akartunk, hanem egy kertes házat, ahova a gyerekekkel átköltözhetünk. 

Azt tanácsolta, beszéljünk az ingatlanügynökkel (akivel az öregasszony egyébként nem hajlandó beszélni, mert szerinte becsapta őt). Így felhívtuk őt is, és egy egészen más sztori rajzolódott ki az elmondásából: mint kiderült, az öregek visszamondták azt az ingatlant, amit meg akartak venni, ezért a nagy pánik, és nem, nem igaz, hogy becsapták őket, mert nem mi voltunk az elsők, akiket odavittek háztűznézőbe, az öregek pontosan tudták, hogy mi folyik, de legkésőbb akkor, mikor aláírták az előszerződést, nekik is le kellett hogy essen, hogy ez bizony adásvétel és nem értékbecslés. 

Közben a fiúkat a férjem hazahozta az iskolából, és nekiálltak a szokásos, számukra rendkívüli jelentőséggel bíró ügyeiken hisztizni, úgymint: nem veszem le a cipőm-nem veszem fel a háziruhám-a Nagy nem mutatja meg a Pokémon kártyát-a Középső rám nyújtotta a nyelvét. Nem szóltam semmit, csak gépiesen tettem a dolgomat, és éreztem, hogy lassan, de biztosan közeledik a migrén.

Kornélt az apja elvitte fürdetni, legalább ő ne szenvedjen tovább szegény, a fiúkat pedig leültettem vacsorázni, közben egyre a fentiek jártak a fejemben… Nem tudunk menekülni ebből a helyzetből - de ők sem, az előszerződés miatt egymáshoz vagyunk kötve. Azt viszont megteheti, hogy szerződés ide vagy oda, nem költözik ki határidőig, mi pedig nem vagyunk olyan emberek, hogy két idős embert kilakoltassunk… Vagyis patthelyzet, ez a végtelenségig elhúzódhat, de új házat sem kereshetünk, hiszen minket is köt az előszerződés, és a mi pénzünk is ott áll.

Azt hiszem ez volt az a pont, amikor idegösszeroppanást kaptam… A mosogatónál álltam, és próbáltam logikusan gondolkozni, átlátni, mit lehet most csinálni, amikor először kontrollálhatatlan röhögés, majd rögtön ezután csillapíthatatlan sírás tört rám. Még jó, hogy addigra már a fiúk elmentek fürdeni és nem látták. 

Miután mindenkit lefektettünk, leültünk a nappaliban, és csak néztünk magunk elé… Abban biztosak voltunk, hogy az öregeket nem fogjuk tudni kitenni a házból, mert nem tudunk ennyire szívtelenek lenni valakivel - de ezzel az egésszel minket is gúzsba kötöttek, hiszen pénz nélkül, egy már szinte teljesen megvalósult vásárlás után (hisz az aláírás minket is köt) nem tudunk mi sem hová lépni. Sötét gondolatokkal feküdtünk le, és az éjszaka sem hozott megnyugvást, mivel K. nem tudott aludni a fogfájástól, ezért óránként jártam át hozzá nyugtatni és cumit adni. A köztes időkben ébren forgolódtam és rágtam magam a helyzeten.

Szombat reggel nyolckor sms-t kaptunk: a bank volt az, aki örömmel értesített róla, hogy megkaptuk a hitelt. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy röhögjek kínomban… Csak egy fél órát szerettem volna, hogy a férjemmel átbeszéljük az opcióinkat eme új fejlemény fényében, ám a gyerekek levakarhatatlanok voltak, a Nagyot pedig amúgy is különórára kellett vinni. A férjem végül mindhárom gyereket magával vitte, így felhívtam anyámat (akivel már tegnap délután beszéltem) és elé tártam a legújabb fejleményt. Még le se tettük a telefont, amikor már jött is vissza Férj a Középsővel, akit rám hagyott sürgős vécézések okán, míg ő visszaindult Kornéllal a Nagyért… a Középső hisztizett, nem akarta levenni a cipőjét, és totálisan nem volt együttműködő, miközben én legszívesebben bebújtam volna valami sötét lyukba, csak hogy mindenki hagyjon békén. 

Erre persze nem kerülhetett sor, ebéd kellett, a fogfájós babával foglalkozni kellett, délután lovaglás volt, majd a férjem még a kijárási tilalom előtt elment egy bő órára, engem meg egyedül hagyott a zsibvásárral. Éjszaka ismét a gyerek mellett virrasztottam, aki csak azután aludt el, hogy adtam neki egy adag fájdalomcsillapítót este 11-kor, és az hatni kezdett. Hajnalban leváltott a férjem, így én is alhattam pár órát - csak hogy háromnegyed nyolckor aztán felébresszen, és rögtön a kezembe is nyomja Kornélt, mert egy ismerős család elköltözött a városból, és megígérte, hogy segít nekik. Mérges voltam rá, nincs nekünk épp elég bajunk, miért kell még mások nyűgjeivel is nekünk foglalkoznunk? Miért nem marad itthon és segít? Húsz perc után visszajött, és akkor nekiállt hivatalos levelet írni az eladóknak - ám egy óra múlva ismét hívta a költözködő család: tudna-e még menni, mert még néhány dolgot itt hagynának az eddigieken felül, tegye el a garázsunkba. Na, ekkor már tényleg fullosan elegem volt, főleg, hogy majdnem egy órára eltűnt. 

Miután hazaért, ezen jól össze is vesztünk, amihez a gyerekek is asszisztáltak. Tudom, hogy nem kellett volna előttük veszekedni, de egyszerűen nem voltak hajlandóak elmenni a szobájukba, pedig kértem őket, hogy legalább tíz percet hadd beszéljünk nyugiban, a feszültség viszont eddigre tetőződött… Miután mindenki lenyugodott, és nekiláttunk az ebédkészítésnek, a férjem észrevette, hogy Kornél füléből folyik valami. 

Hirtelen mindkettőnknek leesett a tantusz: nem a foga, hanem a füle fáj! Én már az éjszakai virrasztás közben is gondoltam erre, de aztán a reggeli fejetlenségben elfelejtettem mondani. Gyorsan adtunk neki még fájdalomcsillapítót, és megbeszéltük, hogy ebéd után elvisszük az ügyeletre. Már épp leültünk volna le ebédelni a nagy nehezen összetákolt ebédhez, amikor sms érkezett, kitől mástól, mint az öregasszonytól. Hosszasan ecsetelte benne, hogy ő mennyire hálás, amiért minden kártérítés nélkül visszalépünk a vásárlástól (ezt honnan szedte?!), és hogy ő nagyon sajnálja, de biztos találunk valami mást. 

Na, ekkor pattant el végleg a cérna, és míg eleinte csak azért hagytam a férjemet levelet írni, hogy kipuffogja magát és leírhassa, ami a szívét nyomja ebben az egész ügyben (három oldalon át részletezte), most már úgy voltam vele, hogy oké, ha kész, el is küldjük, hogy senki ne ringassa magát hamis ábrándokba. Úgyhogy ebéd helyett befejeztük és lerövidítettük a levelet, amit el is küldtünk, mielőtt meggondolhattuk volna magunkat.

Ebben leírtuk, hogy bár személyes szinten nagyon sajnáljuk a helyzetét és együttérzünk vele, de gyakorlati szinten ez nem így működik, mi is kötve vagyunk és ő is, hiszen aláírta a szerződést, ergó ha el akar állni, meg kell fizetnie a 10 százalék bánatpénzt, ráadásul minél hamarabb, hiszen négy hónapunk már így is elment miatta, az ingatlanárak ezalatt ismét nőttek, és egyre kevesebb rá az esély, hogy nyár elejéig találunk valami mást (feltéve, hogy a bank egyáltalán elfogadja a kérésünket, és más ingatlanra is odaadja ugyanezt a hitelt, és nem kell elölről kezdeni a papírgyűjtögetést). 

Ha nem tudja megfizetni a törvény által előírt kártérítést, akkor viszont nekünk sem marad más opciónk, mint továbbra is ragaszkodni az adásvételhez, vagyis minden megy tovább, marad több mint négy hónapja, hogy találjon valamit, és a megbeszéltek szerint átadja az ingatlant. Ha ezt nem teszi meg, marad a harmadik út (amit szeretnénk elkerülni), ekkor a törvény erejével lépünk fel, és ha szükséges, kilakoltatásra is sor kerül. 

Az idegességtől remegve, de legalább valamennyire megkönnyebbülve ültünk hát neki az ebédnek, de alig pár falatot ettünk, már jött is az sms, melyben ismét hosszasan részletezte a nő, hogy milyen szánalomraméltó és kegyetlen emberek is vagyunk mi (és ez még az enyhébb kifejezések közé tartozott), akik csak a profitra hajtanak, stb, stb. Na, ekkor múlt el a lelkiismeret-furdalásunk vele szemben.

Összeszedtük a gyerekeket, megvártuk, míg Kornél felébred, majd ötösben elindultunk a körzetileg illetékes ügyelet felé. Úgy terveztük, hogy a közeli játszótéren a nagyok levegőznek egy kicsit, míg én a babával bemegyek. Odaérve aztán egy cetlin olvashattuk, hogy csakis előjegyzés alapján fogadnak az ügyeleten, felhívtuk hát a megadott telefonszámot. 

45 percnyi (!) telefonálgatás után a rendelővel szembeni járdáról sikerült elérni, hogy bemehessünk (bent egy lélek nem volt, de valamiért mégis a város másik végén lévő ügyeletre akartak küldeni, hiába mondtuk, hogy itt állunk a rendelő előtt). A recepciós, akihez a telefonálás első húsz perce után már megpróbáltam magunkat besírni, természetesen elküldött, mert „csak randevúra”. Miután sikerült vele telefonon beszélnie a kapu előtt álló férjemnek, mert végre kapcsolták, kegyesen adott egy időpontot azonnalra.

A rendelőbe belépve aztán durcásan kioktatott, hogy csak KIVÉTELESEN hajlandó beengedni minket, de legközelebb respektáljuk a szabályokat és időpontra jöjjünk. Erre már nem is szóltam semmit, túl sok volt már aznap az input, inkább lenyeltem, hogy képes lett volna egy öt hónapos kisbabával elküldeni a város másik végére, csak hogy neki ne kelljen adminisztrálnia három percen át. 

A doktor szerencsére helyette is nagyon kedves volt, és bár nem gyerekorvos, de nagyon lelkiismeretesen megvizsgálta a babát, különösen a fülére koncentrálva az általam elmondottak miatt. És bingó! 

A jobb fülének semmi baja, a bal viszont be van gyulladva, de alaposan. Mikor mondtam neki, hogy pénteken már nyűgös volt, de azt hittem, a foga fáj, megnyugtatott, hogy kisbabáknál nagyon gyorsan kialakulhat a fülgyulladás, nem az én hibám, hogy nem vettem észre hamarabb, de jól tettem, hogy elhoztam és nem vártam vele hétfőig. Írt fel antibiotikumot, és elmagyarázta, hogy mit kell tenni, majd tanácsolta, hogy később vigyem el egy orr-fül-gégészhez is a biztonság kedvéért. Ezek szerint Kornél is „füles” lesz.. én és a Nagy is azok vagyunk/voltunk, míg a Középsőnél a bronchitis volt kiskorában a folyton visszatérő vendég…

Ezután még kereshettünk egy ügyeletes patikát, ahol kiváltottuk a receptet, miközben a gyerek aktívan üvöltött a kocsiban, és hopp, már otthon is voltunk. Én még mindig teljesen bénult voltam… A helyzetet egyre sötétebbnek látom. Ma már hétfő van, de még mindig csak gépiesen teszem a dolgomat, pakolok-mosogatok-gyereket istápolok - de semmihez nincs motivációm. Egyre csak arra gondolok, miért?? Miért mi? Mi lesz ennek az egésznek a vége? Hogy fogunk kimászni ebből? Amikor már az ember azt hinné, hogy sínen vannak a dolgok, miért történik mindig valami ilyen? 

Shadow

A babanapló előző részeit itt olvashatod



Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
A harmadik nap délutánján két csecsemős, a férjem és én négyesben próbáltuk megszoptatni a gyereket negyven percen át, mint valami kabaréban.
Tovább>>>

Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segített
Talán nem kell ecsetelnem az idegállapotomat: egyszerre akartam sírni és éreztem mérhetetlen dühöt.
Tovább>>>

Rettegek, hogy meghal a kisfiam
Tudom, hogy teljes képtelenség, mégis abnormálisan rettegek tőle, szinte látom magam előtt, hogy valami baj éri.
Tovább>>>

Nem fér bele a fejés az életünkbe
Egyszerűen nem tudok négy másik ember örökös nyűgjei mellett még arra is időt szakítani, hogy háromóránként félórát rászánjak a fejésre.
Tovább>>>

Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Egy kínszenvedés volt a gyulladt mellet a gépbe passzírozni aztán szívni, szó szerint csillagokat láttam kínomban.
Tovább>>>

Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Rázott a hideg, és alig bírtam tartani magamat. Anyukám szerint, akivel telefonon beszéltem, talán ez egy jel, hogy itt az ideje leállni ezzel az egésszel.
Tovább>>>

Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
A két fejecske úgy nekikoppant egymásnak, hogy csont a csontot érte. A szívem is megállt ijedtemben.
Tovább>>>

Csomókban hullik a hajam
A terhességem alatt szó szerint egy szálat se vesztettem, ha kifésültem jó alaposan, akkor se maradt semmi a fésűben. Most viszont... Csomókban lehetne szedni.
Tovább>>>

Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...
Megvallom, bár eleinte aranyos volt, hogy ennyire lelkesedik, mostanra erősen kezdem úgy érezni, hogy ha még egyszer kiejti a száján a Pokémon szót, felrobban a fejem.
Tovább>>>

Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni
Mire a férjem hazaért, négy óra is elmúlt, és aznap még egy percet nem tudtam pihenni, hogy jobban legyek. Úgy éreztem, hogy egész napra egyedül hagyott a két gyerekkel.
Tovább>>>

Covid-pozitív volt a karácsony előtt nálunk járt barátnőm
Karácsony előtt egy héttel látogatott meg a barátnőm. Később kiderült, hogy Covid-fertőzött.
Tovább>>>

Senki más nem tudja elaltatni a gyereket, csak én
Nagyon kimerítő, hogy egész nap ringatni kell a lassan nyolc kilós popóját sokszor még éjszaka is. Hát ezt jól elrontottam...
Tovább>>> 

Anyuka, ne rohangáljon a gyerek ágyához minden nyekkenésre!
Megköszöntem a jótanácsot, de őszintén megvallom: ezekre a szavakra úgy éreztem, mintha valaki pofon vágott volna. Hogy ne rohanjak oda minden szóra? De hát sír!
Tovább>>>