17. hét

A dupla szülinapi ünneplés után másnap még hátra volt a Mikulás érkezése. Mi magyar szokás szerint tartjuk a Mikulást, vagyis december hatodikán kipucoljuk a csizmákat, és várjuk, hogy jön-e ajándék és/vagy virgács. A franciák viszont úgy tartják, hogy Père Noël (vagyis Karácsony apó, ahogy ők hívják) hozza a karácsonyfát, amit épp ezért általában december első napjaiban vesznek meg és díszítenek fel (vagyis december közepe után karácsonyfát találni a boltokban lehetetlenség, 16-ával elszállítják még a maradékot is megsemmisíteni), ajándékot pedig nem 6-án, hanem karácsony este hoz.

Eleinte nem is volt ezzel semmi baj, mi csináltuk mindig a magunk módján, az oviban meg hallgatták a franciás verziót, ami szerencsére nem tér el jelentősen a magyartól (bár csizmapucolásról nincs szó benne) de mióta megnőttek, kicsit keveredik a fejükben a két dolog, főleg, hogy az oviban-suliban egész decemberben ez szokott lenni az a téma, amire felhúzzák a havi tananyagot. Épp ezért a Nagy már napközben kijelentette, hogy ő majd „meglesi a Père Noël-t”, mikor jön.

A délutáni játszózásból visszatérve lelkesen suvickolták mindketten a csizmájukat, a férjem mellettük ülve a saját cipőjét pucolta, ha már úgyis mindent előpakoltunk, én pedig Kornéllal az ölemben néztem őket. Kornél jókat nevetgélt rajtuk és persze mindenáron részt akart venni a pucolásban. Mikor elkészültek, elhelyeztük a cipőket a gyerekszoba ablakának párkányán odakint (mint később kiderült, ez hiba volt, mert a szitáló eső 20 perc alatt teljesen átnedvesítette a belsejüket, úgyhogy sutyiban kicsenve őket a szobából egész éjszaka a radiátoron kellett szárogatni, hogy másnap hordhatóak legyenek), a gyerekeket pedig a nappali felé tereltük egy mese ígéretével. Esküszöm, a férjem jobban be volt sózva, mint ők! A mikulásozás minden évben az ő dolga, szó szerint kisajátította magának a Nagy születése óta, úgyhogy most is, ahogy leültettük a gyerekeket, nekiállt kidekorálni az ablakot a gyerekszobában karácsonyi világítással meg matricákkal, aztán előszedte és szépen elrendezgette az ajándékokat (ezen a ponton vette észre, hogy beáztak a csizmák, így gyorsan bementette őket az ablak elé).

Nekem az őrködés volt a dolgom a nappaliban, ami jól jött ki, mert elég rosszul voltam. Már nem emlékszem, hogy a többi szülésem utáni első menstruációkor is ugyanez volt-e a helyzet, vagy sem, de most extrém módon dőlt belőlem a vér, emiatt pedig elég gyengének éreztem magam. Míg tartott a mese, megfürdettük és lefektettük Kornélt, majd mind a fiúk szobájába sereglettünk megnézni, hogy járt-e erre a Mikulás. Hát persze, hogy járt! Nagy volt az öröm, mert a mandarinok, földimogyorók és a mikuláscsoki mellett két pokélabdát is hozott. A virgácsot viszont az idén valahogy elfelejtette...

Beindult a nagy naptár-gyártás
 

Másnap még mindig nagyon erőtlen voltam. Ezer szerencse, hogy a férjem itthon volt és tudott segíteni, mert nem volt túl sok aznap a munkája. Így a gyengeség, illetve az egyre sürgetőbb leadási határidő miatt mást sem csináltam, mint naptárt gyártottam a baba mellett. A kiköltözésünk óta ugyanis minden évben személyre szóló naptárt készítek a családtagoknak, olyan képekkel, melyeken ő (is) szerepel, vagy amik valami miatt fontosak a számára. A fotókat mindig a múlt évből szedem össze, és igyekszem az évszakokhoz is igazítani őket, pl. januárhoz téli kép kerül, májushoz anyák napi, decemberhez karácsonyi, ahhoz a hónaphoz, ahol valakinek szülinapja van, szülinapi, stb. Ehhez először mindig át kell válogatnom az elmúlt évi „képtermésünket”, ami nem kevés, aztán személyre szabottan leválogatni, majd kiszortírozni a legjobbakat. Ordas nagy meló, főleg, hogy (szerencsére) jó sok embernek kell készítenem és van, akinek nem is hónaposat, hanem 54 heteset csinálok, minden héten más képpel.

Ez volt az első év, hogy nem álltam neki időben a dolognak, sőt, egypár napig még abban is kételkedtem, hogy egyáltalán nekilátok-e, mert a baba és az egyéb teendők mellett óriási lelkierő kellett hozzá, hogy rászánjam magam a pepecselős képválogatásra. Ráadásul az előzetesen látott december 11-ei határidőt a naptárosok hirtelen 8-ára módosították, úgyhogy mint az őrült, gyártottam a naptárakat, hogy még aznap éjfélig kész legyek. Szerencsére sikerült: mind a tizenkét naptár elkészült határidőig, így ha mi nem is, de az ajándékunk biztosan ott lesz majd mindenkinél a fa alatt 24-én.

Kornél nem nagyon díjazta, hogy nem vele foglalkoztam - bár igyekeztem leginkább az alvásidejében dolgozni. Mostanában amúgy is markáns véleménykülönbség van köztünk, mégpedig abban a kérdésben, hogy ki tartsa a kezében a cumisüveget. Ő úgy gondolja, hogy már önállóan is be tudja tenni a szájába a cumiját és a cumisüveget is, de a valóságban ehhez még túl kicsi, úgyhogy általában csak vad kalimpálást végez az arca előtt kezében a cumival, esetleg arcon is csapja magát vele, ami után sír. Nekem viszont nem engedi, hogy betegyem a szájába, azt csak ő teheti meg. Ha mégis beteszem, azonnal kiveszi a szájából (mert a kivétel az tényleg megy) és megpróbálja magának betenni, de persze nem sikerül, akkor sír, erre én beteszem, és kezdődik elölről az egész... A cumisüveget inkább rángatja és kiköpi, hogy aztán maga próbálja a cél (ez esetben a szája) felé terelni. Mondhatom, jelentősen megnehezíti mind az etetést, mind az altatást ez a kísérletezés.


 
Szerdán megint orvosnál voltam vele, ahol megkapta a második adag oltást. Most nem sírt annyira, mint az elsőnél - persze a szúrásnál azért igen, de utána megnyugodott és érdeklődve nézelődött a kezemből. Meg is mérték: a múlt heti méredzkedés óta 210 grammot hízott, még annak ellenére is, hogy nem eszi meg mindig az adagokat a tápszerből. Viszont az oltás után az egész napunk szétesett… Össze-vissza evett, aludt, nem lehetett vele mit kezdeni - csak akkor tudott egy nagyobbat aludni, mikor jól kiszellőztettem a szobáját, és ettől hűvös lett nála. Másnap kiolvasztottam az utolsó előtti adag anyatejet a fagyasztóból, gondoltam, megtámogatjuk kicsit az immunrendszerét az oltás után. De vagy a zacskó volt lyukas vagy csak megolvadt a melegítés során, mindenesetre mikor kivettem, jól megégettem a tejjel a kezem, ami részben szét is folyt...

Szépen fejlődik a mozgása is: egyre könnyebb neki hason lenni. Láthatóan jót tesz, hogy a fittlabdát is bevezettük a tornába, érezhetően erősödtek a hátizmai. Most már szereti, ha segítek neki hasra fordulni, és kifejezetten élvezi, ha én is a földre teszem az arcomat vele szemben, míg a pokrócon gyakorlatozik. A keze is egyre ügyesebb: mindent megfog és már nagyobb dolgokat is meg tud tartani - amiket aztán rögtön tesz is bele a szájába. Én sajnos kicsit leálltam a mozgással (hacsak a majd' 8 kilós gyerek emelgetését és napi többszöri ringatását nem számítjuk), előbb a betegség, aztán meg a menstruáció brutális volta miatt ugyanis egy csepp erőt sem éreztem hozzá.

Munkaügyek
 

A héten végre kiderült, hogy mi lesz a munkával: röviden és tömören nem fogok tudni visszamenni dolgozni januártól. Miután már október végén elkezdtem intézni a dolgokat, a HR-esek több környi levelezés és ismételt sürgetés után december elsején(!) megüzenték, hogy nem fogadják el a kérésemet, nem engedélyezik, hogy heti két napban részmunkaidőzzek. Számukra csak az lenne opció, ha egész heteket dolgoznék egy hét munka-egy hét otthonlét vagy két hét munka-két hét otthonlét váltásban, esetlegesen úgy, hogy az otthonléteket pl. az iskolai szünetekre tartogatom. De az, hogy 2-3 napot dolgozzak egy héten, a többin meg otthon legyek, szóba sem jöhet (ne kérdezzétek miért, indokolni nem tudták. Nem és kész.) 

A döntés különösen azért bosszant, mert a főnökömnek és a közvetlen kollégámnak megfelelt volna az általam javasolt beosztás, és szakmailag is jobb lett volna így, mintha teljes hetekre esnék ki a munkából, de mégis elutasították egy idióta belsős szabályra hivatkozva, miszerint mások sem kapták meg miatta... Így viszont csak egy út maradt előttem: az anyasági szabadságomat januártól szülői szabadságra cserélni. Ez annyiban különbözik az anyaságitól, hogy a fizetésemet, amit eddig 100 százalékban utaltak, mintha dolgoztam volna, többet nem kapom. Helyette egy 398 eurós összeget fogok kapni hat hónapon át (ami az itteni árakat alapul véve hideg vízre elég kb.), és védettséget, hogy ne rúghassanak ki. Az ötödik hónap végén el kell döntenem, mit csinálok: visszamegyek dolgozni a munkáltatóm által javasolt tök hülye beosztásban, esetleg teljes munkaidőben, vagy maradok tovább itthon még hat hónapot, de akkor már mindenféle pénzügyi támogatás nélkül. (Hat hónapnál hamarabb nem lehet változtatni a döntésen, akkor sem, ha közben fundamentális változások történnek az anya életében.) 

Tulajdonképpen nem bánom, hogy nem kell felvennem a munkát januártól és továbbra is csak Kornélra koncentrálhatok, de azt igen, hogy anyagilag rosszabbul jövünk ki, és így júliustól, vagyis pont az iskolai szünet kezdetétől kell majd visszamennem dolgozni (és azt még nem tudom, hogy lesz-e addigra bölcsis helyünk - a francia bölcsikről egyébként bővebben itt írtam).

Rövidek az éjszakák (legalábbis nekem)
 

A Középső az egyik este megint nem bírt elaludni. Szerencsére a két tesója és a férjem már este nyolcra kidőltek, úgyhogy csak engem szórakoztatott. Kérdeztem, beszélgessünk-e megint, de most inkább azt kérte, hogy „adjak neki valami feladatot, mert még nem álmos”. Hirtelenjében semmi jó nem jutott eszembe, amivel nem ébreszti fel a többieket, de aztán véletlenül megláttam a maradék sablonokat a karácsonyi lapokhoz, úgyhogy negyed 9-től 9-ig végül karácsonyi képeslapokat gyártott, míg én a konyhában pakolgattam. 

két lap az elkészültek közül, a baloldali a Nagy műve, a jobboldali a Középsőé

Miután ezt befejeztem, bekísért a fürdőbe is, ahol megpróbáltam végre rendesen kifésülni a hajamat, hogy ne hulljon folyton, mint a záporeső. A fiam nézte egy darabig, aztán szokásos komolyságával rám nézett és azt mondta:

„Anya, még sosem láttam olyan szép anyukát, mint te!”

Hízott a májam a büszkeségtől - egész pontosan két másodpercig, míg hozzá nem tette:

„Én is szép vagyok, ugye??”

A kis hiú! Megnyugtattam, hogy sosem láttam még nála szebb ötéves kisfiút, majd negyed 10-kor sikerült végre lefektetni az ágyamba, ahol tízre el is aludt (addig még rengeteg mondanivalója volt). Akkor átcipeltem a saját ágyába - ám 3:30-kor megint részeltetett a látogatásában. Szemrehányóan érkezett meg, kezében az összes dudujával, és méltatlankodva mondta, hogy rosszat álmodott, én meg nem voltam sehol. Miután megbeszéltük az álmát, ismét visszakísértem és lefektettem, hogy 4:50-kor aztán Kornél nyikkanására ébredjek - de míg ő békésen aludt tovább egy cumival, az én szememből eddigre totál kiment az álom, úgyhogy inkább felkeltem és nekiálltam naptárat gyártani a nappaliban, és várni, ki kel fel először. Jó hosszan várhattam: fél nyolcig ugyanis a babán kívül senki a füle botját sem mozgatta - de napközben aztán Kornél is rápótolt a reggeli kelésére: 20 perc híján majd' három órát aludt egyhuzamban.

A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve
 

A hét utolsó napján aztán a Nagyot vittem psychomotricité felmérésre a múltkori, bezzeganyás beszélgetéstől ihletet kapva (ezúton is köszi a tippet, szárnyati!) Mivel az időpontunk 10:40-re szólt, a fiam reggel az iskolában kezdett a szokásos módon, én 10-re mentem érte kikérővel, a férjem meg otthon maradt a babával. Irtózatos eső és vad szélvihar tombolt, az esőkabátomat alig bírtam felvenni a kapuban, annyira fújt. A Nagynak az iskolakapuban kellett volna várnia rám - persze sehol sem volt. Kénytelen voltam bekéredzkedni és felmenni érte az osztályába (mint kiderült, a tanárnő elfelejtette, hogy jövök érte, de ha már találkoztunk, mondta, hogy ha visszajöttünk a felmérésről, beszéljek már vele egy sort). A borzalmas időben elbattyogtunk hát a nőhöz, aki a felmérést végzi (nagyjából a tsmt-nek megfelelő dologról van szó). Míg várakoztunk a rendelőben, rám írt egy nagyon kedves magyar barátnőm, mi újság velünk, hogy vagyunk, stb. Szó szót követett és kiderült, hogy aznap épp szabadságon van és ráér, mire megkérdeztem, nincs-e kedve átugrani hozzánk délután.

A csajszi ugyanis diplomás gyógymasszőr is egyben, a férjem pedig addigra már napok óta olyan rosszkedvű és lestrapált volt, hogy az jutott eszembe: meglepem egy testet-lelket frissítő masszázzsal, az mindig helyre szokta tenni a lelkivilágát is. Szerencsére a barátnőm is vevő volt az ötletre, úgyhogy miután leadtam a Nagyot a suliban és beszéltem a tanárnővel (semmi extrát nem akart, csak elmondani, hogy a fiam nagyon okos, az intelligenciája nagyon jó - de lehetne akár kiváló is, ha jobban tudna koncentrálni és jobb lenne a magatartása. Illetve arról is beszélt, hogy bár jól beilleszkedett az osztályba is, de a testvérével elválaszthatatlanok. Ha összetalálkoznak a folyosón, az udvaron vagy bárhol, a Nagy azonnal megy hozzá, ölelik egymást, kíséri a Kicsit vécére, és ez eléggé megnehezíti a tanítást meg a fegyelem megtartását. Gondoltam magamban, ennél nagyobb bajuk sose legyen).

Hazaérve boldogan újságoltam a férjemnek, milyen meglepit szerveztem neki (mindig azzal nyaggat, hogy nem vagyok elég spontán, meg hogy sosem lepem meg csak úgy). Minden szépen le is zajlott, a rossz időben bekuckóztunk mind a hárman a nappaliba, és míg Kornél a játszószőnyegéről figyelt, a lány mindkettőnket megmasszírozott, közben jót dumcsiztunk, és búcsúzóul hagyott egy kis pálinkát, amit az anyukája küldött neki otthonról, ő meg gondolta, kóstoljuk meg mi is, mert olyan finom. Mivel péntek délután négy elmúlt mire elment, szégyen-nem szégyen, mondtam a férjemnek, kóstoljuk meg, tényleg olyan különleges-e, és mindketten le is hajtottunk belőle egy kicsivel, ezzel hivatalosan is nekikezdve a hétvégének. 

Vasárnap kora délután, miközben épp nagycsaládos sétánkat róttuk ötösben a város utcáin, és már két órája levegőztettük a gyerekeket, üzenet jött a barátnőmtől: aznap rosszul érezte magát, ezért elment a kórházba, ahol letesztelték covidra, most várja az eredményt, este hatra ígérték.

Teljesen lefagytam. Ha ő pozitív lesz, akkor valószínűleg mi is azok leszünk, hiszen egyikünkön se volt maszk abban a három órában, míg nálunk volt. Hogy lehettem ilyen hülye??? Eddig mindig kínosan ügyeltem erre, és máskor mindig fel is tette, ha találkoztunk, de most valahogy senki se gondolt rá, úgy megörültünk egymásnak. Ennyit a spontaneitásról... MI LESZ MOST? Ha megbetegszünk, ki látja el a gyerekeket? Ráadásul alig egy hét, és kitör a téli szünet... Élmény lesz betegen végigcsinálni az egészet három, otthon unatkozó gyerekkel... nem beszélve a karácsonyról. A szüleimmel ugyanis azt beszéltük, hogy ha senki sem lesz beteg december 20-áig, akkor eljönnek hozzánk és együtt töltjük az ünnepeket, hiszen anyukám például még nem is látta a legkisebb unokáját élőben, de a fiúk is nagyon reklamálták már a találkozást.

Most akkor mindennek fuccs? Én nem hiszem el, hogy egész eddig sikerült elkerülni ezt a vírust, és most pont karácsony előtt egy héttel vagyunk ennyire óvatlanok… Egyre idegesebben vártam a hat órát... Végül megjött az üzenet: és persze pozitív lett. 

Shadow

A babanapló előzmő részeit itt olvashatod



Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
A harmadik nap délutánján két csecsemős, a férjem és én négyesben próbáltuk megszoptatni a gyereket negyven percen át, mint valami kabaréban.
Tovább>>>

Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segített
Talán nem kell ecsetelnem az idegállapotomat: egyszerre akartam sírni és éreztem mérhetetlen dühöt.
Tovább>>>

Rettegek, hogy meghal a kisfiam
Tudom, hogy teljes képtelenség, mégis abnormálisan rettegek tőle, szinte látom magam előtt, hogy valami baj éri.
Tovább>>>

Nem fér bele a fejés az életünkbe
Egyszerűen nem tudok négy másik ember örökös nyűgjei mellett még arra is időt szakítani, hogy háromóránként félórát rászánjak a fejésre.
Tovább>>>

Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Egy kínszenvedés volt a gyulladt mellet a gépbe passzírozni aztán szívni, szó szerint csillagokat láttam kínomban.
Tovább>>>

Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Rázott a hideg, és alig bírtam tartani magamat. Anyukám szerint, akivel telefonon beszéltem, talán ez egy jel, hogy itt az ideje leállni ezzel az egésszel.
Tovább>>>

Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
A két fejecske úgy nekikoppant egymásnak, hogy csont a csontot érte. A szívem is megállt ijedtemben.
Tovább>>>

Csomókban hullik a hajam
A terhességem alatt szó szerint egy szálat se vesztettem, ha kifésültem jó alaposan, akkor se maradt semmi a fésűben. Most viszont... Csomókban lehetne szedni.
Tovább>>>

Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...
Megvallom, bár eleinte aranyos volt, hogy ennyire lelkesedik, mostanra erősen kezdem úgy érezni, hogy ha még egyszer kiejti a száján a Pokémon szót, felrobban a fejem.
Tovább>>>

Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni
Mire a férjem hazaért, négy óra is elmúlt, és aznap még egy percet nem tudtam pihenni, hogy jobban legyek. Úgy éreztem, hogy egész napra egyedül hagyott a két gyerekkel.
Tovább>>>