15. hét

November 27.

Kornélnak életében először leszívtuk az orrát. Eleinte nem szólt egy szót sem, csak meglepődött, a fél perces process végén pedig sírt egy kicsit méltatlan bánásmódom miatt.

Úgy tűnik, ez az elsőzések hete, mert egy nappal később megkapta élete első kúpját is, egy orrkidugítós fajtát, hogy éjszaka rendesen kapjon levegőt. Ezt közvetlenül fürdés után adtuk be neki, remélve, hogy ellazult állapotban nem veszi majd annyira zokon - a férjemmel ugyanis nagyon féltünk, hogy sírni fog, de végül nem hogy nem sírt, hanem egyenesen nevetett! Még soha életemben nem láttam, hogy egy gyerek nevessen a kúpfelrakáson... Totál le voltunk döbbenve, mert a nagyoknál merőben más tapasztalatokat gyűjtöttünk. A férjem mondta is, hogy ezek szerint egyszer mindenre sor kerül.

Elkezdődött a matricázás
 

Gyönyörű türkiz, vagy még inkább tengerkék színű kezd lenni a szeme! Kedvenc játéka mostanában egy méhecske, akinek egész nap „beszél”. Azért is „szól”, ha nem lát minket maga körül - eddig nem érdekelte, ha pár percre egyedül hagytuk a játszószőnyegén vagy a székében, de most már igényli, hogy egyfolytában látótávolságon belül legyen valaki a családból.

Sajnos nagyon gyötri a fogfájás is. Mint egy kis matrica, olyan már napok óta... Ha tehetné, egész nap rajtam lógna. Azt szereti, ha folyamatos testkontaktban vagyunk és a kezemből nézelődhet. Ha leteszem, mert elfáradt a kezem tőle, azonnal sír, még aludni is csak így akar, a karomban. Ez viszont eléggé megnehezíti a házimunka (meg úgy minden egyéb) végzését számomra, úgyhogy gyorsan lőttem a helyi jófogáson egy csatos hordozót, amit a hátamra is tudok tenni (a kendővel is kipróbáltam a hátrakötést, de az egyikünknek se jött be).

A férjem és a Nagy mentek el a hordozóért kettesben, aztán az egész csapat lelépett játszózni, én hülye meg gondoltam, nem várom meg, hogy hazaérjenek, megpróbálom egyedül feltenni a gyereket a hátamra. Hát az első alkalommal totál elbénáztam, szegény Kornél gurulni kezdett le a hátamról, én meg ijedtemben reflexből a kis karja után kaptam, és ahogy elkaptam, eléggé megrántottam a kezét, amitől persze sírva fakadt. Legszívesebben adtam volna magamnak egy jó nagy pofont, miközben megpróbáltam megnyugtatni és ellenőriztem, hogy nem ugrott-e ki a válla.



Szerencsére az ijedtség nagyobb volt, mint a fájdalom, úgyhogy hamarosan megnyugodott. Másnap már több sikerrel próbálkoztam, ez alkalommal ment a hátra tevés, és így nagyjából húsz percig ragyogóan tudtam haladni a házimunkával is, míg ő a hátamon nézelődött. Egy dologra kellett csak figyeljek: hogy egy percre se álljak meg. A folytonos mozgásban ugyanis egy mukk sem volt, ha viszont megálltunk, rögtön rázendített az elégedetlen magyarázásra, vagy a fejével noszogatott, hogy induljunk már. Nem tudom, (hogy) fog(-e) ez hosszútávon működni, mert a mosogatást, pelenkatöltést vagy bármi egyhelyben állós munkát nem viseli el.

Imádja a tornát
 

Délutánonként továbbra is tornázunk. Nagyon bejön neki! Általában végignevetgéli a mondókákat - kedvence a Repülnek a madarak, ami közben a kezével kell foglalkozni - és napról napra egyre ügyesebb. Már szinte alig kell motiválni, hogy hasra forduljon, és ha már ott van, nem sír, mint az első pár alkalommal, hanem tartja a fejét és érdeklődve tanulmányozza a dolgokat. 

Érdekes fejlemény, hogy mióta elkezdtük a gyakorlatsort, azóta próbál felülni is (pedig ezek a gyakorlatok még nem az ülést készítik elő, hanem inkább a forgást) amit nem szabadna, de ő felhúzza magát félülésbe az ölemben, amikor csak teheti. Én is edzek, igaz, nem viszem túlzásba... Sajnos heti két-három alkalomnál többször nem jut rá időm. Ha sikerül mégis beszorítanom a mozgást, fél óra elliptikus trénert nyomok, majd húsz perc combkeskenyítő gyakorlatsort. Jóga és pilates még mindig csak online van a karantén miatt, úgyhogy azokat most hanyagolom, mert úgy nem az igazi.

Megengedtem a fiamnak, hogy ő fürdesse a babát
 

Péntek este a férjemnek be kellett mennie a munkahelyére, ötkor indult és tíz után jött haza, úgyhogy aznap rám maradt a gyerekcsapat összeszedése, majd lefektetése. El is ballagtam a fiúkért Kornéllal a suliba - ahol már az iskola udvarán sikerült mind a négyünknek kiborulnia. A Nagy ugyanis három új pokémon kártyát szerzett a napköziben, amit a Középső is rögtön meg akart nézni, de csakis a saját kezébe fogva - a Nagy viszont úgy gondolta, hogy csak az ő kezéből nézze meg őket. A patthelyzetet semmilyen praktikával sem sikerült feloldani, bármit javasoltam, az nem volt jó, az egyik ezért bőgött, a másik meg azért hullatott óriási krokodilkönnyeket - mire a két tűz közé került Kornél is rázendített egy szimpátiasírásra a babakocsiban.

A napközis gondozók szokás szerint csak csendben röhögtek rajtam a kapuban (úgy látszik, én vagyok a helyi ingyencirkusz), miközben próbáltam indulásra ösztönözni a bömbölő brigádot az ívlámpák fényében, fél kézzel a babakocsit tolva, másikkal a táskákat fogva, de ők következetesen lecövekeltek az udvar közepén. Látszott, hogy iszonyat fáradtak mindketten, sok volt nekik az iskola meg az egész hét, azért borultak ki és nem a hülye kártyák miatt, de eddigre legszívesebben már én is elbőgtem volna magam kínomban...

Hogy időt hagyjak nekik a megnyugvásra, odaléptem a napközisekhez és megkérdeztem, nem találták-e meg véletlenül a Középső szemüvegét, amit tegnap este óta nincs meg. Persze senki sem látta sehol, a fiam valami tornateremről hadovált, hogy ott hagyta, de mint kiderült, nincs is tornaterem az oviban, úgyhogy a menő pókemberes szemüveg holléte továbbra is ismeretlen. (Update: a lakás teljes feltúrása után végül másnap a kocsiból került elő).

Az alig tízperces hazaút egy kínszenvedés volt, a nagyok folyton összevesztek valamin... Kornél nagyon csendes volt, figyelte mi történik, és segélykérően nézegetett rám a babakocsiból. Ez a fiúknak is feltűnt egy idő után és elkezdték kérdezgetni, miért mindig csak engem néz. Mondtam nekik, hogy valószínűleg azért, mert egész nap én foglalkozom vele, és ezért engem szeret a legjobban. Mire mindketten közölték, hogy őket is szeresse, mert ők is szeretik az öccsüket. Kapva kaptam a témán, és szóba hoztam, hogy játszhatnának vele egy kicsit többet. "Simogassátok, énekeljetek neki, akkor majd titeket is így fog szeretni".

A fiúk nagyon magukévá tették a feladatot: onnantól kezdve, hogy hazaértünk, felváltva dajkálták a babát a felügyeletem mellett, Kornél pedig csak lesett, mi ez a hirtelen jött érdeklődés. A Középsőnél különösen termékeny talajra hullt a tanácsom: este még a fürdetésbe is besegített (miután behívtam a fürdőbe, nehogy a távollétemben ismét összevesszenek a testvérével). Mindketten annyira élvezték! K. egyfolytában nevetett a szokatlan helyzeten, örömében egyfolytában rugdosta a vizet, miközben a bátyja nagy elánnal szappanozta és kedvesen beszélt hozzá, utána vízzel leöblítette, végül pedig megtörölgettük, míg ő bohóckodott neki.

Szeretem egyébként, hogy ilyen kis háziasak. A Nagy például mostanában rászokott, hogy velem főzzön hétvégente. Kihozza a kis konyhai játékait, mikor nekikezdek, és mindent utánoz, amit csinálok. Az ő fazekát, serpenyőjét is a tűzhelyre kell tenni az enyémmel együtt (még jó, hogy indukciós!) és ő is meghámozza a játék sárgarépát, megtöri a tojást, amikor én is. Sokat játszunk mostanában a gyerek Monopolyval is, amire teljesen rákattantak - a Nagy szokott lenni a bankos, aki buzgón vigyáz, hogy mindenkinek csak annyit adjon, amennyi jár, és beszedje a pénzeket, míg a Középső cukin megsúgta nekem a múltkor, hogy egy „titkos” helyre - aka szekrény - félrerakott egy kis pénzt, hogy ki tudjon segíteni, ha az enyém elfogyna.

Két szülinap és egy blogévforduló
 

Dec. 1.

Ma egy éve, hogy elkezdtem írni a Bezzeganyára... Hova tűnt el ez a 12 hónap?? Olyan távolinak tűnik már, mikor a pozitív teszttel a kezemben korán reggel beosontam a hálószobánkba... Mintha egy másik életben lett volna. 

A fiúk persze nem emiatt voltak bolondul boldogok ezen a napon, hanem mert kiosztottuk nekik az adventi naptárakat. Azóta minden reggel megy az ablaknyitogatás - de mindig szigorúan bevárják, hogy a másik is felkeljen, addig nem nyúlnak hozzá. Este befutottak az első születésnapi köszöntések is, hiszen dupla szülinapot tartottunk: a Középsőét és az enyémet (bár az ünneplést a hétvégére halasztottuk). Elsőként anyukám hívott fel. Csak pár percet beszéltünk, mert nem volt különösebb mondanivalónk, de jólesett, hogy nem felejtkezett el róla, sőt, mindenkit beelőzött, hogy biztosan ő legyen az első. Csak később jutott eszembe, mikor a férjem fektetésnél azt magyarázta a Középsőnek, hogy öt éve ilyenkor már jelezte, hogy érkezik hozzánk, és pár órával később meg is született, hogy mennyivel logikusabb lenne, ha a születésnapokon az ünnepelt köszöntené fel az édesanyját, amiért az életet adott neki. 

16. hét

E filozofikus gondolatokat másnap gyakorlati tennivalók váltották fel: Kornélt vittem az orvoshoz bcg oltásra korán reggel. Sajnos teljesen hiába, mert az orvos beteg lett és nem jött be, úgyhogy végül csak lemérték: 7550 gramm és 65,5 cm őnagysága. És hétről hétre fejlődik: az új mutatványa, hogy már tök ügyesen tud fogni a kezével! Nemcsak megfogja, hanem meg is tartja a dolgokat - hogy rögtön a szájához emelje és megkóstolja őket. Kezd megváltozni... Kicsit komolyabb, mint eddig, sokat szemlélődik és figyel, és nem nevet már annyit - bár amikor a bátyjai produkálják magukat neki, akkor azért visszhangzik a lakás a boldog babakacajtól - a fiúk meg azon nevetnek, ahogy ő nevet rajtuk. A védőnő azt mondta, hogy ha betölti a négy hónapot (11 nap múlva) kezdhetem a hozzátáplálást, elsőként zöldséggel. 

Egy ötéves lelkének titkai
 

Este a Középső nem bírt elaludni. Először csak kijött a nappaliba és mondta, hogy átköltözne a mi ágyunkba, hogy elaludjon. Mikor ezt megengedtem neki, behívott magához beszélgetni, és akkor nagy sóhajtozások közepette megosztotta, ami a lelkét nyomta. 

„Anya, van egy kis baj. Ma háromszor is puni-ben (büntetésben) voltam.”

Amikor kérdeztem, miért, újabb sóhajtás után elmesélte, hogy egyszer azért, mert a legjobb barátjával puszit adott egy harmadik gyereknek, aki ezt nem engedte meg nekik, másodszor azért, mert a nyálas ujjukkal rajzolgattak a padra, a harmadikat meg már elfelejtette. A titok súlya miatt megkönnyebbülve persze rájött a szómenés, és mesélt vég nélkül: elmondta, hogy nemrég azt álmodta, a kövér napközis néni ráült az arcára, amitől az teljesen összelapult, mint egy rajzfilmben, és aztán még azt is, hogy látott egy kislányt az egyik uzsonna alkalmával az udvaron, „aki annyira szép volt, hogy azt nem lehet elmondani” és ő szeretne találkozni vele még egyszer, de sajnos nem tudja, melyik osztályba jár. Kérdeztem, hogy nézett ki ez a nagyon szép kislány? Mire kiderült, hogy barna haja van. Mint nekem? - kérdeztem tőle, mire a Középső:

„Igen, de anya… ez a kislány sokkal csinosabb nálad!” Magamban jót nevettem a megállapításon, majd hallgattam tovább a hosszas monológot az álmairól, hogy mit csinálnak az iskolában, melyik mesét akarja holnap megnézni, melyik a legerősebb Pokémon kártya… persze az lett a vége, hogy belealudtam a hosszas mesébe.

Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni
 

Másnapra elkapott a nátha. Már lefekvéskor éreztem, hogy be van dugulva az orrom és kapar a torkom, reggelre ez fokozódott tovább. Alig bírtam kivakarni magam az ágyból... A férjem is látta, hogy nem vagyok 100 százalék, úgyhogy mondta, hogy ma megpróbál többet segíteni, hogy pihenhessek kicsit. Tíz percre rá előkerült a Nagy, egyik szeme totál vörös. Nyáron ugye megszakértették már, hogy ez a vörös szem nem betegség, hanem korosztályi sajátosság nála, kötőhártya-szerű tünetekkel - de így mégse küldhettem suliba, muszáj volt orvoshoz vinni, hogy írassunk fel új szemcseppet.

A hírre, hogy itthon maradhat, diadalordításban tört ki, mert azt hitte, hogy egész nap csak vele játszunk majd. Én viszont totál nem voltam abban az állapotban, a férjemnek meg dolgoznia kellett. Azért lejátszottam vele egy parti Monopolyt - miközben csak arra vágytam, hogy az ágyamban, a takaró alatt vacoghassak, aztán a férjem elvitte az orvoshoz és elintéztek pár apró-cseprő dolgot is, amit rájuk bíztam. Dél körül értek haza, akkor gyorsan összeütöttünk valami ebédet, és reméltem, hogy utána lesz öt percem, hogy ledőlhessek - de csörgött a telefon, és a férjet behívták a munkahelyére, utána meg elment megvenni a Középső szülinapi Pókember tortáját (míg a Nagynál a pokémonok a menők, a Középső ugyebár a Pókemberért rajong: pókemberes színezőket ragasztott az ágya fölé, saját kezűleg lerajzolta a Pókembert - bár eléggé macskaszerűre sikeredett szegény - Pókember álarcot készített az iskolában, ahol befestette az arcát is pókemberesre, és azt kért a szülinapjára is). Mire hazaért, négy óra is elmúlt, és aznap még egy percet nem tudtam pihenni, hogy jobban legyek. Úgy éreztem, hogy egész napra egyedül hagyott a két gyerekkel, amin persze jól össze is kaptunk, mert ő viszont úgy élte meg, hogy egész nap csak besegített munka helyett. 

Dupla szülinap
 

Másnap migrénnel ébredtem, amit a bedugult orr és kaparó torok csak még rémesebbé tett. Ráadásul meg is jött - a szülés óta most először. Azt hiszem, nem kell részleteznem az állapotomat... Szombat volt, ekkorra tűztük ki az én és a Középső szülinapjának megünneplését. A gyerekeket lefoglalandó, míg megfőzöm az ünnepi ebédet, kiosztottam nekik az előre beszerzett, karácsonyra szánt képeslap-alapanyagot, amit az útmutató szerint egyedül kidekorálhattak matricákkal és rajzokkal. A délelőtt nagyrészt eltelt a képeslapgyártással - a Nagy gyönyörűeket rajzolt, én közben pörögtem a főzés és a képeslapokba besegítés között - így a 13 képeslapból 10-et meg is csináltunk ebédig. A Középső kívánságára húsleves volt, a másodikból már csak ímmel-ámmal ettek, aztán elmentek lovagolni. Én azalatt elaltattam Kornélt, becsomagoltam az ajándékokat, megterítettem, elővettem a gyertyákat, átöltöztettem a gyereket meg magamat is, feldobtam egy kis sminket, megetettem a babát, majd újra átöltöztettem, mert összehányta a ruháját, aztán már csak vártunk.

Mikor megjöttek, a Nagy, ahogy meglátott, a következőt mondta: milyen nagy a hasad! Kösz kisfiam, most legalább tudom, hogy tényleg szép nagy lehet, még ha én eddig azzal is áltattam magam, hogy egész jól visszament már. Ezután ők is szép ruhát vettek, aztán megtörtént a nagy ajándékozás - volt öröm, hogy pókemberes lett a torta! - bár a nagy ajándékbontogatás közben (mindegyik játékkal vagy félórát játszottak, így elég lassan ment a csomagok kibontása) - a tortát meg sem kóstolták, csak mi, felnőttek ettünk belőle. Én is kaptam ajándékot: a Nagytól egy rajzot, amin látható volt (sorrendben): 1. egy beazonosíthatatlan repülő tárgy, 2. egy ragtapasz és 3. egy óriási szakállas felhő. Aki meg tudja fejteni, mit jelent egy szülinapi rajzon ez a szimbolika, kérem, jelentkezzen kommentben. 

A férjemnek is sikerült meglepnie: a Naggyal közösen még a pénteki ügyintézéseik közben bementek a kedvenc teaboltomba és vettek a kedvenc teámból kimérve, emellé kaptam egy csokor rózsát (nem vöröset, még mielőtt, hanem sárgát, aminek piros volt a széle, a Középső választotta). A teának különösen örültem, mert pont előző nap vettem észre, hogy teljesen elfogyott, és még siránkoztam is egy sort, miért nem vettem észre előbb, akkor vehettek volna abból is.

Késő estig ment a játék, utoljára még egy parti Monopolyt is lejátszottunk, aztán végső aktusként ki kellett vágni a torta dobozáról a rárajzolt Spidermaneket, és azokat az apjukkal közösen felragasztották a szobájuk különböző pontjaira. Este még hallottam, ahogy fektetés után a Középső az ágyában imádkozott a jézuskához, és megkérte, hogy a következő szülinapjára hozzon neki egy Spiderman jelmezt.

És mivel ez a napló az év utolsó napján fog megjelenni, egyrészt mindenkinek kívánok nagyon boldog, szeretetben és egészségben teli új évet. Másrészt pedig - bár nem szokásom - 2021-re teszek egy fogadalmat: az új évben megpróbálom utolérni magam az időben, és véget érnek a monstre naplók. Kitartást, mindjárt itt a vége! 

Shadow

A babanapló előzmő részeit itt olvashatod



Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
A harmadik nap délutánján két csecsemős, a férjem és én négyesben próbáltuk megszoptatni a gyereket negyven percen át, mint valami kabaréban.
Tovább>>>

Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segített
Talán nem kell ecsetelnem az idegállapotomat: egyszerre akartam sírni és éreztem mérhetetlen dühöt.
Tovább>>>

Rettegek, hogy meghal a kisfiam
Tudom, hogy teljes képtelenség, mégis abnormálisan rettegek tőle, szinte látom magam előtt, hogy valami baj éri.
Tovább>>>

Nem fér bele a fejés az életünkbe
Egyszerűen nem tudok négy másik ember örökös nyűgjei mellett még arra is időt szakítani, hogy háromóránként félórát rászánjak a fejésre.
Tovább>>>

Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Egy kínszenvedés volt a gyulladt mellet a gépbe passzírozni aztán szívni, szó szerint csillagokat láttam kínomban.
Tovább>>>

Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Rázott a hideg, és alig bírtam tartani magamat. Anyukám szerint, akivel telefonon beszéltem, talán ez egy jel, hogy itt az ideje leállni ezzel az egésszel.
Tovább>>>

Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
A két fejecske úgy nekikoppant egymásnak, hogy csont a csontot érte. A szívem is megállt ijedtemben.
Tovább>>>

Csomókban hullik a hajam
A terhességem alatt szó szerint egy szálat se vesztettem, ha kifésültem jó alaposan, akkor se maradt semmi a fésűben. Most viszont... Csomókban lehetne szedni.
Tovább>>>

Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...
Megvallom, bár eleinte aranyos volt, hogy ennyire lelkesedik, mostanra erősen kezdem úgy érezni, hogy ha még egyszer kiejti a száján a Pokémon szót, felrobban a fejem.
Tovább>>>