14. hét

Nov. 16. A Nagy ma reggel boldogan jött ki ébredés után a konyhába, mert ÁLMÁBAN úgy érezte, hogy mozog az egyik foga. Az apja megpróbálta megmozgatni az inkriminált szemfogat, de szerinte még nem mozog, a gyerek viszont magabiztosan állítja, hogy igen. A Kicsi persze rögtön belekotyogott, hogy akkor most jönni fog a Fogtündér?

Én nem akartam ezt a Fogtündéres amerikai mesét bevezetni nekik, de az iskolatársak már elhintették a magvakat, a férjem, az örök ajándékozó és meglepetésszerző pedig rögtön rávágta hogy igen, persze, jönni fog, mielőtt akár csak egy szót szólhattam volna - mire parázs vita alakult ki a lekváros kalácsok felett a Fogtündér létéről avagy nemlétéről, illetve hogy hoz-e ajándékot, vagy sem, és ha igen, akkor csak az első fognál avagy az összesnél. A férjem és a Középső szerint a válasz mindenre igen, én a nem pártján voltam, a Nagy pedig nem nyilvánított véleményt, csak csendben vigyorogva hallgatta a vitát, mint aki tud valamit, de nem köti az orrunkra.

Egy olvasókönyv kalandos élete
 

A héten amúgy szegénykémre rájárt a rúd. Szerda este, táskapakoláskor vettük észre, hogy nincs meg az olvasókönyve. Mivel itt az összes tankönyv könyvtári, ez duplán rossz, mert nem csak most nem tud belőle tanulni, de el is kell vele számolni év végén. Sírva kereste mindenütt a lakásban és egyre csak bizonygatta, hogy valaki biztosan kivette a táskájából, mert a napköziben még megvolt. Mivel egész héten nagyon rossz volt és csupa fekete meg piros mancsot hozott haza (írtam is a tanító néninek ez ügyben, hogy megkérdezzem, miért kapta őket), azt gondoltuk, hogy biztos épp a haverokkal hülyéskedett, és közben a könyvet bent felejtette az iskolában, csak már nem emlékszik rá. Ezzel próbáltam nyugtatni is, hogy tutira meglesz, csak ott felejtette valahol.

Reggel aztán a férjem bekéredzkedett vele az iskolába (ami a járvány miatt most szigorúan tilos) és jó negyven percen keresztül keresték a napközis tanárnővel közösen a könyvet - ami persze nem lett meg. A tansegédek biztosították róla, hogy majd napközben előkerül, őt meg hazaküldték. De a könyv nem lett meg estére sem, úgyhogy kénytelen voltam ismét írni a tanító néninek, most azért, hogy megtudjam, hogyan lehetne pótolni.

Szombat délelőtt aztán, miközben én szimultán az elszakadt nadrágokat varrtam és a babával foglalkoztam, a férjem meg tanult a kisszobában, a Nagy nekiállt molyolni valamivel mellettem, az öccse meg elment a szobájukba. Épp azon gondolkoztam, hogy neki kéne állni valami ebédet összeütni, mikor egyszer csak előtotyogott a Középső, kezében az olvasókönyvvel. „Nézzétek, mit találtam!” - mutatta boldogan. „Meg akartam tanulni olvasni, úgyhogy betettem az ágyam alá, hogy ne vegyétek el tőlem. Már egészen idáig a törpékig jutottam!” - mutatta büszkén a 15. oldal rajzait. Nem lehetett röhögés nélkül kibírni... A kis cseles! Már hetek óta irigykedik, hogy a Nagy olvasni tanul, ő meg nem. Még szerencse, hogy bemászott aznap az ágya alá, ellenőrizni a „műalkotásait” - így hívja a különböző konstrukciókban az ágy alatt felállított játékait, legyen szó legóból épített garázsról, egy fél pár zoknival kidekorált mackóról vagy bármi más izgis dologról, ami számára fontos és más nem nyúlhat hozzá - és megtalálta.

Kivagyok a Pokémonoktól... meg minden mástól is
 

Életünket ezen kívül mostanában egyetlen dolog határozza meg, de az nagymértékben: kitört a Pokémon-láz! Nem gondoltam volna, hogy egyszer még érintett leszek, de a Nagy országos cimborája, aki a pár hete a - mára már uncsi - dragon ball kártyákat megmutatta neki, most ebbe a még titkosabb világba kalauzolta el, sőt, volt oly kedves, hogy adott három kártyát „ajándékba, de aztán majd te is adsz cserébe” alapon. A Nagy úgy jött haza, mint aki legalábbis megnyerte az olimpiát, a kártyákat egy percre se tette le a kezéből, lefekvéskor pedig gondosan a párnája alá rejtette őket. Napközben is folyton a kezében tartja őket, és számolgatja, meg magában magyaráz felettük.

Ezután rászokott, hogy random odamegy valamelyikünkhöz és vagy el kell neki olvasni, mi van a kártyára írva (az apjának és nekem) vagy kiselőadást tart (az öccsének) különböző erősségekről és trükkökről. Énekeli, ugrálja, hogy Pokémon így és pikachu úgy... Egyik este vacsora közben sem tudott leállni, két falat között, mint valami zsolozsmát sorolta (eskü pont olyan volt, mint a Forrest Gumpban, mikor sorolják, hányféle rákétel van), hogy Pikachu A, Pikachu B, Pikachu C - mire a Középsőnek hirtelen bekattant valami és rázendített az óvodában tanult Á Bé CÉ DÉ É F G dalra. Megvallom, bár eleinte aranyos volt, hogy ennyire lelkesedik, mostanra erősen kezdem úgy érezni, hogy ha még egyszer kiejti a száján a Pokémon szót, felrobban a fejem.

Sajnos mindezt csak erősíti, hogy pár héttel ezelőtt visszatért a migrén, ami a szülés óta egyszer sem jelentkezett. Kornél eközben állandó fogfájással küzd, ami miatt nyűgösebb és folyton a szájában turkál... Annyit mondhatok, hogy isteni hasogató fejfájással 186-odszorra is visszatuszkolni a cumisüveget a gyerek szájába, aki egy másodperc múlva ismét kitolja a nyelvével, mert fáj az ínye. 

A hajhullás is egyre rémesebb, már csomókban tudom kihúzni fésülködésnél. Megőrjít az örökös hajazás! Mert az egy dolog, hogy borzalmasan sok haj hullik ki fésülködéskor, de a nagyobb baj az, hogy hiába fésülöm, mert azon kívül is állandóan hullik, aminek eredményeképp folyton csiklandoz valahol egy félig kilógó hajszál. Hogy a pulóveremről vagy máshonnan mennyit szedek össze, azt meg csak a jó ég tudja... A múltkor konkrétan a gyerek cumijára találtam egy szálat rátekeredve.

És ha mindez nem lenne elég, egyre gyanúsabb, hogy hamarosan meg is fog jönni... Irtózatosan fáj a hasam az elmúlt napokban. Ha tényleg ettől fáj, akkor ez a szülés utáni első menstruáció nem egy könnyű kis „észre-se-veszem” lesz. Az a baj, hogy már elfelejtettem, az előző szülések után milyen volt az első alkalom, brutális vagy normális, és egyszerűen képtelen vagyok visszaemlékezni rá.

Beindult a mozgásfejlődés
 

Kornél annyira ügyes! Ha csak egy lábát fogom és segítek neki átbillenni, azonnal hasra fordul. És szeret hason fekve nézelődni. Még nem bírja sokáig tartani magát, de mégis újra és újra megcsinálja. Egy hete elővettem a babafejlesztő torna dvd-t (ami azóta is a tévé előtt árválkodik, mivel a férjem még nem csinálta meg az egyetlen laptopot, aminek van cd-romja), hogy tudjak vele tornázni. Eléggé megkoptak már a gyakorlatok a fejemben, pedig volt, mikor kívülről fújtam az összes mondókát meg gyakorlatsort (még a Naggyal kellett tornázni babakorában, onnan a felkészültség). Végül sikerült beüzemelni a laptopot és nekiláthattunk az igazi babatornának. Nagyon élvezte! Volt egy-két gyakorlat, ahol kicsit görbült a szája, az elején a csípő mozgatásánál kicsit el is pityeredett, de aztán megszokta az elsőre furcsa mozgást és onnantól mindent csinált, sőt, nevetett is. Már csak a fitballt kéne előszedni, hogy az összes gyakorlatot csinálni tudjuk.

Tényleg nagyon ügyes a mozgásban! Kis kezével már elkapja, megfogja és aztán magához húzza az elég közel lévő játékokat - legyen az lógatva, vagy mellétéve - majd rögtön a szájába veszi. A zoknit valamiért nem szereti, ezért ügyesen addig dörzsöli az egyik lábával a másikat, míg le nem szedi róla. Szívesen múlatja ezzel az időt, örökös feladatot szolgáltatva nekem, aki persze folyton visszahúzom. A múltkor átvertem, mert harisnyát adtam rá, és azt nem tudta leszedni. Imádja a talpmasszázst a kis kéjenc (pont, mint a Középső) és azt is szereti, ha az arcát krémezem. Az arctisztítást viszont utálja, folyton levegőért kapkod, és úgy csinál, mint aki meg akar fulladni, ha a sósvizes oldattal megtörölgetem a szemét, hogy ne legyen csipás.

„Anya, nekem négy kedvencem van”
 

A héten lett 100 napos. Nagy öröm nekem, hogy még mindig kap anyatejet, ha kétnaponta is. Még van pár adag a fagyasztóban, aztán vége. Elromlott viszont az evése. Nem eszi meg az adagjait, sőt, sír és kiköpdösi az üveget (lásd fent). Ja, és ő az egyetlen gyerekem a háromból, aki konzekvensen, minden egyes alkalommal bele tud hányni a fülébe.  

Közben megfordítottam a napirendjét is - most nem rögtön evés után teszem le aludni, mint eddig, hanem az étkezés után még fennmarad egy órácskát, és csak utána fekszik le, hogy a következő evésre ébredjen fel. Ez volt az utolsó változtatás remélhetőleg, innentől már így marad minden, csak az alvási ciklusait kell majd nyújtani. Egy-két kivételt leszámítva most maximum 45-50 percet alszik egyhuzamban nap közben, amit egy-másfél órára akarok nyújtani, mert így nem alussza ki magát és fáradt. Átrendeztük kicsit a szobáját is, bekerült például az eddig a nappaliban lévő hintaszék, ami nagy segítség, mivel a több mint 7 kg-os kis „csomagot” elég nehéz már állva, kézben ringatni (főleg, hogy olyan alaktalan is a hálózsákban, nem esik jól rajta a fogás).

Altatás szempontjából továbbra is a hétvégék a legdurvábbak, mert a fiúk miatt olyankor sokkal több a zaj. Egyszerűen nem bírnak magukkal, én pedig - bármennyire is idegesít, hogy a százhatvanhatodik alkalommal is süket fülekre talál a „Halkabban kicsit!” kérésem - nem várhatom el, hogy úgy viselkedjenek, mint két felnőtt. Végül úgy döntöttem, hogy további süket duma helyett megmutatom, miről is van itt szó valójában, hátha akkor jobban megértik. Ezért vasárnap este, míg én befejeztem a teregetést, beküldtem a Nagyot a baba szobájába „altatni”, hogy megértse végre, miért nem olyan vicces félórákig bent lenni a sötét szobában.

Talán ha öt percet volt bent, hogy próbálkozzon az altatással, aztán bementem én is. A következő kép tárult elém: a baba totál nem értette, mit keres az ágya mellett a tesója, de nem sírt, csak érdeklődve nézegette a picike alakot maga mellett, aki pedig énekelt neki és a fejét simogatta (amitől Kornél nem tudott aludni). Akkor felvettem, a Nagyot leültettem a karosszékbe és két perc alatt elaltattam a Kicsit. Csodás módon használt ez a „lecke”, mert azóta sokkal figyelmesebb, és nem rohan végig az öccse szobája előtti folyosón úgy, mint akit farkasok üldöznek.

A Középsőt erre még nem lehet rábeszélni, nála nem is próbálkoztam ilyennel. Viszont irtó cuki volt, mikor APG mesélés közben a kedvenc játékokról szóló mesénél egyszer csak azt mondta:

„Anya, nekem négy kedvencem van: a pingvinem, a pelusom, a babám és Kornél.”

Shadow

A babanapló előzmő részeit itt olvashatod



Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
A harmadik nap délutánján két csecsemős, a férjem és én négyesben próbáltuk megszoptatni a gyereket negyven percen át, mint valami kabaréban.
Tovább>>>

Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segített
Talán nem kell ecsetelnem az idegállapotomat: egyszerre akartam sírni és éreztem mérhetetlen dühöt.
Tovább>>>

Rettegek, hogy meghal a kisfiam
Tudom, hogy teljes képtelenség, mégis abnormálisan rettegek tőle, szinte látom magam előtt, hogy valami baj éri.
Tovább>>>

Nem fér bele a fejés az életünkbe
Egyszerűen nem tudok négy másik ember örökös nyűgjei mellett még arra is időt szakítani, hogy háromóránként félórát rászánjak a fejésre.
Tovább>>>

Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Egy kínszenvedés volt a gyulladt mellet a gépbe passzírozni aztán szívni, szó szerint csillagokat láttam kínomban.
Tovább>>>

Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Rázott a hideg, és alig bírtam tartani magamat. Anyukám szerint, akivel telefonon beszéltem, talán ez egy jel, hogy itt az ideje leállni ezzel az egésszel.
Tovább>>>

Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
A két fejecske úgy nekikoppant egymásnak, hogy csont a csontot érte. A szívem is megállt ijedtemben.
Tovább>>>

Csomókban hullik a hajam
A terhességem alatt szó szerint egy szálat se vesztettem, ha kifésültem jó alaposan, akkor se maradt semmi a fésűben. Most viszont... Csomókban lehetne szedni.
Tovább>>>