Miután véget értek az ünnepek, nekiláttunk a rendrakásnak. Katasztrofális állapotok uralkodtak az egész lakásban... A fiúkat szerencsére lefoglalta a karácsonyra kapott legók összerakása, úgyhogy ők nagyrészt elvoltak a szobájukban, míg mi pakoltunk és takarítottunk (bár én csak zombi üzemmódban, annyira leszívott a sok éjszakázás meg a 0-24-es pörgés).

Napról napra édesebb ez a gyerek
 

Kornél velünk volt a nappaliban, ahol hasra tettem a kék csibés pokrócán. Mivel az ünnepek alatt szinte egyfolytában valaki kezében volt, vagy a kisszékéből nézett minket, a földre terített pokrócot felszámoltam egy időre helyhiány miatt. Azt az imádatot és őszinte nevetést, ahogy most újra felfedezte! Kis kezével simogatta a puha anyagot, megpróbálta megfogni a csibéket, és közben folyamatosan nevetett, annyira élvezte és tetszett neki. 

Megnőtt a haja. Egy csíkban sűrűsödött be felül, amitől olyan, mint egy kis punk taréj, állati édes! És esküszöm, hogy Kornél puszit akar adni… Napjában többször is, mikor föléhajolok, hogy játsszunk, az arcához húzza az arcom, de nem nyalogatja, csak ráteszi a nyitott száját és vár, aztán eltolja. Állati édes! Az arcom mostanában amúgy is nagyon érdekli: eleinte csak az államat fogdosta, de most már a szememet akarja megfogni (ezt a bátyjai is csinálták) és volt olyan is, hogy az orromba kapaszkodott bele.

Reggelente énekel, akárcsak az új napot üdvözlő énekesmadarak. Halkan kezdi, eleinte csak úgy magának dalolászik édes kis hangján - aztán már cifrázza is, végül a végső fázisba lép, és nagyokat kurjongat, míg fel nem vesszük. 

A férjem és anyám egyébként megegyeztek abban, hogy a gyerek pöfög. Sőt, a férjem szerint egy igazi "pöfögi", úgyhogy Kornél új becenevei közé felzárkózott nála a Pöfi. De ahogy az apja ezt mondani tudja neki! Az elején lévő P-t szinte csak úgy oda pökve, majd az öfi-t gyorsan utána biggyesztve - olyan szeretettel a hangjában, hogy minden egyes alkalommal mosolyt csal az ember arcára - a gyerek meg szétröhögi magát rajta, ahogy mondja neki.

Az egyetlen dolog, ami mostanában jobban megdolgoztatja, az a kakilás: mióta szilárdat kap, napjában kétszer, de van, hogy háromszor is kakil (korábban a csak anyatej-tápszer időszakban napi egy volt az adagja). Ezek az alkalmak eléggé kimerítik - erőlködik, szuszog, láthatóan nyom, és közben egy pillanat alatt tiszta vörös lesz a feje. Általában 3-5 perc alatt végez, ami jó, mert nem erőlködik egész nap, viszont sokszor etetés közben jön rá a szükség - ami miatt aztán félbehagyja az evést, később meg nem akarja befejezni.

Hó minden mennyiségben
 

A rendrakás közben előszedtük a síszerkóinkat is, mert a múltkor megbeszéltük, hogy visszamegyünk még a „titkos havas helyre” csak a terepviszonyokhoz megfelelőbb öltözékben - feltéve, hogy lesz még hó. Másnap aztán a férjem szólt, hogy ami itt éjszakai eső volt, az ott fent a hegyen hó, úgyhogy összekészítettem a fiúkat és beöltöztettem őket menetfelszerelésbe (a tavalyi méretet mindketten kinőtték, de szerencsére a Középsőre jó lett a Nagy tavalyi cucca, a Nagynak meg volt egy számmal nagyobb méretű felszerelése is, ami tavaly még túl nagynak bizonyult rá, és ezért akkor félretettük). Az apjukkal hármasban mentek el, mi pedig Kornéllal kettesben itthon maradtunk és élveztük a csendet és nyugalmat. Délután főztem egy óriási adag tárkonyos ragulevest, a férjem kedvencét, hogy az átfázott csapatot valami finomság várja majd itthon - de csak nem jöttek.

Már kezdtem izgulni, mikor este hat óra tájban végre megérkeztek, és rögtön közölték, hogy boltban voltak, azért késtek ennyit. Tisztára elfutott a méreg, mert egyrészt semmire sem volt szükségünk a boltból, másrészt meg már nagyon vártam őket, és nem is értettem, hol maradnak ilyen sokáig, ők meg erre a boltban korzóznak?? De a gyerekek egyre csak mondták, hogy nézzem meg a konyha közepére letett óriási bevásárlószatyrot, mert „van benne neked egy meglepetés Anya”. Már épp belekezdtem volna a „minek mentetek boltba, nem kellett semmi” monológomba, amikor a szatyor fölé hajolva látom ám, hogy az tele van friss, fehér hóval.

Hát ettől aztán torkomra forrt a szó... a gyerekek persze pukkadoztak a röhögéstől és a férjem is csak vigyorgott, mint a tejbetök, amiért ilyen jó viccet találtak ki. Állítólag a Középső ötlete volt e remek poén, de mind a hárman lelkesen benne voltak, mondván: ha már elmenni nem tudtam velük, legalább hozzanak nekem is egy kis havat, hadd élvezzem itthon a téli hangulatot. Végül a szatyor tartalmát kiszórtuk a teraszra, így a nappaliból kinézve egy kicsit olyan érzésünk volt, hogy nálunk is esett a hó - ők pedig nem győzték mesélni, hogy ha kúszva-mászva is, de csak felmentek a félméteres hóban a hegy tetején lévő kilátóba. 

Szó szerint kúsztak-másztak

A Királyok tortája
 

Másnap itthon maradtunk, nem mentünk sehova. A Nagy a téli szünetre feladott leckéjét írta, a Középső pedig akkurátusan vasalta a plüss pókembert a játék vasalódeszkával (mindkettőt karácsonyra kapta), miközben én vele szinkronban az igazi vasalón ugyanezt tettem a ruháikkal. 

Itt már a legóújság került sorra a vasalásban

Ebéd után megkóstoltuk az idei szezon első Galette des rois-ját. A Galette des rois, vagyis a Királyok tortája egy igazi francia hagyomány: elméletben Vízkereszt napján, január hatodikán kellene enni - de persze mint minden mást, ezt is benyelte mára a kommercializáció, így sok helyen már december közepe óta lehet kapni, és mivel a gyerekek nagyon szeretik, most nem vártuk ki vele a januárt. A hagyomány lényege, hogy minden év végén sütnek (vagy ma már inkább vesznek) egy tortát a Három királyok tiszteletére (innen ered a torta neve is). A torta általában leveles tésztából készül és a tölteléke lehet diós, csokis, pralinés vagy frangipános (nekem ez utóbbi a kedvencem), bár egyes vidékeken nem is igazán torta, hanem aszalt gyümölcsökből készült koszorú. A lényeg, hogy kör alakú, és hogy el van rejtve benne egy kis bab (franciául fève) - legalábbis régen bab volt, de mostanában már inkább egy 1-2 centis porcelán figurát tesznek bele, általában valamilyen mesehőst, de van, hogy vallási figurát.

A tortát ezután felvágják, és aki a szeletében megtalálja a „babot”, az lesz az idei év királya - akit a tortához mellékelt papírkoronával meg is koronáznak. A hagyomány ezen része egyébként nem keresztény, hanem az ókori rómaiakhoz kapcsolódik: minden évben a karácsonyi időszakban, vagyis a Szaturnáliákkor egy napra helyet cseréltek szolgák és gazdáik. De ahhoz, hogy kiderüljön, ki lesz ezen a napon Szaturnália hercege, aki egy napra gazdává változhat, a fenti tortás-babos módszerrel éltek. A két hagyomány végül egybefonódott és a mai napig él.

Mi nagyon szeretjük ezt a kis játékot, úgyhogy ebben az időszakban többször is be szoktunk szerezni a tortából. Ám mivel a fiúk mostanában mindenen hajbakapnak és mindent versenyként fognak fel, taktikusan két kisebb tortát vettünk, a férjem pedig mindegyikük szeletébe beletett egy figurát a felvágáskor, hogy ne legyen veszekedés. Így mindketten királyok lehettek, és a vita méregfogát is kihúztuk. Délután aztán az Aranyrózsa barlangját néztük családilag - gyerekkorom egyik kedvence leginkább a Középsőt nyűgözte le, aki szó szerint szájtátva nézte végig a két hosszú epizódot, majd rögtön a vége után kérte, hogy kezdjük elölről.

Pedig máskor nem ilyen szelídek - egyfolytában megy a versengés és a másik cukkolása, kb ilyen stílusban: "Apa, X. (itt a testvére nevét mondja) lepukizott kétszer! - Neeem, nem igaz, mert háromszor!" Egyik délután a játszóról hazafelé találtak egy pakli franciakártyát az iskola ablakában. Hiányos is, meg jó zsíros is, és ki tudja, ki tette oda épp ezekben a covidos időkben, de ők hazahozták, és most ez az új kedvenc, nem lehet tőlük elvenni. A paklit kettéosztották, és mindenhová hordozzák magukkal - a Pokémonhatározó könyvvel együtt. Ez utóbbit a Nagy kapta karácsonyra anyukámtól, és egy pillanatra meg nem válna tőle - persze a Középső is szeretné megnézni, úgyhogy a könyv (is) örökös vita tárgya. Mondtam már, hogy ki nem állhatom a pokémonokat?!

20. hét

December 31, szilveszter napja

A délelőtti etetés közben Kornél az arcomba hányt… Szemembe, számba, mindenhova jutott a még meleg „áldásból”. Mit is mondhatnék? Azt hiszem, méltó lezárása ez a 2020-as évnek. Ebédre húsgolyó volt barnamártással és sültkrumplival (a szilveszteri menüt se pörögtem túl) és közben megfőztem előre a másnapi lencsét is. A fiúk desszertként három darab szaloncukrot kaptak, de úgy felpörögtek tőle, mintha egy zacskónyit ettek volna meg, úgyhogy muszáj volt levonulnunk velük „levegőzni”, mielőtt szétszedik a lakást. Vittük Kornélt is, aki fintorogva hozta tudomásunkra, hogy nem tetszik neki a program - hideg szél fújt, és pont az arcába, ezért egy idő után megfordítottam a babakocsit, hogy menetiránnyal ellentétesen húzzuk, és ne zavarja annyira. Mivel elég hideg volt, nem maradtunk lent sokáig - hazatérve aztán a fiúk az apjukkal „feldíszítették” a lakást szerpentinekkel, miközben retro slágerekre ugráltak közben (csak hogy a szomszédnak is megalapozzuk a szilveszterét). A Nagy még Kornél játszószőnyegét is kidíszítette velük - "Anya, ugye szép lett?" - én meg sütöttem egy gyors sajtos-sós sütit közben. 

Miután a babát este hétkor lefektettük, elkezdődött a „buli” - ettünk virslit, játszottunk a pukkantós szaloncukorral, és életükben először ihattak gyerekpezsgőt is. Teljesen odáig voltak, hogy koccinthattak velünk (ezt többször is ismételni kellett). Én nem tudom, mit tettek az ő pezsgőjükbe, de nekem is adhattak volna belőle, mert tisztára megkergültek tőle, este fél tízkor alig bírtuk lefektetni őket. Épp azt beszéltük, hogy mi is lefekszünk, mert annyira leszívtak a gyerekek, mikor egy baráti házaspár megkérdezte, nincs-e kedvünk beszélgetni kicsit skype-on még az óévben. Volt. Majdnem fél 12 lett, mire abbahagytuk a dumcsizást - a baba pedig ezt az időpontot választotta ki, hogy először felébredjen. Megnyugtattam, de éjfélkor ismét felébredt a petárdákra és a tűzijátékra, illetve a teraszokon ugráló és kiabáló, sikítozó (!) emberekre... ez már megalapozta az éjszaka többi részét. Borzalmas volt. Se a gyerek, se én, se a férjem nem nagyon aludtunk.

Az új évet így félhullaként a lakásban bolyongva kezdtük. Azért ért minket két meglepetés is: az egyiket Kornél prezentálta, aki január elsején magától elfordult a hátán forogva kb. 90 fokot a szőnyegen. Ez volt az első alkalom, hogy önállóan helyet változtatott! A másodikat meg a mérleg: a férjem megmérte magát, hogy lássuk, mennyi kárt okoztak az ünnepek. Hát nála elég sokat! Én direkt nem akartam stresszelni magam, úgyhogy nem álltam rá, de egy kicsit később csomagot kellett feladnom, amit nem tudtam volna a konyhai mérleggel lemérni, így kénytelen voltam magammal együtt lemázsálni. Az eredmény nem is volt olyan rossz! Csak egy kilót híztam az ünnepek előtti súlyomhoz képest.

A hétvégén majd (szokás szerint) felmegyünk a hegyekbe
 

A téli szünet utolsó napján aztán megint felmentünk „havazni” a már bejáratott helyre, immáron ötösben. Mivel az első öt perc után eluntam hallgatni a fiúk állandó veszekedését, ezért inkább beraktam családi kedvencünket, a Padlást, és hamarosan már az egész család teli torokból énekelte a dalokat. Száguldó dalárdaként repesztettünk az úton, és ahogy közeledtünk a célhoz, egyre szebb lett a táj, minden kanyar után egy még szebb, még igazibb téli táj rajzolódott ki a szemünk előtt.

Jólesett kimozdulni otthonról... Annyira megnyugtatott a természet látványa! Odaérve a botcsinálta szánkópályához - valójában egy enyhén lejtős szántóföld a domboldalban - láttuk, hogy nemcsak mi döntöttünk úgy, hogy itt töltjük a szünet utolsó délutánját: legalább 20 kocsi állt már a parkolóban, főleg gyerekesek. Azért jutott mindenkinek bőven hely: a fiúk lelkesen álltak neki két kis bobjukkal az önálló lecsúszásoknak, a férjem pedig tanította őket, hogyan kell fékezni. Kornél azonban ismét bemutatta, hogy ő nem a tél gyermeke: egyáltalán nem tetszett neki ez az egész, se a hó, se a hideg. 

Egy darabig kézben fogva hordoztam magammal (tudom, miért nem tettem a háti hordozóba, de azt sajnos otthon felejtettük), de ez se tetszett neki, úgyhogy végül overálostul betettem a babakocsiba, amit ledöntöttem neki, betakargattam, és így sétáltattam a faluban meg a szánkópálya alatt. Hamarosan bealudt, és így több mint két órán át tudtam nézelődni és sétálgatni. Annyira gyönyörű volt a táj! Egyszerűen jólesett a szemnek, hogy ennyi szépet láthat egyszerre... A téli csönd, amit csak a szánkózok kiáltásai törtek meg néha, a fagyott ágak, a jégcsapok a háztetőkön, a füstölgő kémények - annyira kikapcsolt! 

Már szürkült, mikor összetrombitáltam a bandát és hazaindultunk. Út közben persze meg kellett állni etetni, mert már rég elmúlt az uzsonna ideje és Kornél „szólt”, majd e kis kitérő után nyílegyenesen mentünk haza. A nagyok kedélyeit csillapítandó egy kilónyi mandarint hámoztam meg nekik (amit viszont szerencsére nem hagytam otthon, mert gyanítottam, hogy a szánkózás végére szükség lesz rá). Jó hangulatban értünk hát haza, és a férjemmel meg is beszéltük, hogy csapunk egy szabad estét, mert a gyerekek biztos egy pillanat alatt elalszanak majd, annyira leszívta őket a sok friss levegő. 

Így is tettünk, fürdés-vacsi után egyből mentek az ágyba, mi pedig töltöttünk egy pohárral a tegnapról maradt pezsgőből és épp azon tanakodtunk, hogy mi legyen a szabad este következő lépése, mikor kopogást hallottam a nappali ajtaján. Az ajtó előtt a Középső állt (ha lefekvés után kijön a szobájából, mindig rendkívül udvarias: míg a Nagy csak úgy be szokott nyitni, ő kopog az ajtón és addig vár, míg kinyitjuk). Amikor kinyitottam, kezében a pelusát győrögetve ezt mondta nekem a kis pizsamás alak:

„Anya, meg kell beszélnem veled valamit, valami nagyon fontosat.”

- Mit? - kérdeztem tőle, és már rákészültem, hogy valami szörnyű titokra derül fény, mire kis hezitálás után kibökte:

„Azt, hogy mikor vehetek újra rövidnadrágot.” Hát ilyenkor nagyon nehéz komoly képet vágni. Egyébként is olyan vicces mondásai vannak - a múltkor a férjemnek például azt mondta a kocsiból kiszálláskor:

„Apa, nem a lábammal, hanem a könyöklábammal nyitom ki (a kocsiajtót).”

Ha esetleg oly tudatlanok volnátok, mint én és nem tudnátok mi az a könyökláb, akkor leírom: ez valójában a térd.

Anyuka, ne rohangáljon folyton a gyerek ágyához!
 

Másnap újrakezdődött az iskola, én pedig a babával délelőtt tízre az osteopathe-hoz voltam hivatalos. Erről korábban már volt szó, de aki nem olvasta volna: az osteo (ahogy itt hívják) átmenet a gyógytornász és az otthoni csontkovács között, de nem lehet teljesen megfeleltetni egyiknek sem, mert még egy csomó minden mást is csinál. Alig vártam, hogy fogadjon minket! Mikor decemberben időpontot foglaltam nála, eredetileg csak a bukást akartam kezeltetni vele, de azóta felsorakozott a problémák mellé a nemalvás is, ezért erről is szerettem volna kikérni a véleményét.

A pasas, akihez mentünk nagyon jó fej volt - maga is kétgyerekes apuka - és miután kikérdezett, miért jöttünk, olyan kedvesen és gyengéden nyúlt a gyerekhez, hogy az ritkaságszámba megy. Bemutatkozott neki, megkérdezte, hogy érzi magát, majd elmondta neki, hogy mit fog vele csinálni. Ezután a vizsgálóágyra fektette, megnézte tetőtől talpig, kicsit itt húzogatta, kicsit ott nyomkodta, (Kornél közben folyton le akarta húzni az arcáról a maszkját) aztán felültette, itt-ott rátette a tenyerét, a fejét erre-arra forgatta (ezen a gyerek begurult és elkezdett sírni, amire a pasas megnyugtatott, hogy csak dühében sír, amiért az akarata ellenére fordítgatja a fejét, nem pedig fájdalmában), és már kész is voltunk. Mint mondta, a gyerek nagyon jókötésű, súlya-méretei teljesen jók, nagyon kíváncsi is, és egy-két apróságon kívül ő szerencsére semmit nem tud „javítani” rajta. Azt is mondta, hogy meglátszik, hogy tornázok vele, mert nagyon jó a mozgása.

Ez egyrészt tök jó, másrészt viszont rögtön arra gondoltam, hogy oké, de még mindig nem tudom, hogy fognak így megoldódni az éjszakák. Megkérdeztem, hogy szerinte miért csinálja ezt a gyerek, és mivel tudnék javítani a helyzeten, mire azt mondta, hogy szemmel látható, hogy a gyerek nagyon rám van fókuszálva, talán túlságosan is - így viszont az apukának nem jut hely kettőnk kapcsolatában. Hagyjam tehát a férjemet is, hogy próbálja ő elaltatni, még ha sír is a gyerek mérgében, hogy nem én vagyok ott. Másrészt azért nem alszik éjszaka, mert most ébredt rá és fedezi fel, hogy neki is fizikai kiterjedése van a térben, van arca, tud dolgokat mozgatni a kezével, stb., és ezt olyankor is gyakorolja.

Harmadrészt pedig az éjszaka olyan érdekesen különleges dolog lehet neki, olyan MÁS, mint a nappal - vicces, hogy nagy a csönd és olyankor zajozni lehet - és persze rájött, hogy ha ő zajozik ilyenkor, akkor anya rögtön ott terem a kiságynál. És mivel ez tetszik neki, ezt újra és újra eljátssza. Vagyis: ne fussak oda minden szóra, hagyjam kicsit „főni a levében” és csak akkor menjek, ha már tényleg baj van - akkor majd megszokja, hogy nem állok neki mindig haptákban. Megköszöntem a jótanácsot, de őszintén megvallom: ezekre a szavakra úgy éreztem, mintha valaki pofon vágott volna. Hogy hagyjam főni a levében??? Meg hogy ne rohanjak oda minden szóra?? De hát sír! 

Hazafelé puffogtam magamban egy sort, míg a gyerek kellemesen elaludt a babakocsiban, úgyhogy tettem még vele pár extra kört, hogy kialudja magát. Épp az egyik barátnőmnek hagytam felháborodott üzenetet a séta közben, elmesélve a fentieket „hát most mondd meg” stílusban, amikor egyszer csak mintha hályog esett volna le a szememről: a pasas csak jót akart, és mondta is, hogy nem kötelező megfogadni a tanácsát. Berzenkedhetek ellene, de eddig még mindig ez a legjobb tanács, amit kaptam, ráadásul szakembertől.

Az biztos, hogy ha nem változtatok valamin, akkor hamarosan annyira kimerülök, hogy átmegyek migrénes sárkányba... Ekkor döntöttem el, hogy legalább egy próbát teszek, lássuk, beválik-e, amit mond. Napközben tehát nem járkáltam be hozzá minden nyikkanásra, miután letettem, csak ha tényleg sírt, de nagy változást itt még nem érzékeltem. Este hétkor a szokásos rutin szerint megfürdettük, tisztába öltöztettük, és megkapta a vacsoráját - de csak a felét ette meg, mert elaludt közben, úgyhogy letettem. Fél nyolckor éktelen sírással adta a tudtomra, hogy mégis kéri a végét a vacsinak, amit meg is kapott - és onnantól kezdve egy mukk se volt. Én nem tudom, hogy az osteo mit csinált vele, de az egész éjszakát végigaludta, egyszer sem hívott.

Shadow

A babanapló előző részeit itt olvashatod



Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
A harmadik nap délutánján két csecsemős, a férjem és én négyesben próbáltuk megszoptatni a gyereket negyven percen át, mint valami kabaréban.
Tovább>>>

Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segített
Talán nem kell ecsetelnem az idegállapotomat: egyszerre akartam sírni és éreztem mérhetetlen dühöt.
Tovább>>>

Rettegek, hogy meghal a kisfiam
Tudom, hogy teljes képtelenség, mégis abnormálisan rettegek tőle, szinte látom magam előtt, hogy valami baj éri.
Tovább>>>

Nem fér bele a fejés az életünkbe
Egyszerűen nem tudok négy másik ember örökös nyűgjei mellett még arra is időt szakítani, hogy háromóránként félórát rászánjak a fejésre.
Tovább>>>

Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Egy kínszenvedés volt a gyulladt mellet a gépbe passzírozni aztán szívni, szó szerint csillagokat láttam kínomban.
Tovább>>>

Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Rázott a hideg, és alig bírtam tartani magamat. Anyukám szerint, akivel telefonon beszéltem, talán ez egy jel, hogy itt az ideje leállni ezzel az egésszel.
Tovább>>>

Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
A két fejecske úgy nekikoppant egymásnak, hogy csont a csontot érte. A szívem is megállt ijedtemben.
Tovább>>>

Csomókban hullik a hajam
A terhességem alatt szó szerint egy szálat se vesztettem, ha kifésültem jó alaposan, akkor se maradt semmi a fésűben. Most viszont... Csomókban lehetne szedni.
Tovább>>>

Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...
Megvallom, bár eleinte aranyos volt, hogy ennyire lelkesedik, mostanra erősen kezdem úgy érezni, hogy ha még egyszer kiejti a száján a Pokémon szót, felrobban a fejem.
Tovább>>>

Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni
Mire a férjem hazaért, négy óra is elmúlt, és aznap még egy percet nem tudtam pihenni, hogy jobban legyek. Úgy éreztem, hogy egész napra egyedül hagyott a két gyerekkel.
Tovább>>>

Covid-pozitív volt a karácsony előtt nálunk járt barátnőm
Karácsony előtt egy héttel látogatott meg a barátnőm. Később kiderült, hogy Covid-fertőzött.
Tovább>>>

Senki más nem tudja elaltatni a gyereket, csak én
Nagyon kimerítő, hogy egész nap ringatni kell a lassan nyolc kilós popóját sokszor még éjszaka is. Hát ezt jól elrontottam...
Tovább>>>