Miután az osteo-nál tett vizitünk utáni első éjszakát a gyerek egy hang nélkül végigaludta, másnap mindenki jókedvűen ébredt. Neki kellett látni a lakás gatyába rázásának, mert ismét potenciális vevőket vártunk.

Hát nem semmi meló volt, hogy a szokásos háromgyerekes kuplerájt felszámoljuk - az egész keddünk ráment, hogy összerakjuk és olyan formába hozzuk, hogy az vonzó legyen egy idegen számára is. És végre sikerült rávennem a férjemet, hogy tegye már fel a mosogatógépre a nyár óta várakozó előlapot. Augusztus óta többször is nekiveselkedett, de mindig volt valami gikszer, ami miatt végül nem sikerült feltennie azt a nyomorult ajtót: hol rosszul szerelte fel a csúszópántot, hol egy elengedhetetlenül fontos műanyag darab tört le, amit meg kellett ragasztani, hol csak simán nem sikerült. De most végre felkerült - úgyhogy ha más haszna nem is, de ennyi már mindenképpen volt a vizitnek.

Reggel tízre jöttek a lakásnézők, addigra a nagyokat a napközibe vittük, a lakást pedig csilivilire kitakarítottuk. Míg a potenciális vevők fent voltak a lakásban az ingatlanossal, mi Kornélt tologattuk babakocsiban az utcákon és beszélgettünk. Férjem a következő kis történettel szórakoztatott útközben, mondván, „ez biztosan jó lesz majd a naplóba” (mostanában bármi vicceset hall-lát a fiúknál, sosem felejti el hozzáfűzni, hogy „majd megírhatod”).

A következőt mesélte: reggel a Középső véletlenül Kornél hasára lépett a játék hevében (oda szoktam tenni a szobájukba a szőnyegre, míg öltöztetem őket, mert imádja nézni a bátyjait, és így én is rajta tarthatom a szemem - de egy percre magukra hagytam őket, míg előkészítettem a fogkeféket, akkor történt a baleset). Kornél nem sírt, inkább csak meglepődött, a Középső viszont nagyon megijedt, mert valóban véletlenül, a játék hevében taposott rá. 

Később, amikor a bátyjával és az apjával hármasban az iskola felé baktattak, arról beszélgettek, ki mit fog aznap csinálni - ők a napköziben lesznek, Apa dolgozni megy.

- És anya, anya mit fog csinálni? - kérdezte a kis kotnyeles.
- Ő fog figyelni a babára, neki most ez a dolga.
- Jó, jó, de dolgozni nem fog? (Jellemző, a gyerekfelvigyázás az nem munka, mi?).
- De fog azt is - mondta a férjem - majd leül a gépe elé és naplót ír Kornélról.
- Naplót? Az micsoda?
- Hát leírja, hogy mi történik velünk, meg Kornéllal, hogy telnek a napjaink.
- De akkor azt is bele fogja írni, hogy reggel ráléptem a hasára?
- Igen, lehet, hogy bele fogja írni ezt is. 

Erre a Középső, őszinte borzadállyal a szemében, sírós hangon:
- Jaj, nem akarom, hogy mindenki megtudja, apa, ne írja bele! 
- Ne? 
- Ne, ne, én is el akarom felejteni! 

A gyerek a saját szobájában, én az enyémben sírtam
 

Miután elmentek az érdeklődők (ajánlatot sajnos nem tettek, mert kicsinyelték a teraszt) és visszakaptuk a kulcsokat, hármasban elmentünk bevásárolni. Ezután a férjem nekiállt dolgozni, rajtam pedig olyan szintű álmosság uralkodott el, hogy azt hittem, mindjárt elalszom délután háromkor. Most jött ki a sok éjszakázás meg az ünnepek alatt felgyűlt nemalvás... Ledőltem ugyan egy húsz percre, míg Kornél is aludt, de a legmélyebb álmomból keltett fel, mert cumit kért. Mikor felébredtem, még rosszabb volt, mint korábban, a fáradtság pedig lassan fejfájássá, majd migrénné erősödött - de olyan durvává, hogy le kellett feküdnöm a földre Kornél mellé, mert moccanni se tudtam. Amint föléhajoltam és a fejem lefelé nézett, meg akartam halni a fájdalomtól. Vettem be gyógyszert, de nem segített - viszont a tünetekhez közben becsatlakozott a hányinger is.

A férjem szerencsére pont ekkor hazaért a fiúkkal és engem ágyba parancsolt, aztán bevetette magát: vacsit adott a nagyoknak, Kornélt elvitte fürdeni, majd megpróbálta lefektetni, míg én a besötétített szobában, füldugóval a fülemben, aromaterápiával és masszázzsal próbáltam gyógyítani magam. Nem sok sikerrel. Annyira harmatgyenge voltam, hogy nem bírtam megmoccanni, sőt, egy bizonyos ponton úgy éreztem, hogy mindjárt elájulok FEKVE - pattogtak a szemem előtt a színes karikák, éreztem, hogy remeg a lábam és megy ki a vér a fejemből, vesztem el az eszméletem, aztán mindjárt összeesek - az ágyamban. Ennyire durva rohamom még sose volt.

Közben füldugó ide vagy oda, hallom ám, hogy Kornél szobájából óriási bömbölés hallatszik. A szívem szakadt meg a hallatára. Kipiszkáltam a fülemből a dugót és összekaparva magam a nulláról, elindultam felé, hogy fölvegyem és elaltassam - de olyan gyenge voltam, hogy reszketett kezem-lábam. Nem bírtam volna kézbe venni és megtartani, úgyhogy a férjem visszaparancsolt a szobába.

Most ütött vissza igazán, hogy senki mással nem hajlandó elaludni a gyerek, csak velem - szegény apja hiába ment be hozzá pár percenként és próbálta nyugtatni, semmi sem használt. Míg ő a kiságyában, én a kisszobában sírtam vele párhuzamosan, és vérzett a szívem, hogy milyen gyalázatosan rossz anya is vagyok, hogy még a saját gyerekemhez sem tudok odamenni, mikor az engem hív - de egyszerűen jártányi erőm se volt, továbbra is forgott velem a szoba és össze akartam esni. A férjem közben már a nagyok fürdetésénél tartott, és sasszézott a fürdő meg a gyerekszoba között, ahol próbálta megnyugtatni Kornélt (szerintem nem elégszer ment be, szerinte meg pont elégszer.) Az lett a vége, hogy 35 perc masszív üvöltés után egyszer csak csend lett. A baba az egész éjszakát végigaludta egy szó nélkül, majd reggel negyed nyolckor nevetve ébredt. Azóta minden éjszakát átalszik. Hogy ez az osteo kezelésének köszönhető (hiszen már aznap este is szépen aludt), vagy a félórás bömbölésnek, már sosem fog kiderülni.

21. hét

Ma volt az első alkalom, hogy Kornél már nem a kis pihenőszékében, hanem az etetőszékében kapta a püréjét. Mondjuk az asztalterítőn látható hóemberminta sokkal jobban érdekelte, mint maga az evés, de azért sikerült így is elfogyasztani az ebédjét. Érdekes dologra jöttem rá: mióta elkezdett enni, és a sárgarépa után más zöldségeket, illetve gyümölcsöket is megkóstolt, azóta a zöldségpürék előtt zárva marad a szája - ellenben a gyümölcspüréket úgy eszi, hogy alig bírom adagolni, ő meg csak nyitogat, mint egy kis madárfióka. Ha mégis zöldséget próbálok adni, először megmozgatja a szájában, egyszer, kétszer, majd megfontoltan dönt: konzekvensen zárva tart, vagy szórópisztolyszerűen kiköp. Naponta kétszer adok neki szilárdat: a második alkalommal általában az első adag végét eszi meg, és mellé még egy kicsit az újból.

A főzés mostanában a Nagynál is fontos téma: hétvégente kihordja a játék ételeket a konyhába és mindent leutánoz, amit mi csinálunk. Most épp palacsintát sütött az apjával meg az öccsével - felvette a szakácssapkáját és ő is buzgón törte a fatojást, szórta a képzeletbeli lisztet a tálba, majd öntött bele egy kis „tehénlét” is. A játékserpenyővel való sütés után még meg is terített: a felfordított szennyeskosár lett az asztal, és négyfogásos ebédet tálalt fel rajta. Az öccse, aki hamarabb elunta a főzőcskézést, eközben egy befőttesgumival játszott, akit „meg kell etetni, mert egész nap mozog, és ezért fel kell hizlalni, hogy megerősödjön”. Úgyhogy vele együtt meg kellett etetnem a gumit (!), aki egyébként nagyon mozgékony volt - fel-alá ugrált a Középső kezén, míg én „etetni”" próbáltam. Nem is tudom, kire emlékeztetett...

Mindennapi tornánkat add meg nekünk ma
 

A többhetes punnyadás után végre összekaptam magam és nekiálltam ismét tornázni. A baba reggeli alvásideje alatt kezdtem el egy youtube-videóra, de felébredt közben, úgyhogy kihoztam és a pokrócára fektettem, majd mellette folytattam tovább. Nagyrészt figyelte, mit csinálok és nevetett, csak néha kellett fél kézzel valami kis játékot adnom neki, mikor elunta magát.

A délelőtt elment ezzel, kettőre pedig mentünk oltásért. Megint nagyon ügyes volt, csak a szúrásnál sírt, utána nézelődött és közben elégedetlenségét kifejezendő hőőő-zött. Le is mérték: kereken 70 cm és 8670 gramm. Azt mondták, hogy két hét múlva adhatok már neki húst is (két nap múlva lesz 5 hónapos), de én ezt kicsit korainak érzem, szerintem egyelőre maradunk a püréknél. Hazaérve aludt egy nagyot, ami alatt mi az apjával leszedtük a díszeket a karácsonyfáról, majd míg meguzsonnáztattam, az apja szállítható nagyságúra vágta a fát. Ez rendkívüli mód lekötötte, alig győzte forgatni a fejét, hogy egy pillanatot se veszítsen sem elől - én meg bűvészkedhettem, hogy így is mindig a szájába találjak a kanállal. Kíváncsiak voltunk, hogy mit szólnak majd a fiúk, ha hazajönnek és látják, hogy eltűnt a fa. De fel se tűnt nekik! Tipikus férfiak, ha nem mondod, hogy változás van, észre sem veszik. Pedig egyikük se tűnik annak a kimondott „férfinak”: múltkor például megtudhattam, hogy a Középső kedvenc színe a rózsaszín, a Nagynak meg a piros.

Másnap a tornám már direkt úgy időzítettem, hogy Kornél is lássa, „ez-is-egy-program” alapon. Tetszett neki, hogy időnként közeledtem hozzá, néha meg távolodtam, ezen szétnevette magát. Annyira belejöttünk, hogy az első videó után, ami combra ment, még egy másodikat is végigcsináltam(tunk), ami a haskörfogatot hivatott csökkenteni. Kornél eközben mellettem gyakorolta a forgást - az oldalára már fordul könnyedén mindkét irányba, de a teljes forgást még nem teszi meg. Azóta a mindennapi rutinunk része lett a dolog, és annyit mondhatok, eszményi edzőtárs. Egy igazi cheerleader... Egyfolytában mosolyog, kacag rám, míg tornázok, ami igazán motiváló.

A másik nagy motivációm pedig az (bármennyire is nyálasnak hangzik), hogy nektek írok róla. Amikor nincs kedvem hozzá, vagy fáradtnak érzem magam, arra gondolok, hogy az nem fair, ha csak írok róla, de aztán nem csinálom végig minden nap, csak hetente kétszer... ilyenkor erőt veszek magamon és nekilátok, mert egyszerűen nincs pofám elbliccelni.

Bromance a láthatáron
 

Szerda délelőtt ismét megejtettük a heti bevásárlást, aztán megint oltásra vittem Kornélt, ez alkalommal a bcg-re. 12:30-ra volt időpontunk, de mikor odaértünk a rendelőhöz, csak egy leeresztett vasrácsot találtunk, életnek semmi jele. Kitartóan nyomtam hát a csengőt - bár már kezdtem gondolkozni, hogy lehet mégis én írtam fel rosszul az időpontot, végül is tény, hogy a franciák számára a déltől kettőig tartó ebédszünet szent és sérthetetlen - mikor nagy nehezen beengedett valaki. Az aprócska váróteremben három anyuka várt három gyerekkel ki tudja, mióta, és tapintható volt a feszültség, meg az éhség miatt pattanásig feszült idegek. Egyikük épp bement az orvoshoz, így helyet cseréltünk. Kornél egy idő után azonban elunta a babakocsit, nyögött és kikéredzkedett.

Ahogy a kezembe fogtam, felvidámodott. Elkezdett körbenézni, hova is jöttünk, és ekkor meglátta a velünk szemben ülő fekete kislányt az anyukájával. Nézte őket, aztán egyszer csak elnevette magát, azzal az igazi babás, gurgulázó kacagással. Az érezhetően ideges és feszült hangulat egy pillanat alatt feloldódott. A kislány anyukája kukucsozott neki, erre ő még jobban nevetett, mire a picit arrébb ülő arab kisfiú anyukája is feloldódott. Hozzájuk is oda kellett menni körülnézni természetesen, ott is nevetgélt a fiam egy sort, mire mondta az anyuka, hogy milyen boldog baba! Hát igen, szeret nevetni. Végül beszólítottak minket és beadták a bcg-t - ismét sírt a szúrásnál, de ahogy felvettem, elhallgatott. Míg a doktornő adminisztrált, a védőnő átjött a szomszéd szobából, hogy babázzon vele egy kicsit (nagyon kedveli Kornélt, mindig megszeretgeti, amennyire lehet).

Az oltás után hazaérve nagyon nem találta a helyét: fáradt volt, de nem tudott normálisan aludni, és velem sem volt jó neki, csak nyűglődött. Szerencsére délután hazaértek a tesói, a Nagy pedig rögtön kezelésbe vette: hintáztatta, játszott neki, odahordta a játékait, saját maga által költött énekeket énekelt. Azt az örömöt és harsány nevetést, hogy végre vele foglalkozik a bátyja! Nagyon szeretik egymást... A Nagy az iskolából hazaérve és átöltözve rögtön Kornélt keresi, akinek mesét olvas, játszik vele, de még a Pokémon kártyáit is megmutogatja neki és alapos kiképzésben részesíti a különböző trükkök és erősségek terén. A Kicsi meg rajongva néz fel rá, mint egy istenre, és alig várja, hogy hazaérjen a suliból.



A Középső ugyan kevesebbet, de azért ő is foglalkozik vele, a viszonyuk egyáltalán nem hideg, csak még nem igazán tudja, mit kéne csinálnia egy babával. Ezért figyeli, mit csinál a bátyja, és sokszor utánozza - bár a legjobban inkább tornáztatni szereti Kornélt velem, mert ha végeztünk, átveszi a fittballt és „trükköket” csinál vele. Mindene a mozgás: a múltkor a tornámat estére halasztottam, erre nekiállt csinálni velem. Öltözésnél aztán a következőt mondta „Anya, olyan apukás a lábad.” Jót nevettem rajta, de vettem a lapot és este leborotváltam.

Vacsora után egy megkésett galette des rois-t ettünk - Pokémonosat, amit a délelőtti bevásárlás során láttunk meg a férjjel és nyilván nem hagyhattuk ott. Persze a férjem megint mindkét szelet tortába tett figurát, hogy ne legyen veszekedés - bár az az érzésem, hogy ez mostanában sajnos elkerülhetetlen. MINDENEN és BÁRMIN össze tudnak veszni a fiúk. A múltkor például öt darab kupakot vittek az iskolai kupakgyűjtőbe, egy zöldet és négy fehéret. Nyilván mindegyikük a zöldet akarta megszerezni, mert abból csak egy volt. A férjem résen volt, úgyhogy még itthon bejelentette, hogy a zöld az övé, a négy fehéret pedig osszák el fele-fele arányban. Ha azt gondolnátok, hogy ezzel feloldotta a problémát, súlyosan tévedtek: a négy egyforma kupak elosztása is hosszas diplomáciai manővereket igényelt és miután a gyűjtőhöz értek, még abban is meg kellett egyezni, ki legyen az első és ki a második, illetve hogy milyen sorrendben dobják be őket.

Shadow

A babanapló előző részeit itt olvashatod



Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
A harmadik nap délutánján két csecsemős, a férjem és én négyesben próbáltuk megszoptatni a gyereket negyven percen át, mint valami kabaréban.
Tovább>>>

Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segített
Talán nem kell ecsetelnem az idegállapotomat: egyszerre akartam sírni és éreztem mérhetetlen dühöt.
Tovább>>>

Rettegek, hogy meghal a kisfiam
Tudom, hogy teljes képtelenség, mégis abnormálisan rettegek tőle, szinte látom magam előtt, hogy valami baj éri.
Tovább>>>

Nem fér bele a fejés az életünkbe
Egyszerűen nem tudok négy másik ember örökös nyűgjei mellett még arra is időt szakítani, hogy háromóránként félórát rászánjak a fejésre.
Tovább>>>

Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Egy kínszenvedés volt a gyulladt mellet a gépbe passzírozni aztán szívni, szó szerint csillagokat láttam kínomban.
Tovább>>>

Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Rázott a hideg, és alig bírtam tartani magamat. Anyukám szerint, akivel telefonon beszéltem, talán ez egy jel, hogy itt az ideje leállni ezzel az egésszel.
Tovább>>>

Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
A két fejecske úgy nekikoppant egymásnak, hogy csont a csontot érte. A szívem is megállt ijedtemben.
Tovább>>>

Csomókban hullik a hajam
A terhességem alatt szó szerint egy szálat se vesztettem, ha kifésültem jó alaposan, akkor se maradt semmi a fésűben. Most viszont... Csomókban lehetne szedni.
Tovább>>>

Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...
Megvallom, bár eleinte aranyos volt, hogy ennyire lelkesedik, mostanra erősen kezdem úgy érezni, hogy ha még egyszer kiejti a száján a Pokémon szót, felrobban a fejem.
Tovább>>>

Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni
Mire a férjem hazaért, négy óra is elmúlt, és aznap még egy percet nem tudtam pihenni, hogy jobban legyek. Úgy éreztem, hogy egész napra egyedül hagyott a két gyerekkel.
Tovább>>>

Covid-pozitív volt a karácsony előtt nálunk járt barátnőm
Karácsony előtt egy héttel látogatott meg a barátnőm. Később kiderült, hogy Covid-fertőzött.
Tovább>>>

Senki más nem tudja elaltatni a gyereket, csak én
Nagyon kimerítő, hogy egész nap ringatni kell a lassan nyolc kilós popóját sokszor még éjszaka is. Hát ezt jól elrontottam...
Tovább>>> 

Anyuka, ne rohangáljon a gyerek ágyához minden nyekkenésre!
Megköszöntem a jótanácsot, de őszintén megvallom: ezekre a szavakra úgy éreztem, mintha valaki pofon vágott volna. Hogy ne rohanjak oda minden szóra? De hát sír!
Tovább>>>

Idegösszeroppanást kaptam: az eladó mégsem akarja eladni a lefoglalózott házat
Az eladók négy hónap után meggondolták magukat, és fizetni sem akarnak.
Tovább>>>