23. hét

Kornél a héten szintet lépett: beért abba a babakorba, amikor egyfolytában azt szeretné, hogy valaki (én) szórakoztassa. Ahogy anyukám mondaná: szeret „mozizni”, vagyis figyelni, hogy mi történik körülötte, hogyan tesz-vesz a család többi tagja - ezt órákon át szó nélkül, tátott szájjal tudja figyelni a pokrócáról vagy a székéből, megfigyelő üzemmódban.

A nap nagy részében viszont sajnos csak engem nézhet - pontosabban csak nézhetNE, mert én vagyok az egyetlen, akitől nem tűri el, hogy házimunkázzak, ha ő ébren van. Az én dolgom szerinte az, hogy egész nap vele játsszak. Azt szereti a legjobban, ha melléfekszem a pokrócra mikor hason fekszik, mert visszafordulni még nem tud (mondjuk oda se, csak én teszem hasra), és kell neki a segédkéz. A másik, amit nagyon élvez, az a hintázás! Kacag, nevet, mikor lököm a babahintában a nappaliban, és közben énekelem neki a hinta-palintát…Látszik, hogy most érett meg rá igazán, mert korábban nagyjából 3-5 perc után kikéredzkedett.



Mióta megvan az új anorák, minden nap sétálunk is valamennyit. Sokszor a sétánkat összekötjük a fiúk hazahozatalával is az iskolából. Először mindig a Középsőt szedjük össze, majd megyünk a másik épületben lévő Nagyért. Egyik nap a nagyfiam futva közelített felénk. Mikor odaért hozzánk, rögtön azt kérdezte a tesójától:

„Megtaláltad a meglepetésem? Beraktam a táskádba a sálamat, mert láttam, hogy nem hoztál reggel sapkát, és nem akartam, hogy fázzon a fejed!”

Azt hittem, ott helyben agyonölelgetem! Annyira édes és gondoskodó! Hogy juthat eszébe egy hatévesnek ilyen? Mint kiderült, az ebédlőbe menet a Középső termének folyosóján mentek el, akkor tette be az „ajándékot” a fogason lógó táskájába.

A Középső viszont egyre inkább kezd olyan lenni, mint valami primadonna: eddig is voltak sztárallűrjei, de most az a legújabb heppje, hogy nem akarja levenni a cipőjét mikor hazaér.

„Ma nagyon nehéz napom volt... túl fáradt vagyok, hogy levegyem a cipőt, vedd le légy szíves”

- mondja kényeskedve a hozzá épp legközelebb állónak, miközben lehanyatlik a padra, és úgy hunyja le a szemét, mint aki épp halni készül. Az oviscsoportjában egyébként óriásit nőtt a renoméja, miután valahogy megszerzett itthon egy fél pár füldugót az apjától, ezt elrejtette a táskájában, majd ereklyeként hordozta végig másnap az osztályban. A koszos, ezeréves zsíros műanyag úgy tűnik hihetetlenül menő az ovisok körében, mert azóta ő a sztár.

A múltkori babázást egyensúlyozandó egyébként a következő este szereltek: a férjem felrakott valamit a szobájukban, erre ők is előszedték a karácsonyra kapott kis barkácskészletüket, és kalapálták az apjukkal együtt az emeletes ágyat.

Rossz hírek
 

Pénteken délelőtt utoljára kellett elvinnem a Nagyot a psychomotricité felmérésre. Igazából el se kellett volna jönnie, mert ez volt a kiértékelés pillanata, és ő az első öt perc után végig építőkockázott, míg én a szakértővel beszélgettem róla egy órán át... Semmi értelme nem volt magammal cipelnem, dehát nem mondták, hogy ne vigyem. Na, de most már mindegy, egy a lényeg: pár apróságot leszámítva minden oké vele, nem kell mennie többet, és arra a kevés gyengébb területre, amit érdemes fejleszteni, kaptunk egy-két házi feladatot, aztán mehettünk is.

Míg én egy órán át hallgattam, hogy melyik szakterületen hogy teljesített, a férjem elment Kornéllal kettesben bevásárolni. Már rég hazaértem, de ők még mindig nem voltak sehol. Végül fél egykor jöttek meg rendkívül jó passzban, és csak úgy dőlt a férjemből a dicséret. Elmesélte, hogy azért maradtak el sokáig, mert először itthon megetette, aztán felöltöztette a gyereket, együtt elkocsikáztak a boltig, ahol a fia gyönyörűen viselkedett, egy szava sem lehet rá. Az apjának ráadásul hízott a mája, mert a vásárlás alatt az egyik boltban ketten, a másikban hárman állították meg, hogy „Jajj de cuki ez a baba”, és hazafelé menet még a parkolóban is elkapta egy öregasszony ugyanezzel a szöveggel.

Minden olyan szépnek tűnt - pedig már gyűltek a fellegek a fejünk felett... A férjem olyan jó passzban volt, hogy közölte: ő mára bizony befejezte a munkát, amúgyis péntek délután van, inkább elmegy futni egyet. Már elindult, mikor hirtelen szürke felhők lepték el az eget, és féltávnál az eső is lezúdult. Alighogy hazaért, telefonált a leendő házunk tulajdonosa. És ahogy már korábban megírtam, a hírek, amiket kaptunk, felértek egy arcon csapással. Szó szerint éreztem, ahogy keményednek az izmok a vállamban, ahogy liftezik a gyomrom és terjed szét a testemben a stressz… Miért van az, hogy ha végre úgy tűnik, minden sínen van és kicsit összeszedtük magunkat, történik valami, és megint ott tartunk idegileg, anyagilag, lelkileg ahol a part szakad?

A hétvégét - ahogy arról már szó volt - a letaglózottság, majd a düh uralta, hétfőre viszont eluralkodott rajtam a rezignáltság... Az agyam persze folyamatosan pörgött, valamiféle menekülőutat keresve, és így a babára se tudtam igazán koncentrálni. Muszáj volt csinálnom valamit, hogy lefoglaljam magam és ne ezen agyaljak, ezért idegességemben kitakarítottam a fél lakást.

Kedden a gyerekek elmentek a logopédushoz, én a szokásos itthoni köröket futottam Kornéllal. 11 körül telefonált a jegyzőnk, (viszonylag) jó híreket hozva: az öregasszony állítólag végre megértette, hogy tényleg költöznie kell, mivel nincs pénze kifizetni a kártérítést. Csak annyit kér, hogy május vége helyett június végére módosítsuk az aláírás határidejét. Kínomban már csak röhögni tudtam… Nekünk a június vége egyáltalán nem jó. Július negyedikén kell visszavennem a munkát. Még fogalmam sincs, mikor kezdődhet a bölcsis beszoktatás, vagy egyáltalán mikortól és hol lesz hely, mert több intézményben is áll a jelentkezésünk. Az iskola július ötödikén bezár, nekem pedig még épp az hiányzik, hogy itt álljak három gyerekkel meg egy költözéssel a nyakamban. Megint.

Én. Ezt. Nem. Akarom. Épp elég volt a tavalyi év, meg a rohamköltözés a karantén után, most ezt nem játszom el még egyszer. Jól leszidtam a férjemet, hogy miért bólintott rá már a telefonban anélkül, hogy engem megkérdezett volna, úgyhogy visszahívta a jegyzőt, mondta, hogy még átgondoljuk a dolgot. Este írtunk egy második (és remélhetőleg utolsó) emailt az öregasszonynak, amiben leírtuk, hogy számunkra a fentiek miatt a költözés eltolása nem opció. Mondanom se kell, hogy választ semmilyen formában nem kaptunk, ám a jegyzőnk két nap múlva ismét telefonált, mondván: hallja, hogy nem fogadtuk el az ajánlatot. Ezek szerint mégiscsak átment az üzenet.

Másnap délelőtt megint MRI-re kellett mennem, pontosabban angioscannelésre. Most időben érkeztem, és kis várakozás után be is hívtak a folyosóról a „szentélybe”, ahol egy nagyon kedves, az egyik kollégámra emlékeztető fekete férfi fogadott. Elmondta mi fog történni, átvette a kontrasztanyagot, engem pedig befektetett a műanyag tepsibe. Nagyon keskeny volt, alig fértem rá, pedig nem vagyok nagydarab.

Míg ő összerakta a branült és belenyomta az anyagot, én a szobát tanulmányoztam. Nem akartam látni, ahogy megszúr. Becsuktam a szemem, ő pedig kiment. Kis idő múlva egy szerkezet félig betolt a gépbe, ami lassan forogni kezdett a fejem körül. Vártam a kattogást, mint a múltkor, de semmi... Ennek a gépnek pont olyan hangja volt, mint a kettes metrónak, mikor elindul a Délitől a Moszkva felé. Úgy meglepődtem e váratlan fejleményen, hogy majdnem hangosan felnevettem. Szinte már vártam, mikor mondja be a jellegzetes férfihang, hogy „A Moszkva tééér következik”... Hányszor mentünk arra gyerekkoromban, te jó ég! Gondolatban metróztam tovább, szinte láttam magam előtt a régi, lestrapált metrókocsikat, éreztem a szagukat, láttam magam előtt a bőrüléseket... Egyszerre volt nosztalgikus és hihetetlen az egész.

Háromszor toltak ki és be a gépbe, három megállót mentem hát a képzeletbeli metróval. Miután elkészültünk, az öltözőbe kísértek és kaptam egy pohár vizet... Még bőven azt iszogattam, mikor megjelent egy eddig nem látott idősebb pasas, megállt az ajtófélfánál a küszöbön, behajolt és beadta a leletemet, mondván:

„Van egy kis tágulat az agyában, konzultáljon a szakorvossal!”

- és már ment is volna tovább. Mivan??? Alig bírtam kihúzni belőle, hogy mi ez, hova menjek konzultálni, és hogy akkor ettől van-e a fejfájásom (szerinte nem). A kurta válaszok után kiszédelegtem a folyosóra, és míg a fizetésre vártam, rákerestem a telefonomon, mi is ez... Hát nem mondhatom, hogy fel voltam dobva, mikor megtudtam, mi is az az agyi verőértágulat. Igaz a mondás, miszerint a baj mindig csőstül jön...

Ha otthon maradsz a gyerekkel, semmi fontosról nem maradsz le (vagy de)
 

Eléggé le voltam törve... otthon mindent elmeséltem a férjemnek, aki szintén megijedt, majd hogy felvidítson, nekiállt palacsintát sütni nekem. Én azzal biztattam magamat meg őt is, hogy tulajdonképpen eddig is megvolt ez a tágulat, csak épp nem tudtunk róla. Most legalább felfedezték és talán kontroll alatt lehet tartani. Épp ezt boncolgattuk, mikor Kornél bekakilt, és pelust kellett cserélnem rajta. A nappaliban pelenkáztam át, majd bementem a szobájába tiszta ruháért, mert az is koszos lett (éljen a fülére kapott antibiotikum, amitől hasmenése lett). Hát persze, hogy abban a tíz másodpercben produkálta élete első hasra fordulását, míg kimentem! Mikor otthagytam, még háton feküdt, mire visszaértem, már hason - és röhögött, miközben a pitypang haja lebegett a feje körül, mint egy kis bóbita.

Életében először teljesen egyedül fordult meg - és se én, se a férjem nem láttuk, pedig mindketten itthon ültünk!!! Hogy is van az a mondás, hogy azért (is) éri meg hosszan otthon maradni a gyerekkel, hogy ne maradj le az „elsőkről”? Azt hittem, felrobbanok... Egészen estig és egész másnap is figyeltem, egy percre nem hagytam többé magára, de hiába egyensúlyozott egész nap az oldalán a beste kölyke, mert a mutatványt a következő két napban egyszer sem ismételte meg.

24. hét

Kornél folyton az oldalára fordul és emelgeti a lábát. Még álmában is ezt gyakorolja, annyira cuki! Nőtt is, mert már egy fokkal lejjebb kellett rakni a székén a lábtartót az első verzióhoz képest... Kedvenc ételei mostanában a sütőtök és a cukkinipüré. Vettem neki egy műanyag kabátkát az étkezésekhez, mert elegem lett belőle, hogy előke ide vagy oda, folyton összekenjük magunkat az evés végére. Fel is avattuk sütőtökkel, eredmény: mostantól a sárga foltok levakarhatatlanok róla, de nem baj, talán a ruháit legalább megóvjuk.

Szereti magára húzni a játszószőnyegét és elbújni alatta. A kukucs-játékot még nem érti, de az tetszik neki, ha lehúzom róla a takarót, aztán visszateszem. A múltkor megszerzett egy fülhallgatót, és egy fél órán át tüzetesen vizsgálgatta a kábelét. A napirendje is egyre jobb, kezdenek beállni a fix napközbeni alvásai is. A múlt heti önálló hasra fordulása után vasárnap megint átfordult magától a hasára - és én megint nem láttam. Hétfőn reggel szintén. Esküszöm, hogy direkt kivárja, míg elmegyek a közeléből, és akkor csinálja. Csak abból lehet rájönni, hogy megint hasra fordult, hogy elkezd panaszosan sírni, mert ráfekszik az egyik kezére és nem tudja még kihúzni maga alól, csak segítséggel - vagy már megunta a hason fekvést, és így szól, hogy visszafordulna.

Rászoktunk, hogy délutánonként csak fekszünk a pokrócán és játszunk. Imádja ezt, ha tehetné, minden porcikámat befalná - a végén aztán megelégszik az ujjammal, amit a szájába töm. Annyira tiszta és szép gyerek! Patyolatfehér, makulátlan a bőre, és gyönyörű szép, mélykék a szeme, mint egy kis üveggolyó - és nemcsak a száján, de a szemeiben is folyton mosoly csillog.

Nekem nincs jó kedvem, de a gyerekeknek legalább igen
 

Péntek este az iskolából hazatérve egy nagy doboz várt minket. Végre megjött a leárazás napján összerakott rendelésem! A Nagy majd kiugrott a bőréből örömében - de nem ám a neki rendelt cuccok miatt, hanem mert azokkal együtt megjött a játékbabájának a hálózsákja is.

„Megjött a babám hálózsákja, köszönöm Anya, köszönöm!”

- kiabálta, miközben már rohant is a babájáért.

Másnapra is jó programot találtam ki nekik: pár héttel ezelőtt véletlenül megláttam, hogy a Dzsungel könyvének 25., jubileumi előadását online streamingen is adják majd a Pesti Színházból. Mivel a karácsonyi online színház bejött nekik, kaptam magam és gyorsan vettem nekik jegyet erre is - főleg, hogy a zenéket már régóta kívülről fújják, de színházban még csak a Nagy látta a darabot, tavaly év végén.

És szombat este végre eljött a várva várt pillanat. Bár nem indult túl jól a dolog, mert már délutánra halálosan fáradtak voltak, és ennek megfelelően hülyén is viselkedtek. Alig lehetett őket rávenni, hogy felöltözzenek a lovagláshoz - a Középső el se akart menni, mert a múltkor ledobta a ló, és azóta félt... Nagy hisztibe kezdett, hogy ő nem megy, hiába mondtuk neki, hogy de muszáj, mert ha most nem kezdi újra, akkor sosem fog túllépni ezen. Végül sírva távozott - kémeim szerint a helyszínen már semmi baja nem volt, sőt, meg is dicsérték.

A lovaglásból hazatérve egyből előszedték a szép ruhájukat és felöltöztek ünneplőbe. Hiába mondtam nekik, hogy este hatig még van egy bő órájuk, ők már teljesen be voltak sózva. Mivel a Nagy már látta a darabot a színházban, lelkesen mesélte öltözés közben az öccsének, hogy és mint volt. Miután ők már felöltöztek, minket is felszólítottak, hogy tegyünk így, majd nekiálltak jegyeket gyártani (a Középső vágta, a Nagy írta) és kiosztották a kanapén a helyeket. Névre szóló jegyet adtak és a jegyszedők is ők voltak! Mivel még mindig volt időnk, meginvitáltam őket a konyhába egy kis „uzsonnára”, hogy ne éhesen üljenek be az „előadásra”. Mindenkinek kiosztottam a pogácsákat, amiket délelőtt sütöttem - persze ezen is sikerült összeveszniük, plusz a Középső (idegeinket jelentékenyen borzolva) 25 percen át bömbölt, hogy ő miért nem kapott jegyet (holott kapott, csak elfelejtette, hova tette). Végül minden elrendeződött, mi felnőttek is felkaptunk egy ünnepélyesebb ruhát a melegítő helyett és helyet foglaltunk a „nézőtéren”.

Annyira édesek voltak! Talán jobb is, hogy itthon néztük meg, mert annyira beleélték magukat, hogy félhangosan énekelték a dalokat, a kedvenc részeiknél pedig felálltak és táncoltak is... Nagyon élvezték! Az első felvonás alatt mi megfürdettük Kornélt, megettem és letettem aludni, majd a felvonások közti szünetben a „büfébe” fáradtunk, ahol a maradék pogácsa mellé a gyerekek almalét, a felnőttek pedig pezsgőt kortyolgattak (ez a férjem meglepetése volt). Nagyon jól sikerült az este, a gyerekek teljesen odáig voltak érte meg vissza.

Legalább nekik jó kedvük van... Mi, felnőttek ugyanis napok óta csak vonszoljuk magunkat. Mióta a múlt pénteken elkezdődött a rossz hírek árja, azóta semmihez sincs kedvünk... A gyerekek folyamatos hisztijei és a bezártság a vírus meg a rossz idő miatt pedig egy csöppet sem segít. Nincs motivációm tornázni - vagy bármi mást csinálni. Egyszerűen semmi sem érdekel igazán. Kezdem úgy érezni, hogy az életem egy végtelenített folyamat, amiből nincs kiszállás... Soha nincs egy kis szusszanás a gyerekek nélkül, amikor csak úgy vagyunk és töltődünk a férjemmel, vagy külön-külön. A napok csak telnek, kis változtatásokkal mindig ugyanúgy, és ezt maximum az újabb és újabb kezelésre szoruló válsághelyzetek szakítják meg. Amikből most már fullosan elegem van. 

Pedig nem vagyok egy depresszív alkat, de most valahogy úgy érzem, elfáradtam, elfogyott az energiám. Túl sok volt az elmúlt év, túl sok minden gyűlt össze és túl rég óta nem volt már rá lehetőségünk, hogy egy kicsit csak egymással - vagy ki-ki magával - foglalkozzon, legalább egy nap erejéig kikapcsolhassunk. Egyre többször jut eszembe az elcsépelt mondás, miszerint minden héten legyen egy este, minden hónapban egy nap és minden évben egy hét, amikor csak egymással vagytok, mert ez a jó házasság alapja. Hogy igaz-e a klisé, azt nem tudom, de a múltkor végiggondoltam, és rájöttem, hogy lassan másfél éve sehol nem voltunk a gyerekek nélkül. Utoljára még 2019 novemberében tudtunk elmenni nélkülük valahova – na, jó, nem igaz, mert a szülés előtt is volt három napunk a Balatonon kettesben és három hetünk itt, a lakásban, de a mindenórás terhesség az augusztusi hőségben és a konyhaépítés-lakástrenírozás valahogy nem kapcsolt ki egyáltalán.

Elegem van. Szeretem a gyerekeimet, nagyon is, de olyan jó lenne csak egy estére, vagy - úristenem! - egy teljes hétvégére nélkülük lenni, kettesben. Normálisan aludni, reggel nem korán kelni, nem egész nap a hisztit hallgatni, végre csöndben lenni, a dolgainkat hideg fejjel átgondolni... Nagy szükségünk volna rá.

Shadow

A babanapló előző részeit itt olvashatod



Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
A harmadik nap délutánján két csecsemős, a férjem és én négyesben próbáltuk megszoptatni a gyereket negyven percen át, mint valami kabaréban.
Tovább>>>

Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segített
Talán nem kell ecsetelnem az idegállapotomat: egyszerre akartam sírni és éreztem mérhetetlen dühöt.
Tovább>>>

Rettegek, hogy meghal a kisfiam
Tudom, hogy teljes képtelenség, mégis abnormálisan rettegek tőle, szinte látom magam előtt, hogy valami baj éri.
Tovább>>>

Nem fér bele a fejés az életünkbe
Egyszerűen nem tudok négy másik ember örökös nyűgjei mellett még arra is időt szakítani, hogy háromóránként félórát rászánjak a fejésre.
Tovább>>>

Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Egy kínszenvedés volt a gyulladt mellet a gépbe passzírozni aztán szívni, szó szerint csillagokat láttam kínomban.
Tovább>>>

Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Rázott a hideg, és alig bírtam tartani magamat. Anyukám szerint, akivel telefonon beszéltem, talán ez egy jel, hogy itt az ideje leállni ezzel az egésszel.
Tovább>>>

Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
A két fejecske úgy nekikoppant egymásnak, hogy csont a csontot érte. A szívem is megállt ijedtemben.
Tovább>>>

Csomókban hullik a hajam
A terhességem alatt szó szerint egy szálat se vesztettem, ha kifésültem jó alaposan, akkor se maradt semmi a fésűben. Most viszont... Csomókban lehetne szedni.
Tovább>>>

Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...
Megvallom, bár eleinte aranyos volt, hogy ennyire lelkesedik, mostanra erősen kezdem úgy érezni, hogy ha még egyszer kiejti a száján a Pokémon szót, felrobban a fejem.
Tovább>>>

Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni
Mire a férjem hazaért, négy óra is elmúlt, és aznap még egy percet nem tudtam pihenni, hogy jobban legyek. Úgy éreztem, hogy egész napra egyedül hagyott a két gyerekkel.
Tovább>>>

Covid-pozitív volt a karácsony előtt nálunk járt barátnőm
Karácsony előtt egy héttel látogatott meg a barátnőm. Később kiderült, hogy Covid-fertőzött.
Tovább>>>

Senki más nem tudja elaltatni a gyereket, csak én
Nagyon kimerítő, hogy egész nap ringatni kell a lassan nyolc kilós popóját sokszor még éjszaka is. Hát ezt jól elrontottam...
Tovább>>> 

Anyuka, ne rohangáljon a gyerek ágyához minden nyekkenésre!
Megköszöntem a jótanácsot, de őszintén megvallom: ezekre a szavakra úgy éreztem, mintha valaki pofon vágott volna. Hogy ne rohanjak oda minden szóra? De hát sír!
Tovább>>>

Idegösszeroppanást kaptam: az eladó mégsem akarja eladni a lefoglalózott házat
Az eladók négy hónap után meggondolták magukat, és fizetni sem akarnak.
Tovább>>>

A gyerek a saját szobájában sírt, én az enyémben
Míg ő a kiságyában, én a kisszobában sírtam vele párhuzamosan, és vérzett a szívem, hogy milyen gyalázatos anya vagyok, hogy még a saját gyerekemhez sem tudok odamenni.
Tovább>>>

Sokkot kapott a kisfiam a vérvételen
A gyerek, aki addig halkan sírt, és csak a szúrásnál sikkantott egyet, mostanra üvöltött és potyogtak a könnyei.
Tovább>>>