Febr. 1. hétfő
Reggel a Középső nem ment óvodába, mert a tanító nénijének valami elfoglaltsága volt, és nem volt helyettesítés. Ügyelet ugyan lett volna, de oda meg nem akartam beküldeni, úgyhogy itthon maradt.
„Én vagyok a kukás, a rejtekemből vettem ki ezt”
- jelent meg kezén egy pár fekete kesztyűvel nem sokkal a bátyja távozása után a konyhában, ahol épp Kornélt etettem. A „rejtekezés” a legújabb játéka. Kezdetben voltak ugye az ágya alá rejtett „műalkotások”, de amikor a Nagy olvasókönyve is ide került, és hiába kerestük napokig, akkor az ágy alá dugdosást határozottan megtiltottam. A vágy azonban, hogy elrejtsen valamit, hamarosan új formában tért vissza: most épp különböző táskákba, dobozokba, szatyrokba válogat össze sajátos logikája szerint fontosnak vélt cuccokat, és rejti el őket - értsd: halmozza a csomagokat a fal tövébe - a szobájukban. (Sidenote: még mondja valaki, hogy nem dolgozik a genetika? Apám és apósom ugyanezt teszik 30+ éve, csak a pincében). Na, ez az ő rejteke.
Hogy miért pont így hívja, azt nem tudom, talán valamelyik meséből csípte el ezt a szót. Mindenesetre nem volt szívem kipakoltatni vele a „rejtekeket”, mert annyira látszik rajta, hogy akar valamit, ami csak az övé és mások nem láthatják. Bár eléggé tartok tőle, mik lapulhatnak a csomagok alján... Egyelőre még nem volt lelkierőm beléjük kukkantani a távollétében. Így csak gyűlnek a rejtekek, melyek mostanra a családi társalgás mindennapi részévé váltak, miután a Középső lazán bedobja a beszélgetés bármely szakában, hogy „ezt elteszem a rejtekembe”, „a rejtekemben találtam”, „jó lesz a rejtekembe”. A vicc az, hogy egy idő után a Nagy is átvette tőle ezt a szuper ötletet, így most már duplán gyártják az újabb és újabb csomagokat, amikhez szigorúan tilos hozzányúlni - és ezzel párhuzamosan egyre kupisabban néz ki a szobájuk.
A kukás játék után a baba belekezdett a délelőtti alvásába, úgyhogy beadtam a derekam és monopoliztam a Középsővel egy sort - de feltalálta ő magát nélkülem is, nem kellett egész nap szórakoztatni. Ebédkészítés közben nem győztem figyelni, miket talál ki. A plüss Obelix például békét és egyben vérszerződést kötött a kanapén a műanyag Maui bábuval (pár napja a honfoglalásról magyaráztunk nekik, úgy látszik, termékeny talajra hullt a fejtegetés), de épített magának számítógépes munkaállomást is a nappaliban épp üresen álló ruhaszárítóból, két Duplo alaplapból, és a játék vasalóállványból, majd gyorsan hozzáfűzte:
„Anya most ne zavarj, dolgozok, mint apa”.
Délutánra azért már elunta magát, úgyhogy önként és dalolva vállalta, hogy elmegy az apjával a Nagyért az iskolába.
Kornél eközben egyfolytában próbálgatta új tudományát, a hasra fordulást - persze mindig sunyiban, hogy ne lássam. Pont, mikor már feladtam volna az örökös megfigyelést, végre sikerült elcsípnem, és én is láthattam, hogy csinálja. Annyira édes ez a gyerek! Ha sikerül végrehajtani a fordulatot, óriási mosolyokat vág ki, olyan büszke magára - aztán három másodperc múlva jön az obligát „húzd ki a kezemet a mellkasom alól vagy fordíts vissza” nyöszörgés. És: (újra) felfedezte magának a babatükröt - bár eddig is megvolt neki a napocska alakú tükör, de valahogy nem esett le neki, hogy abban egy másik baba látszódik. Most viszont hosszan eljátszik vele, nézegeti, sőt, még puszit is ad a „másik” babának.
Ügyintézés à la francaise
Másnap háziorvoshoz mentem, mert muszáj volt beutalót kérnem a neurológiára. Úgy tűnik, hogy a neurológiai kórházba bejutni nehezebb, mint audienciát kérni a pápához - egy heti telefonálgatás, emailben elküldött leletek, különböző osztályok közötti össze-vissza kapcsolgatás és titkárnőknek való részletes beszámolás után az MRI-n megállapított tágulatról végül kiderült, hogy mivel nincs konkrét orvosom, akinek a betege lennék, hiába a leletem, muszáj beutalót kérnem, mert anélkül nem fogadnak. Úgyhogy csak emiatt kénytelen voltam elmászni a háziorvosunkhoz a város másik végére, várni másfél órát a megbeszélt időponthoz képest, hogy aztán a fejét csóválva három perc alatt kiállítsa a beutalómat, és utamra bocsásson (és csak reménykedek, hogy odafelé tartva nem engem traffipaxoztak le, hanem a szomszéd sávban haladót).
Igazából még örültem is volna ennek a hirtelen jött gyerekmentes - de legfőképp CSENDES - két és félórának, amit a beutaló beszerzésével töltöttem, mert az orvosra várva legalább tudtam az új Elena Ferrante könyvemet olvasni - ha nem szédültem volna egész nap, és nem köhögött volna rám a fél társaság az aprócska váróteremben.
Hazatérve rögtön telefonáltam időpontért, és már „csak” háromszor kapcsoltak ide-oda, mire végre a beutalón lévőket hangosan beolvasva a telefonba sikerült valakit meggyőznöm arról, hogy nekem TÉNYLEG kell egy időpont a szakorvoshoz, hogy végre megtudjam, mit is kell tennem az aneurizmámmal, úgyhogy kaptam egyet - április hatodikára. Hát, addig még sok víz lefolyik a Dunán, de legalább már van időpontom.
Hova tűnt az elmúlt két hónap??
Szerdán megejtettük a heti bevásárlást. Durva, hogy már a hat hónaposoknak való püréket kellett leszednem a polcról... Hiszen még csak most volt, hogy nagy óvatosan betettem kettőt a kosaramba a négy hónapos kortól adhatók közül. Hihetetlen gyorsan telik az idő...
A négyről hat hónaposra való bébiételre átállásnak azonban van egy abszolút pozitív hozadéka is: míg eddig 4-5 féle ételből lehetett csak válogatni, most hirtelen kitágult a világ, és a bőség zavarával küszködök. Micsoda választék van! Esküszöm, nem emlékszem, hogy az első gyerekemnél ennyiféle bébiétel közül lehetett volna válogatni - mondjuk igaz, neki eleinte sokat főzőcskéztem is. Az egzotikus zöldség-gyümölcsöktől kezdve az ilyen-olyan husikkal és halakkal felturbózott ételekig, százféle gyártótól, bio-, vega-, hiperegészséges, antiallergén, gluténmentes, quinoás és stb. kategóriákban lehet válogatni. Hirtelen azt sem tudtam, mit válasszak. Végül csak három adag húsos ételt vettem - azt is csak azért, mert az öt hónapos státuszon rám szólt a doktornő, hogy miért nem adok a gyereknek már húst.
25. hét, csütörtök
Ma újrakezdtem a tornát. Ennyi idő kellett, hogy az öregasszony telefonja után magamra találjak és legyen lelkierőm nekiállni. Mit ne mondjak, nagyon kemény volt végigcsinálni a gyakorlatsort, és amilyen jól ment már a múltkor, annyira kiestem a ritmusból az elmúlt két hétben... Jócskán leizzadtam a végére. Másnap már az elliptikust is bevetettem + mellé tornáztam, mert a férjemmel a hétvégén megfogadtuk, hogy nem hagyjuk ellustulni magunkat, ezért mindketten mindennap félórát fogunk menni a gépen, a másik pedig nem engedi, hogy elblicceljük.
Délután Kornéllal elmentem a fül-orr-gégészhez felülvizsgálatra, hogy biztosan lement-e a füléről a gyulladás. Busszal és metróval mentünk, és bár a buszozás hidegen hagyta, a metrótól nagyon megijedt és sírt is, mikor bejött az állomásra a szerelvény. Féltem, hogy sírni fog a vizsgálat alatt, mivel feldugtak az orrába és a fülébe is egy-egy kamerát, de nem, érdeklődve nézegette a doktor bácsit. Szerencsére semmi baja nem volt, a gyulladás szépen meggyógyult, a hallása kifogástalan, úgyhogy legközelebb csak akkor kell jönnünk, ha 9-12 hónapos kora között nem kezd el szótagokat mondani.
Nem hiszem, hogy ezzel gond lenne, mert már most is bőszen mondja a ba-ba-bát és ga-ga-gát, illetve azt hogy tye tyee tyeee. Egyébként is minden nap szívom az orrát, mióta ez az alattomos fülgyulladás befigyelt, nehogy megint elkapjon minket. A Középső ilyenkor általában azt kiabálja:
„Füleket befogni!”
Orrszívás előtti másodpercek - nem mondhatnám, hogy bizalomteli a mosoly
A Kicsi le sem tagadhatná egyébként, hogy fiú: amikor csak hozzáfér, folyton a kábeleket meg zsinórokat igazgatja, huzigálja, és persze veszi a szájába. Kábelbarát - mondja rá a férjem. A képeskönyveket is nagyon szereti nézegetni. Pár hete elővettem neki néhány keménytáblás kisvakondot és Tchoupit (ez egy francia mese, a nagyok imádták nézegetni anno), azokat minden nap legalább egyszer elolvasom neki. A nap nagy részében a pokrócán gyakorolja a hasra fordulást. Felfedezte és előszeretettel fogdossa a lábujjait is (mostanában többször volt harisnya nélkül), ha pedig sikerül a szájába varázsolnia, időnként kéjes sóhajtásokat hallat.
A bébiétel-beszerző körutam után pár nappal életében először a húsos ételt is megkóstolta: sárgarépát kapott pulykával és kuszkusszal. Hát nem mondom, hogy kitörő lelkesedéssel, de azért elnyammogta... Sajnos azóta kiderült, hogy a húsos ételek nem lesznek a kedvencei - egy adagot jó esetben három alkalom alatt fogyaszt el - helyettük még mindig inkább a cukkini és sütőtök, esetleg édesburgonya a nyerő, de szigorúan húsmentesen. Úgy tűnik, egy kis vegánt nevelek kebelemen.
Nem tudom, hova fogunk járni bölcsibe
Ha már így nekikezdtem a felgyűlt ügyek elintézésének, felhívtuk a (remélhetőleg) leendő házunk falujában lévő bölcsis ügyintézőt, hogy oda is beadjuk Kornél papírjait. Jó lenne, ha oda tudna járni, mert kb. 800 méterre van a háztól, vagyis tényleg nagyon közel esne hozzánk. Kérdésemre, hogy meddig lehet leadni a papírokat a szeptemberi beiratkozáshoz, közölték, hogy a jelentkezési határidő január 31-én, azaz négy nappal ezelőtt lezárult - bár ezt a honlapjukon sehol sem írták, csak azt, hogy december elseje előtt nem lehet jelentkezni.
Az ügyintéző azért kedvesen "megnyugtatott": ne aggódjak, ha leadtam volna a dossziénkat se kaptunk volna helyet, mivel még nem vagyunk helyi lakosok, és ők csak azoknak adnak, jövőbelieknek nem. Nagyszerű, most aztán két lehetőségünk maradt: a céges bölcsi vagy a jelenlegi lakóhelyünk szerinti - feltéve, hogy felveszik bármelyikbe is a fiamat.
Megjött az idei szaharai homokvihar
Péntek este korán lefeküdtem, másnap reggel hatkor mégis fáradtabban ébredtem, mintha lefutottam volna a félmaratont. Fájt a fejem is, úgyhogy vettem be gyógyszert, és vártam, hátha elmúlik. Fél nyolckor kikászálódva az ágyból aztán kiderült, miért fáj már megint - az ablakon kipillantva olyan érzésem volt, mintha az apokalipszis készülődne egy óriási vihar formájában: először szürke, aztán meg tiszta sárga volt az ég. Mivel tavaly februárban a Kanári-szigeteken már elkapott minket ugyanez a homokvihar és három napig ugyanilyen acélszürke/vörösessárga volt konstans az ég, rögtön tudtam, hogy csakis a szaharai homok lehet, és a légnyomás változása, meg a plusz 15 fok miatt fáj a fejem.
Szerencsére a fiúkat a férjem elvitte délelőtt a fodrászhoz meg zeneórára, úgyhogy legalább a zaj viselhető mértékű volt itthon (a Nagy haja „vikinges” lett, a Középsőé pedig „elöl pókemberes, oldalt vikinges, hátul pikacsus, fent pedig angyalkás”). A fodrásztól hazafelé a Nagy és az apja közösen vettek nekem egy csokor gyönyörűszép tulipánt. Olyan jólesett a szememnek az a törékeny, már a tavaszt hirdető csokor, hogy azt nem tudom leírni... Egyszerűen kell valami szép a léleknek időnként, hogy ne fásuljon bele ebbe a hülye járványhelyzetbe teljesen. A halvány rózsaszín csokrot vázába tettem és napokig feldobta a kedvemet, ahányszor elmentem mellette. Legalább ennyire megörültem annak is, hogy egyik délután hazafelé sétálva a kerítés tövében egy pár szál lila ibolyát pillantottam meg.
Hétfőn aztán kitört a kéthetes síszünet - a fiúk hála az égnek tudtak menni a napközis táborba, ahol ősszel is voltak, úgyhogy legalább nem unatkoztak itthon. Mivel volt egy kis nyugalmam, egy barátnőm ajánlására elkezdtem olvasni az Egyszerűbb gyerekkort. Csak jókat hallottam róla, de őszintén szólva eddig (kb. a 70. oldalnál tartok) túl sok újdonságot még nem mondott... Kíváncsi vagyok, miért ajánlják mégis annyian.
Rohantam, hogy meglegyen az oltás
Február 11-én, két nappal a fél éves szülinapja előtt ismét elzarándokoltam Kornéllal státuszvizsgálatra és méredzkedésre a gyerekorvoshoz. Hát kérem. A majdnem féléves gyerek 9,2 kg és 72 cm. (Csak a teljesség kedvéért, pár nappal korábban a fiúkat is megmértük otthon - a Nagy kereken 120 cm és 22 kg, a Középső pedig 108 cm és 17 kg.)
Mivel elsők voltunk aznap a rendelésen, a doktornő még nem volt csúszásban, és volt ideje kicsit beszélgetni velem (bolgár, és emiatt mindig örül, ha találkozunk, mert kicsit sorstársnak érzi magát a sok francia között, plusz sok dologban nagyon hasonlóan gondolkozunk). Már régóta szerettem volna megkérdezni tőle, hogy ha szeretném beadatni a gyereknek a bárányhimlő elleni oltást, akkor azt vele kell-e intéznem, vagy a háziorvossal. Szó szót követett, kicsit eltémáztunk az oltásokról, és ha már, akkor az agyhártyagyulladás ellenire is rákérdeztem. Mire kiderült, hogy itt Franciaországban csak a C-típusút adják kötelezően, a B-t nem, de fel tudja írni, ha kérem. Kértem.
Ezután már csak azt kellett kitalálni, hogy működjön az oltási séma, mert a bárányhimlővel is össze kellett hangolni a dátumokat... Végül abban maradtunk, hogy azt márciusban kapja, majd júniusban az ismétlőt, hogy júliusra, mikor előreláthatólag bölcsibe megy, már védett legyen. Így viszont az agyhártyagyulladás ellenit februárban kell megkapnia, hogy még annak is beleférjen az ismétlője… Mondjuk ma - mondta kis fejszámolás után. Működhet?
Hát persze! - mondtam, és közben már azon gondolkoztam, hogyan fogom tudni 11:30-ig, vagyis a rendelés végéig az oltást is beszerezni, meg a gyerek napirendjét is betartani. Bár először úgy terveztem, hogy a rendelőből egyből a patikába megyünk, de a tízórai csúszása miatt már méltatlankodó Kornél ezt nem pártolta, így végül hazafelé vettük az irányt. Otthon megetettem, egy félórával később lefektettem, majd repesve vártam a férjemet, aki a fiúkat vitte reggel a logopédushoz és még nem ért haza. Mikor megjött, ráhagytam az alvó gyereket, és míg ő nekiállt dolgozni, én elrohantam abba a patikába, amiről úgy sejtettem, hogy lesz nekik készleten az oltásból. Volt is! Mire visszaértem, a gyerek pont felébredt, így gyorsan visszadugtam az anorákjába, babakocsiba vágtam és repesztettünk vissza a rendelőbe, kezünkben a hűtőtasakos oltással. Szerintem még a doktornő is meglepődött, hogy ilyen gyorsak voltunk. Jelentem: az oltást megkaptuk, és most várjuk a másodikat.
Shadow
A babanapló előző részeit itt olvashatod
Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
A harmadik nap délutánján két csecsemős, a férjem és én négyesben próbáltuk megszoptatni a gyereket negyven percen át, mint valami kabaréban.
Tovább>>>
Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segített
Talán nem kell ecsetelnem az idegállapotomat: egyszerre akartam sírni és éreztem mérhetetlen dühöt.
Tovább>>>
Rettegek, hogy meghal a kisfiam
Tudom, hogy teljes képtelenség, mégis abnormálisan rettegek tőle, szinte látom magam előtt, hogy valami baj éri.
Tovább>>>
Nem fér bele a fejés az életünkbe
Egyszerűen nem tudok négy másik ember örökös nyűgjei mellett még arra is időt szakítani, hogy háromóránként félórát rászánjak a fejésre.
Tovább>>>
Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Egy kínszenvedés volt a gyulladt mellet a gépbe passzírozni aztán szívni, szó szerint csillagokat láttam kínomban.
Tovább>>>
Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Rázott a hideg, és alig bírtam tartani magamat. Anyukám szerint, akivel telefonon beszéltem, talán ez egy jel, hogy itt az ideje leállni ezzel az egésszel.
Tovább>>>
Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
A két fejecske úgy nekikoppant egymásnak, hogy csont a csontot érte. A szívem is megállt ijedtemben.
Tovább>>>
Csomókban hullik a hajam
A terhességem alatt szó szerint egy szálat se vesztettem, ha kifésültem jó alaposan, akkor se maradt semmi a fésűben. Most viszont... Csomókban lehetne szedni.
Tovább>>>
Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...
Megvallom, bár eleinte aranyos volt, hogy ennyire lelkesedik, mostanra erősen kezdem úgy érezni, hogy ha még egyszer kiejti a száján a Pokémon szót, felrobban a fejem.
Tovább>>>
Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni
Mire a férjem hazaért, négy óra is elmúlt, és aznap még egy percet nem tudtam pihenni, hogy jobban legyek. Úgy éreztem, hogy egész napra egyedül hagyott a két gyerekkel.
Tovább>>>
Covid-pozitív volt a karácsony előtt nálunk járt barátnőm
Karácsony előtt egy héttel látogatott meg a barátnőm. Később kiderült, hogy Covid-fertőzött.
Tovább>>>
Senki más nem tudja elaltatni a gyereket, csak én
Nagyon kimerítő, hogy egész nap ringatni kell a lassan nyolc kilós popóját sokszor még éjszaka is. Hát ezt jól elrontottam...
Tovább>>>
Anyuka, ne rohangáljon a gyerek ágyához minden nyekkenésre!
Megköszöntem a jótanácsot, de őszintén megvallom: ezekre a szavakra úgy éreztem, mintha valaki pofon vágott volna. Hogy ne rohanjak oda minden szóra? De hát sír!
Tovább>>>
Idegösszeroppanást kaptam: az eladó mégsem akarja eladni a lefoglalózott házat
Az eladók négy hónap után meggondolták magukat, és fizetni sem akarnak.
Tovább>>>
A gyerek a saját szobájában sírt, én az enyémben
Míg ő a kiságyában, én a kisszobában sírtam vele párhuzamosan, és vérzett a szívem, hogy milyen gyalázatos anya vagyok, hogy még a saját gyerekemhez sem tudok odamenni.
Tovább>>>
Sokkot kapott a kisfiam a vérvételen
A gyerek, aki addig halkan sírt, és csak a szúrásnál sikkantott egyet, mostanra üvöltött és potyogtak a könnyei.
Tovább>>>
Valaki szabadítson meg a gyerekeimtől egy hétvégére!
Elegem van. Szeretem a gyerekeimet, nagyon is, de olyan jó lenne csak egy estére, vagy - úristenem! - egy teljes hétvégére nélkülük lenni, kettesben.
Tovább>>>
