29. hét
Március 4. Kornél elkezdte bejárni a lakást. Kifigyeltem, hogy közlekedik: mivel mászni még nem tud, a helyváltoztatást gurulással oldja meg. Módszere, hogy hason fekvésben addig pakolgatja a kezeit az óramutató járásával ellentétesen vagy megegyezően, míg a vágyott céllal nem néz szembe. Akkor aztán lehet gurulni! Eleinte csak a nappali szőnyegén és annak körletében kavirnyolt, később bemászott a kanapé és a teraszajtó közé (tolatva), a tévéállvány alá (tolatva), majd rátért a parkettás részekre. Észrevette, hogy ez csúszik, úgyhogy kisebb erőfeszítéssel tud rajta előrejutni. Azóta nincs megállás, legszívesebben folyton lejön a pokrócról és a parkettán csúszkál, az sem érdekli, hogy az kemény és jópárszor odakoppantotta már a fejét, mert annyira leköti a haladás.
Miután már önállóan tud ide-oda „menni’, elkezdett játszani a nagyok által elhagyott játékokkal. Arra figyelek, hogy apró dolgok sose legyenek a földön, de a plüss-sereglettel, amit reggelente kicipelnek magukkal felkelés után a nagyok, nem szoktam foglalkozni, azzal játszhat ő is.
„Anya, ne add oda neki, teljesen összenyálkázza!”
- mondja szemrehányóan a Középső, ha észreveszi, hogy már megint Kornél kezébe került valamelyik plüss. A Nagy inkább amiatt aggódik, hogy folyton a karácsonyra kapott óriáspikacsuját kaparintja meg. Szerintem ez Kornél kedvence - ha sikerül megszereznie, jó félóráig is eljátszik vele, magára húzza, nézegeti, harapdálja, puszilgatja.
Amúgy is mindent megkóstolna. Lett is egy kis új játékunk ennek kapcsán: délutánonként, amikor uzsonnára gyümölcsöt eszem, neki is odakínálom az enyémet, és megnyalhatja. Így ízlelt már almát, kiwit, banánt és répát is pürémentes változatban. Sajnos történt egy kis baleset is: a fiúk szobájában amikor a férjem nem figyelt rá, megcsócsált egy koszos focikártyát... hogy annak az íze milyen volt, azt nem tudom, de alig lehetett kiszedni a szájából.
Még mindig szép a tavasz
Egyszerűen nem bírok betelni vele, hogy végre itt a tavasz. Minden virágzik, bármerre járunk,, azt látom, hogy itt, is ott is virágok bólogatnak. Aranyeső, tulipánfa (ezen a vidéken nagyon kedvelt), fehér és rózsaszín virágesőbe borult barack- és cseresznyefák… Szinte simogatja a látvány az ember (erősen megtépázott) idegeit. Már csak egy valami hiányzik: olyan jó lenne valami jó hír…
Pénteken ebédidőben elmentünk lebonyolítani a heti bevásárlást a férjem, Kornél meg én. Eddig azt hittem, a férjem csak túloz, mikor meséli, hányan állítják meg, ha a gyerekkel vásárol vagy sétál, hogy elmondhassák, milyen cuki (velem ilyen sose történik) - de most a saját szememmel láthattam, hogy nem túloz. Épp az uborkákat válogattam ugyanis lelkesen, mikor hallom ám, hogy valaki nekiáll gügyögni tőlem pár méterre. Sandán oldalra néztem, és egy saccra ötvenes nőt láttam, amint a babának produkálja magát, majd az épp paradicsomot válogató férjemhez fordul. Kíváncsi voltam, hova fejlődik a dolog, úgyhogy nem mentem oda, ne derüljön ki, hogy én vagyok az anyuka, csak hallgattam, mit beszélnek. A nő vagy három percen át tartó small talk-ba bonyolódott a férjemmel, mely csak arról szólt, hogy milyen szép a baba, mennyi idős, fiú-e vagy lány, stb. Aztán a másik boltban még egyszer ugyanez. Nem hittem el! Főleg, hogy a franciák nem azok az idegenekkel leálló, bratyizós társaság - ha nem ismer valahonnan, általában levegőként kezel. Kornél úgy tűnik, meglágyítja a szíveket.
Iskolaérett a Középső
Délután a Középső tanító nénijéhez kellett mennem félévi értékelésre. Már az elmúlt években kitapasztaltam, hogy az írásos félévi értesítő mellé mindig lehetőséget biztosítanak egy kb. félórás személyes elbeszélgetésre is a szülővel, ahol együtt átbeszélik az elmúlt hónapokat és a kapott értékelést. Mivel a Középső most nagycsoportos, különösen kíváncsi voltam, mit mondanak majd róla, hogy látják, készen áll-e már az iskolára.
A húszperces beszélgetés alatt megtudhattam, hogy nagyon elégedettek vele, nagyon sokat fejlődött év eleje óta mind franciából mind önuralomból - bár még mindig előfordul, hogy „nagy, fekete szemekkel” néz a tanerőkre, ha valami nem tetszik neki vagy nem úgy van, ahogy ő akarja - mondta a tanító néni. A „nagy fekete szemeket” ahogy a franciák hívják, én is ismerem - naná, hiszen tőlem örökölte, én is pont ezt csináltam gyerekkoromban, ha valami nem tetszett. De a Középső még hozzám képest is rátesz egy lapáttal: nemcsak néz, hanem összeráncolja a homlokát, a száját csücsöríti és gonoszul méreget a szemével - ha szemmel ölni lehetne, az biztos, hogy ilyenkor porba zuhanna az ember. De az osztályfőnöke szerint már megértette, hogy akkor is szót kell fogadni a tanító néniknek, ha az adott feladat vagy kérés épp nem tetszik neki. Elővették az írásfüzetét is, amit eddig még nem láttam, és direkt kiemelték, hogy mennyire gyönyörű az írása a korához képest, nézzem csak meg. A számokat is érti és jól kezeli, úgyhogy a két tanító véleménye szerint abszolút iskolaérett már most is - még úgy is, hogy ő az egyik legkisebb az osztályból a decemberi születésével.
Egyszerűsítünk
A hétvége békésen telt. Vasárnap esett az eső és nem lehetett kimenni, úgyhogy itthon molyoltunk (újabb 500 db-os puzzle készült el aktív részvételemmel). Délután kettőkor aztán egyszer csak felpattant a férjem, hogy akkor most kezdjük el átpakolni a gyerekszobát. Mi? Hogy? Mikor volt erről szó? Igaz, hogy olvasgattam neki részeket a héten az Egyszerűbb gyerekkorból, de azt nem gondoltam, hogy most rögtön neki is akar állni az egyszerűsítésnek. Ő viszont úgy gondolta, hogy most vagy soha, úgyhogy nekiláttunk a játékok kiszortírozásának és egy részük ideiglenes elpakolásának.
Igazából rá kellett jönnöm, hogy a gyerekeknek nincs túl sok játéka, csak a pakolós szekrényünk túl kicsi. Remélem a jövőbeli költözés majd ezt is megoldja, mert ide már nem veszek másik szekrényt, az fix. A fiúk az emeletes ágyon játszottak, Kornél a szőnyegen, mi meg pakoltunk - persze a fiúk kitalálták, hogy „kimentik” a játékokat az ágyra, ezzel jelentősen növelve mind a kuplerájt, mind a pakolás idejét. A „rejtekek” utolsó darabjait is felszámoltam, egy csomó szemetet kidobtunk - végül hat órakor azt vettem észre, hogy üres a szoba és már csak én egyedül pakolok, mert a többiek csodálatos módon addigra mind felszívódtak.
Megvan az aláírás dátuma
Hétfő reggel aztán beindult a verkli: iskolai fotózás volt a fiúknak, bárányhimlő elleni oltás Kornélnak. Reggel rohanva készítettem elő a szép ruhákat, vasalt ingeket, ők meg szerencsére egy szó nélkül felvették, amit eléjük tettem, kivételesen még a Középső sem hisztizett, hogy neki nem ez kell (borzasztó hiúak a kinézetükre ám, és mindkettőnek határozott véleménye van róla, hogy mi lenne a legjobb öltözet az adott alkalomra). Az apjuk volt a frizurafelelős, én pedig a minőségellenőr a végén - testvérfotó is készülni fog, ezért is igyekeztünk ennyire kicsinosítani őket.
Miután az apjuk leadta őket az iskolában és hazaért, telefonált a jegyzőnk. Bő egyhetes nyomásunkra ugyanis sikerült végre nekidurálnia magát és megbeszélni a ház adásvételi szerződésének végleges időpontját az eladók jegyzőjével. A nagy dátum június negyedike délelőttje lesz az eladók javaslatára. Bár a szerződésben rögzített legkésőbbi dátum az aláírásra május 31-e volt, de a jegyzőnk tanácsára belementünk a június negyedikébe, mert egyrészt nem akartunk ezen a pár napon még veszekedni, másrészt a jegyző is azt javasolta, hogy fogadjuk el, azon, hogy hétfő vagy péntek az aláírás napja, már tényleg semmi nem múlik... Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egyébként először két időpontot ajánlottak: a június 4-ét és 11-ét, ebből választottuk az előbbit.
Azért eléggé pofátlannak érzem, hogy a végső határidőre is ráhúznak még minimum négy napot - amin nyilván nekik se múlik semmi, de van egy olyan érzésem, hogy ahol lehet, be akarnak tartani. Mindegy, mi már annak is örültünk, hogy van dátumunk, és hogy úgy tűnik, végre megértették, hogy tényleg el kell költözniük. Ebéd után pedig felkerekedtem a babával és elsétáltunk az oltásért a gyerekorvoshoz. Szépen szúrta neki, szinte nem is sírt, és helye se maradt a szurinak.
30. hét
Március 11. Kornél mászástechnikája rengeteget fejlődött az elmúlt egy hétben. Teregetésnél például kifigyelte a színes terítőt a kupacból, és amint feltettem a szárítóra, már indult is érte, hogy lehúzza magának. GI Joe megirigyelte volna, olyan technikásan és gyorsan gurult oda érte a földön, mint valami képzett kis elitkatona. Azt hiszem lassan itt az ideje a bébizárakat is feltenni, mert már rángatja az alsóbb fiókokat, amiket elér. Egyre többször nyomja fel a kis fenekét is a levegőbe - bár mászni még nem tud, de hihetetlen látni, mennyire ösztönös ez a mozdulat nála. Imádja a konyhaablak függönyét is - mióta megtalálta, azóta folyton próbálja megfogni, mögé bújni, beleburkolózni és ha sikerül, röhög mögötte.
Lett viszont egy nagyon zavaró szokása: folyton a hajamat húzza és tépi. Ha annyit mondok, fájdalmas, azzal nem mondok eleget. Hiába kötöm fel, kontyolom, az aljába kap bele a tövénél és azt húzza. Ha bárkinek van ötlete, hogyan tudnám megakadályozni, hogy szépen lassan megkopasszon, feltétlen írja meg. Másik ilyen új szokása, hogy pofozgatja az arcomat, ez sem túl kellemes. Gondolom ez a szeretet jele lehet nála, mert a tesóival is csinálja - amit a Középső erősen sérelmez is.
A hétvégén például beszélgetés közben valahogy szóba hozták, hogy mi lenne, ha Kornél meghalna. A Nagy rögtön sírós hangra váltott és közölte, hogy ő azt nagyon nem szeretné.
„Én akkor nagyon sírnék”
- mondta, és már ment is az öccséhez, hogy megölelgesse kicsit. Mire a Középső halkan csak annyit mondott:
„Én örülnék neki.”
Nem hittem a fülemnek, és persze nagyon rosszul is esett. "Miért?" - kérdeztem tőle rögtön. Mire jött a válasz:
„Mert folyton huzigálja a hajamat meg a fülemet.”
Remélem, hogy tényleg csak ez zavarja. Szegény Középső egyébként jól elcsúfította magát a héten: addig nyalogatta a száját, míg fölötte kialakult egy kis piros csík. Pont olyan, mint egy bajuszka. Kenegetem, de nem múlt még el… és ahogy gyógyul egyre rondább, mert most már nem piros, hanem barna.
Ha három gyerek sok, mit szólnál huszonkettőhöz?
Csütörtök délután feliratkoztunk a városunkban lévő oltóközpont várólistájára. A bárányhimlő elleni oltás beadásakor ugyanis a doktornő kérdezte, hogy akarunk-e majd oltatni a koronára és aztán megpendítette nekem, hogy ő úgy hallotta, a nagyobb központoknál érdemes kérdezősködni - mire én hitetlenkedve mondtam neki, hogy egyelőre nem minket, hanem az időseket oltják meg a krónikus betegeket - de csak erősködött, hogy ő nem így hallotta.
Mindenesetre bogarat tett a fülembe, úgyhogy csütörtök délután elsétáltunk a tőlünk öt percre lévő központba, ahol fel is írtak a listára, hogy ha van „leeső” oltás, mert valaki nem jött el, akkor szóljanak. Lehet, hogy soha nem kerül ránk sor - de az is lehet, hogy véletlenül igen. Azzal nem vesztünk semmit, ha feliratkozunk - bár hivatalosan sehol sem hallottam róla, hogy van erre lehetőség, de személyesen a központban is megerősítették, hogy létezik várólista.
Este aztán teljesen véletlenül ráakadtam egy sorozatra egy 22 gyerekes családról... kíváncsiságból megnéztem két részt és őszintén ledöbbentem. Egyfolytában az járt az eszemben, hogy én néha már a háromtól is kivagyok - főleg a zajszintet tekintve - akkor ők hogy bírják rezzenéstelen arccal, halál nyugodtan terelgetni a hétszer ennyi gyereküket? Én esküszöm, már attól kilennék, ha a fele ennek a gyerekseregnek nálunk ücsörögne. Irigylésre méltóan türelmesek és fittek voltak a szülők.... őszintén nem értem, hogy csinálják.
Leütött a lábamról valami
Péntekre aktív napot terveztem, sok tennivalóval, úgyhogy a reggelt az elliptikus tréneren indítottam a fiúk iskolába távozása után, hogy a napi tornát gyorsan kipipálva haladhassak a többi dolgommal. Hát ahogy leszálltam róla - de már az edzésidő vége felé is - éreztem, hogy baromira fáj a hasam felső része. Nem bírtam kiegyenesedni, derékszögbe hajolva közlekedtem. Először arra gondoltam, hogy biztos a sérv, de nem tűnt úgy, hogy bármi látható nyoma lenne egy sérvnek, kiegyenesedni viszont továbbra se tudtam.
Persze a férjemnek épp akkor volt két és félórás meetingje, amit nem hagyhatott ott, úgyhogy hiába a home office, még ilyen állapotban is egyedül kellett a gyereket lefektetnem és elaltatnom. Miután nagy nehezen sikerült, vinnyogva szenvedtem a kanapén és vártam, hogy történjen valami. Egy óra után meguntam a fájdalmat, ami mintha időközben lejjebb is vándorolt volna: nem érdekel, ha később alkesznek néznek is az ügyeleten (ha oda jutunk) mert húzom magam után a szeszcsíkot, én most az öregek házi csodaszeréhez fordulok és megiszom egy kis pálinkát, hátha az helyreteszi a dolgokat. Akkor már biztos voltam benne, hogy egy alattomos gyomorvírus kapott el. További szenvedés és pár széntabletta meg egy fájdalomcsillapító bedobása után délután négyre végre jobb lett a helyzet és nagyjából elmúlt a fájdalom.
„Kincset” találtunk
Az állapotom egész nap hol jobb, hol rosszabb volt, és ez így folytatódott szombaton is. Hogy egy kicsit erőre kapjak, eldöntöttük, hogy elkísérjük a fiúkat a lovaglásra Kornéllal mi is, és míg ők bent gyakorolnak, mi a parkban fogunk sétálni a lovardától nem messze. Már vége volt az órájuknak és épp a kocsi felé gyalogoltunk, mikor észrevettem két, a bokrok tövébe ledobott könyvet. Érdeklődve léptem közelebb - a könyv az mindig érték ugyebár - és láttam, hogy még be is vannak csomagolva, teljesen vadiújak.
Szóltam a többieknek, hogy álljanak meg és megmutattam nekik is, mit találtam. Ahogy alaposabban körülnéztem, látom ám, hogy a susnyásban egy hátizsák is van. Mivel szúrós bokrok között volt eléggé megközelíthetetlen helyen, a férjem végül egy bottal szedte ki, míg a fiúk végig azt kiabálták: Kincset találtunk! Kincset találtunk! Miután kiszedtük a táskát, a bottal kipiszkáltuk, ami benne volt: egy nagy kulccsomót, rajta kocsikulccsal meg pár más dolgot. Iratok vagy pénztárca nem volt benne, csak egy kocsibiztosítás megkötéséről szóló levél, amiben szerepelt egy név is. Az értékeket összeszedtük és hazatérve a Facebookon megpróbáltuk megkeresni a név alapján a tulajdonosát - sajnos nem sok sikerrel. Nincs más hátra, be kell majd menni vele a rendőrségre valamelyik nap.
Ezt már tényleg nem hiszem el!
Hétfő reggel megint telefonált a jegyzőnk. Mint kiderült, az eladók jegyzője még pénteken délután felhívta (de jó, hogy ő nem volt ilyen szorgos, és csak hétfőn szólt nekünk, így legalább volt egy nyugodt hétvégénk, amikor nem stresszeltünk!), hogy megkérje, halasszuk el az aláírás dátumát. Az öregasszony ugyanis új indokkal állt elő: Az önkormányzaton dolgozik és júniusban valamilyen önkormányzati választást vagy mit tartanak (feltéve, hogy a vírushelyzet egyáltalán megengedi), és ezért ő nem mehet szabadságra az azt megelőző három hétben. Úgyhogy toljuk el három héttel a kitűzött dátumot.
Na, erre már tényleg eldurrant az agyunk. Hiszen ő javasolta a dátumot!! Szerencsére a jegyzőnk is azt mondta, hogy ebből nem engedünk, oldja meg az életét, a dátum negyedike lesz és kész. Ismét elindult hát a levelezgetés, telefonálgatás, az eladó persze senkivel nem hajlandó kommunikálni, se az ingatlanossal, se velünk, csak a saját jegyzőjével. Kedden ebédidőben végül megüzenik, hogy jó, akkor maradjunk a június 4-énél, de ők csak 17:30-ra tudnak odamenni. Hát ezt már tényleg nem hiszem el! Péntek délután fél hatkor senki se ér rá, a hivatal is ötkor zár, nekünk pedig ötre kell menni a gyerekekért. Vagy úgy gondolta, hogy majd három gyerekkel állítok be aláírni?
Szerencsére most már a mi jegyzőnk is megértette, hogy ezekkel az emberekkel nem lehet egyezkedni, mert ha a kisujjad nyújtod, rögtön az egész karod kell, úgyhogy azt ígérte, nem hagyja annyiban a dolgot. Szigorú levelet írt hát a kollegájának, amiben megfenyegette, hogy ha sokat huzakodnak, az ügyészséget fogja értesíteni és az ügyész ír alá helyettük. Most várunk, hogy erre mit lépnek. Kíváncsi leszek, hova csúcsosodik ki mindez... „ jegyző szerint nem kell aggódnunk, minden rendben lesz mert „ilyenek a franciák”, csak mi vagyunk hozzájuk „túl racionálisak”. Ha ő mondja... mindenesetre nekem már totálisan elegem van ebből az örökös csiki-csuki játékból.
ÉS történelmi pillanat: végre utolértem magam az időben, úgyhogy innentől nem retrospektív, hanem a lehetőségek szerint real time fog menni tovább a napló!
Shadow
A babanapló előző részeit itt olvashatod:
Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segítettRettegek, hogy meghal a kisfiam
Nem fér bele a fejés az életünkbe
Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
Csomókban hullik a hajam
Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...
Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni
Covid-pozitív volt a karácsony előtt nálunk járt barátnőm
Senki más nem tudja elaltatni a gyereket, csak én
Anyuka, ne rohangáljon a gyerek ágyához minden nyekkenésre!
Idegösszeroppanást kaptam: az eladó mégsem akarja eladni a lefoglalózott házat
A gyerek a saját szobájában sírt, én az enyémben
Sokkot kapott a kisfiam a vérvételen
Valaki szabadítson meg a gyerekeimtől egy hétvégére!
Rohantam, hogy beoltsák a kisfiamat
Mindenkit lefáraszt a hisztijével a fiam
Kornél folyton lehányja a szőnyeget
