Egy kismanó naplója - A kezdetek

Kórházi napok - 1. nap
 

Kornél egy csütörtöki napon, 0:19 perckor született. Mint ahogy a másik két fiam születésekor, most is volt aranyóra, ami a gyakorlatban eddig minden esetben egy helyett két órát jelentett. Ilyenkor hagyják az újdonsült szülőket ismerkedni a gyerekükkel, és csak ezután jönnek vissza megnézni, hogy van a kismama. Miután már volt rutinunk a dologban, ki is számoltuk, hogy nagyjából fél háromkor fog újra felbukkanni a személyzet, hogy átkísérjenek a szobámba, addig pedig nem mehetünk sehova (protokoll, le kell adminisztrálniuk, mi történt és kell két óra megfigyelés). Így hát először az adrenalintól és oxitocintól feldobottan, az idő múlásával viszont egyre fáradtabban és álmosabban vártuk, hogy jöjjenek végre és mehessek a szobámba aludni. A gyerek ugyan nagyon cuki volt, és természetesen mindketten szeretgettük, illetve sokat próbálgattuk a mellre tevést is, de az az igazság, hogy iszonyatosan kimerültem a szülés után, és egy óra elteltével már csak egyet szerettem volna, de azt mindennél jobban: legalább pár órát aludni, mielőtt elkezdődik új, Kornéllal közös életünk.

Ahogy teltek a percek, egyre ólmosabbnak éreztem a tagjaimat, úgyhogy egy idő után megkértem a férjemet, vegye át a gyereket, mert félek, hogy elejtem, ugyanis mindjárt elalszom ülve. Ő is borzalmas fáradt volt, a kerti nyugágyban próbált ébren maradni és úgy tartotta a gyereket, ami még mindig jobb volt, mint az én, baromi magasra emelt ágyam. Így vártuk, hogy jöjjön végre a felmentő sereg.

Már három óra volt, és még mindig senki se bukkant fel. Öntevékenyen felöltöztettük hát a babát, aki addig csak sapkát és egy puha kis pokrócot kapott, amibe beletekerték, de ami folyton lejött róla, mert túl kicsi volt neki (az öltöztetést elvileg a csecsemősöknek kellett volna megcsinálni az általunk előre kikészített ruhákkal, a szobába átkísérés előtt) és befektettük a kiságyába. Cuppogott és éhes volt, de nem tudtunk neki semmit se adni, mivel nem volt kitől tápszert kérni. Miután már rég letelt az idő, ismét kiküldtem a férjemet, keressen valakit, hogy engedjenek el minket.

Sajnos a másik szülőszobá(k)ban is épp akció volt, ezért elküldték. Miközben természetesen megértettem, hogy van jobb dolguk is épp, mint minket pesztrálni, majd lefordultam az ágyról a fáradtságtól (ekkora már több, mint három óra telt el a szülés óta). Így vártunk még egy órát. Közben fél négy után volt egy kis mozgás: tálcán pirítóst hoztak, joghurttal meg lekvárral, sőt, teával, hogy egyem meg. Mivel a kimerültségtől már majdnem összeestem, egy ízem nem kívánta az evést, de rám szóltak, hogy muszáj, mert addig nem engednek el.

Négykor a férjem már nagyon határozottan kérte, hogy engedjenek minket elmenni a szobánkba, mire várunk még, de azt mondták, hogy még nem adminisztráltak le minket, így nem mehetünk el. Végül felbukkant egy idősebb csecsemős, aki rám szólt, hogy most menjek el pisilni, addig nem lehet szó semmilyen elengedésről (előtte kétszer szívták katéterrel a vajúdás alatt és után, de az epi miatt meg se éreztem egyiket se), Mondtam oké, ezen ne múljon, és félkómában kicsattogtam a mosdóba. Ahogy a kagyló fölé hajoltam, szó szerint elkezdett áááradni, mint valami zuhatag, én meg csak néztem, hogy honnan jön ennyi, mikor nem is éreztem, hogy kéne. Hangosan felnevettem a mosdóban, annyira meglepett a dolog. Végül a pisilés után, negyed ötkor, négy órányi várakozás után nagy kegyesen vállalkozott rá az egyik nővér, hogy elkísérjen minket a 30 méterre se lévő szobámba (a kollégája épp bőszen adminisztrált, talán épp az én szülésemet).

Kérdezte, le akarom-e adni a gyereket éjszakára a megőrzőbe. Nem tudom, Magyarországon hogy van, de itt minden kórházban létezik a szülészeten az úgynevezett “Pouponnière” (szó szerint lefordítva Babázó, a poupon ugyanis (játék)babát jelent), ahova kórháza válogatja, de általában este 10-11-től reggel 6-ig be lehet adni a gyereket megőrzésre, hogy anyuka is tudjon pihenni. Miután már majdnem fél öt volt, és a megőrző csak reggel hatig működik, mondtam, hogy nem szeretném beadni, mert másfél órára semmi értelme, mire elaludnék, már hozzák is vissza, az meg nekem még rosszabb, mintha virrasztok. A férjemet is elküldték.

Nehezen hagyott ott minket, és én is féltettem, nehogy elaludjon vezetés közben, de tudtam, hogy jobb lesz, ha legalább egyikünk kialussza magát, úgyhogy hazaküldtem. A baba legalább aludt, miután kizsaroltam a nővértől egy adag műtejet, és fél öt után megetettem vele, mert már sírt az éhségtől. Az ágyam mellé húztam a kiságyát… és nem bírtam elaludni. Már hallottam a hajnali zajokat, ahogy tolják ki a kisbabákat az anyukákhoz szoptatni, ahogy megy a beszélgetés a nővérszobában, ahogy Kornél nyögdécsel és cuppog álmában. Ráadásul az ágyam olyan durván recsegett, hogy ha csak megmoccantam, a fél ház felébredt belé. (Szerencse, hogy kétágyas szoba volt, így másnap átköltöztem a másik ágyra, az nem recsegett, és messzebb is volt az ajtótól, így a folyosói zajok is kevésbé zavartak).

Lassan felkelt a sápadt fényű nyári nap, és beindult a kórházi mókuskerék. Hét előtt hozzám is bekopogtak, és onnantól folyamatos volt a jövés-menés, a szobám olyan lett, mint egy átjáróház. Jöttek takarítani, vérnyomást és lázat mérni, reggelit adni (megittam egy fél vödör kávét), a gyereket vizsgálni, aztán mivel felkeltették, át is pelenkáztam és meg is reggeliztettem.

Kilenc óra tájban vallomással felérő üzenetet kaptam a férjemtől. Ezt írta:

„Borzalmasan fura egyedül lenni idehaza… olyan hihetetlen, mintha csak álmodtam volna a tegnapot! Nagyon büszke vagyok rád!! Én nem tudom, hogyan csináltam volna ezt végig. Olyan erő van benned, hihetetlen… úgy csinálsz dolgokat, mintha mindig is azt csináltad volna. Olyan egyértelműen, magától értetődően… és összeszedett vagy akkor is, ha nyomás alatt vagy. Én bezzeg… örülök, hogy egymást választottuk. Szeretlek.”

Hát nem mondom, hogy nem hatódtam meg.

A férjem végül fél 12 után jött be (déltől volt megengedett a látogatás este 8-ig). Sietett, hogy felváltson és tudjak én is aludni (ami persze így se sikerült). Kicsit sírt, miután megérkezett - ahogy az üzenetéből is kitűnt, nagyon érzelmes hangulatban volt - a fiával pedig szó szerint szerelem volt köztük első látásra. Már a szülőszobán elkezdődött, ahogy a síró gyereket a kezébe nyomtam, míg engem varrtak, és az rögtön elhallgatott, aztán csak néztek egymás szemébe perceken keresztül, ő pedig beszélt hozzá halkan, suttogva, úgy, hogy csak ők ketten hallják, senki más. Ahogy megjött, most is rögtön elkérte, hogy dajkálhassa egy kicsit. 

Szirupos, tudom, de a nap jó részében csak néztük együtt az alvó gyereket és gyönyörködtünk benne, ahogy piheg. Nem mondom, hogy engem nem bűvölt el teljesen már az első napon… aznap ezt jegyeztem fel róla a naplójába:

„Imádom a kis szempillát, ami a bal szeme sarkában van és hosszabb és feketébb, mint a többi. Imádom a kis, lefelé görbülő szájat formázó mélyedést, ami az állán van, a szájával ellentétes irányban. Imádom a selymes kis fejét és a baba bőrét. A szabályos kis arcát, a kis manószemeit, amikkel olyan okosan néz. Hogy folyton tátja a száját, mint egy kis madárfióka, és bármikor tudna enni még valamit. Ahogy hozzám bújik, keresi a melegséget és azt kívánja, hogy megfogjam a kis kezét. Az illatát és a pihe-puhaságát…”

A férjem azóta is meg van róla győződve, hogy ő a legszebb kisbaba a világon, és ezt soha nem felejti el el is mondani a gyereknek, mikor foglalkozik vele. Természetesen a fiúkra is ugyanezt mondta anno).

Délután aztán valahogy rám tört a legyőzhetetlen vágy egy Snickers iránt, pedig szerintem legalább öt éve nem ettem már még hasonlót sem, és egyébként sem vagyok egy nagy csokievő. Szegény férjem lement a kórház büféjébe a kedvemért, hátha ott van, de csak mogyorós csokit talált, táblásat, úgyhogy azt hozott, én meg szégyen, nem szégyen, be is vágtam a felét - ennek áldásos hatása másnapra mutatkozott meg, amikorra teljesen kiragyáztam.

Az újdonsült apuka végül este hat felé ment el, mert még el kellett intéznie pár dolgot, én pedig a vacsora után - vessetek meg, de szívfájdalom nélkül - beadtam a gyereket a megőrzőbe, mert addigra már tényleg azt hittem, hogy lefordulok az ágyról a fáradtságtól. 22:29-kor vitték el, és egy percen belül már aludtam is. Határozottan megkértem, hogy ne is hozzák vissza 4-5 óra előtt, szoptatás ide vagy oda, adjanak neki inkább tápszert, mert muszáj kipihennem magam, ilyen állapotban tutira nem lesz ugyanis tejem.

2. nap
 

Hajnali kettőkor erős méhösszehúzódásokra ébredtem, vettem be rá csillapítót és zavartalanul aludtam tovább öt utánig. Akkor valahol felsírt egy kisbaba, és onnantól ébren vártam, hogy mikor hozzák már az enyémet is. Szinte zsigeri vágyat éreztem utána, hogy magamhoz ölelhessem, újra beszívhassam az illatát. Nem kellett sokat várni, 5:25-kor megjelent vele egy csecsemős a sötétben. Beszámolt az elmúlt órákról - nem aludt éjszaka, de amíg idetolta hozzám, mégis elszundított, és összesen kétszer kapott enni. Vártunk egy kicsit, és amikor öt perc múlva felébredt, mellre tettük. Lelkesen szívott vagy 25-30 percen át, aztán persze rájött, hogy nem jön semmi, akkor adtam neki műtejet, 25 ml-t. (A csecsemős mondta, hogy legalább 20-at adjak neki, ha felébred). Mivel látta, hogy még mindig nincs tejem, mondta, hogy majd délelőtt hozni fognak mellszívót. Akkor még bíztam benne, hogy csak a tej megindításához lesz rá szükségem…

Etetés után gyorsan pelust cseréltem (már kezdett jönni a magzatszurok, jó ragadós volt), aztán letettem Kornélt a kiságyába, de állandóan a kezét akarta megenni - szerencsére sokszori próbálkozás után végre elfogadta a cumit is, és így sikerült elaltatnom. A baj csak az volt, hogy még én is aludtam volna, hisz hat óra sem volt, de a nyavalyás cumi folyton kiesett, vagy a gyerek zendített rá, úgyhogy fognom kellett a cumit és/vagy simogatnom, hogy aludjon. Így végül kezemet a kiságyba lógatva hunytunk kettesben még egy órácskát.



Hét után aztán megint beindult az előző napi búcsújárás, kezdődött a takarítás-vérnyomásmérés-reggeli-szülésznő-csecsemős kör (ez minden nap így ment, míg bent voltunk). Kornél kapott D-vitamint, a szülésznők pedig megvizsgáltak engem is, és megnyugtattak, hogy minden oké, szépen megy vissza a méh. Én mondtam, hogy ettől függetlenül baromira fáj, alig bírok járni, mire a szülésznő azt válaszolta: pedig másokhoz képest nagyon rendben lévőnek látszom. A varrás is szép, az aranyér is múlik, azon meg, hogy elsétáltam a folyosó végén lévő ivókútig szűrt vízért meg vissza, teljesen lehidalt. Sajnos a vérzés még mindig erős volt… akárhányszor felálltam, mindig jött egy kicsi… még szerencse, hogy kórházi hálóingben voltam, és a balesetek után rögtön kaptam tisztát.

A férjem aznap 10 óra tájban érkezett, hogy ott legyen az első fürdetésen, melyet egy idősebb csecsemős nővér árgus szeme előtt kellett lebonyolítanunk. A nőszemély nagyon harapós kedvében volt, és harmadik gyerek vagy sem, szerinte nem jól csináltuk a dolgokat, ezért mindent ismét a szánkba rágott, a toálett végén pedig közölte, hogy a gyereknek csípőszűrésre kell mennie, ad is beutalót, kérjek rá időpontot. Ezen kicsit csodálkoztunk, de gondoltuk, ha ő mondja, biztos igaza van, úgyhogy még aznap telefonáltam is az illetékeseknek.

Kornél kicsi szívem eddigre szintén kiragyázott - a csecsemős szerint a kinti levegőre reagált így meg a porra, de én úgy sejtettem, hogy ez inkább a csoki áldásos hatásának és a nagy nehezen kipréselt előtejnek volt köszönhető, amit megevett. Ekkor már elkezdődött a szoptatás körüli kálváriám, amiről korábban is írtam - túl nagy mell, befelé forduló bimbóval, nehezen meginduló tej, és a „nincs elég kezem effektus”, amivel a gyereket is fogni tudtam volna, a fejét is tartani, meg a mellemet is a szájába tuszakolni. A fiam hihetetlen ügyesen tudott szopni, sokkal jobban, mint a testvérei, és sokkal kitartóbb is volt náluk, de még így sem sikerült a dolog - pedig szinte az összes csecsemős megfordult nálunk a kórházi benntartózkodásom alatt, és még egypár szülésznőt is elfogyasztottam a témában.

Minden etetés előtt telefonáltam a csecsemős szobára, hogy jöjjön valaki segíteni, és így “négykezesben” sikerült időnként belevarázsolni a baba szájába a mellett, bimbókiemelővel vagy anélkül, amit aztán vagy megszívott, vagy nem (általában nem, mert nem ízlett neki a műanyag, így viszont tej se jött, ami elfeledtette volna vele az ízt. Próbáltunk trükközni, tápszert fecskendővel a kiemelőre téve, de nem jött be). Volt, hogy másfél órán át próbáltuk, hiába. Én ott engedtem el ezt a dolgot, mikor a harmadik nap délutánján két csecsemős, a férjem és én négyesben próbáltuk megszoptatni a gyereket negyven percen át, mint valami kabaréban, és így se ment. Úgyhogy este sírtam rajta egy sort, hogy harmadszorra se sikerül szoptatni, aztán megacéloztam magam, és nekiláttam a mellszívásnak. 

A kórházi mellszívó azonban egy brutális (és ócska) gép volt, miközben szívott vele az ember, olyan érzése volt, hogy mindjárt letépi a mellbimbóját, úgyhogy írattam fel a szülésznőkkel mellszívóbérlést receptre, a férjemet pedig rohamtempóban küldtem el péntek este fél hatkor a gyógyászati segédeszköz-bérlőbe, ahova odatelefonáltam, hogy feltétlen várják meg, és így zárás előtt 10 perccel, utolsóként még beengedték. Egy ipari Medela szívóval távozott, amit másnap be is hozott nekem, és mivel ezerszer mellkímélőbb, mint a másik volt, azóta is azzal „szívok”.

Este nem adtam be a gyereket a megőrzőbe, hanem magamnál tartottam a szobámban. Sajnos a szomszéd szobában lévő kisbaba pont ezt az éjszakát választotta ki arra, hogy végigüvöltse, az anyja pedig arra, hogy ferberizálja, a papírfalaknak hála pedig így mi sem tudtunk aludni - aminek következtében én baromi morcos lettem, a gyerek meg folyton felriadt a sírásra. Reggelre az ágyamban összebújva aludtunk el – csak így sikerült elaltatni végre, hogy négy előtt átvettem magamhoz. Imádta, ha a vállamra, mellkasomra vettem, vagy ha az ágyban érezhette a melegemet, az illatomat. De így meg folyton azon rettegtem, hogy összenyomom vagy leesik, míg alszom – az ágynak ugyanis nem volt oldala és tologatni se lehetett, annyira súlyos volt, úgyhogy jobb híján körbeburkoltam a babát a szoptatós párnával, én meg a maradék húsz centin feküdtem mellette az oldalamon. De még így sem találtam elég biztonságosnak, ezért inkább eszméletlen fáradtan virrasztottam mellette.

3. nap
 

A férjem reggel hétkor írt, hogy telt az éjszaka, jöjjön-e segíteni. Kapva kaptam a lehetőségen, és szóltam, hogy jöjjön, ahogy tud. Épp akkor érkezett, mikor a hallásvizsgálatot végezték a babán (pont az undok csecsemős csinálta), úgyhogy kint toporgott az ajtó előtt, míg nem végeztek, hogy ne zavarjon. Ez egyébként, hogy most végre ő is részt tudott venni a babával kapcsolatos kórházi dolgokban, az egyik legjobb dolog volt, ami történhetett velünk. A folyosón járva-kelve persze hallottam minden nap, hogy jönnek délutánonként a családok látogatni, megy a beszélgetés a szobákban, futkosnak a nagyobb testvérek a kórteremben. Igaz, hogy mi most csak kettesben, csendesen örültünk és nem volt nagy családi rokonjárás, de nem is hiányzott. Nekünk ez, hogy hármasban lehettünk, most többet jelentett mindennél… Olyan volt, mintha elsőgyerekes szülők lettünk volna és most mindent bepótoltunk, amit az első két alkalommal nem tudtunk. A Nagy születésekor ugyanis a férjemnek külföldre kellett mennie rögtön a szülés után, és már az is csoda volt, hogy a szülés utáni napon még be tudott jönni a kórházba egy pár órára. A Kicsi születésekor meg már ott volt a Nagy, akire ő vigyázott otthon és ezért csak minimális időt tudott bent tölteni velünk a kórházban. 

A gyerekorvosi vizitre is együtt vittük Kornélt aznap délelőtt. A doktornő megígérte, hogy holnap hazaengednek minket, ha nem lesz több súlyvesztés, csak növekedés, a csípőszűrésről pedig kijelentette, hogy baromság (pont az undok csecsemős volt bent asszisztálni neki, nem lehet leírni, milyen arcot vágott, mikor ezt meghallotta. Visszafojtottam a kibukni készülő nevetésemet, nehogy megbántsam, aztán meg arra gondoltam, milyen jó, hogy már kértem rá időpontot, most mondhatom le). Ezután már csak egy bába kopogott be még az ebéd előtt és nézte meg, hogy mi újság altájékon, de mindent rendben talált, a méh szépen ment vissza a helyére, a seb gyógyulgatott, úgyhogy ő is áldását adta a holnapi hazamenetelre.

Kint csendesen esett a szürke eső és érezni lehetett a vizes föld illatát… olyan álmosító volt minden ezen a békés szombat délutánon. A baba elaludt, úgyhogy a férjem rávett, hogy én is aludjak egy kicsit. Gondosan betakargatott, aztán besötétített, és mivel tudtam, hogy majd ő vigyáz a gyerekre helyettem is, végre el tudtam lazulni annyira, hogy elaludjak. Pár óra múlva újjászületve ébredtem, és buzgott bennem a tettvágy, úgyhogy a férjemet különböző megbízásokkal hazaküldtem, és nekiálltam rendet rakni a szobában, összepakolni a cuccainkat holnapra.

 Estére megint beadtam Kornélt a megőrzőbe, igaz, csak fél egy tájban, másfél órányi altatás után, mikor ismét úgy érzem, hogy nem bírok tovább ébren maradni. A csecsemősök előre megmondták, hogy csak úgy vigyem át, ha már alszik, és nehezen, de végül sikerült a mutatvány, így szépen áttoltam hozzájuk, hogy még utoljára aludjak pár órát egyedül. Mire visszaértem, naná, hogy az eddig alvó szomszéd kisbaba megint rákezdett. Szerencsére volt nálam füldugó.

4. nap
 

Végre itthon! A szokásos reggeli rutinok után megérkezett a férjem, összepakoltunk, majd egy óra múlva lemérték Kornélt, aki 9 (!) grammal volt súlyosabb, mint az a szint, ami alatt nem adják ki, úgyhogy 11 óra tájban elengedtek minket! Egy szekérderéknyi papírral távoztunk, fogamzásgátló recepttől elkezdve a zárójelentésig minden volt benne - ez utóbbiból megtudhattam, hogy Kornél minden Apgar értéke 10/10, becslések szerint kb. 150 ml vért veszítettem a szülésnél, és elsőfokú sérülést szenvedtem.



Vasárnap volt, a kórház kongott az ürességtől, csakúgy, mint az utak hazafelé… Csend és béke honolt mindenütt. Olyan jó volt egy kicsit hármasban lenni a lakásban, ahol nyugalom, tisztaság, a saját cuccaim és csecsemősírástól mentes környezet várt! Miután a fiúk nem voltak otthon, olyan érzésem volt, mintha ifjú házasok lennénk, akik épp most hozták haza az első babájukat - de közben meg mégis rutinos öreg rókák voltunk, mert már hiányzott belőlünk az a  „jaj, jól csinálom-e, jaj, mit csináljak egyáltalán” lámpaláz, ami az elsőnél van, és mikor a baba felsírt, rutinosan osztottuk ki egymás közt a feladatokat. Így volt tökéletes… Csak azt sajnáltam, hogy csak egyetlen nap, pontosabban egy fél nap jutott ebből, mert a lelkem ennél sokkal többet is elviselt volna még.

5. nap
 

Másnap ugyanis megjöttek a fiúk. Apukám hozta őket repülővel, a férjem ment ki eléjük, hogy összeszedje a csapatot. Az első találkozás a babával nagyon szépen zajlott le. Már az előszobába lépve izgatottan kérdezte a Kicsi:

„Hol van a Kornél??”

Alig lehetett a cipőt leszedni róluk, majd a kezükbe nyomni azt a két dobozt, amiben az általam már májusban beszerzett ajándék duduk lapultak, már rohantak is a nappali felé. Csillogó szemekkel nézték, hol van a kistesó - aki a nappali legtávolabbi sarkában, békésen cumikázva épp a pihenőszékében kómázott a kanapén. A Nagy és a Kicsi, akik eddig egymás mellett rohantak, egészen máshogy fogadták az új testvért. Míg a Nagy arca merő egy gödröcske volt az óriási mosolytól, ami a baba láttára felderült rajta, és egyből nekiállt simogatni, addig a Kicsi megtorpant egy lépésnyire tőle és onnan köszönt neki megilletődötten:

„Szia!”

„Mit hoztatok neki, mi van a kezetekben? Ajándékot hoztatok a babának?” - kérdeztem, hogy oldjam a Kicsi megszeppenését, mire a még mindig csupa mosoly Nagy nekiállt kibontani a dobozt, a Kicsi pedig követte a példát. Egy darabig boldogan és izgatottan bontogattak, majd a Nagynak eszébe jutott, hogy ő bizony azt ígérte, odaadja a saját duduját az öccsének, úgyhogy gyorsan oda is adta neki, azon szutykosan, ahogy a repülőteret végigtörölte vele, hiába próbáltam rávenni, hogy előbb a dobozba nézzen bele. 

Végül elrendeztük ezt a kis félreértést. Addigra apukám is odaért a legkisebb unokájához, és ő is elkezdte simogatni a feje búbját, mire a Kicsi határozottan rászólt: Nagypapa, előbb kezet kell mosni! Úgyhogy testületileg elvonultak kezet mosni, hogy aztán visszatérve elkezdjék simogatni a babó kis selymes hajacskáját és odaadják neki a már kibontott dudukat. Kornél mindezt békésen, sztoikus nyugalommal viselte, csak a szájában szorgosan járó cumi jelezte, hogy azért ő is részt vesz a nagy örvendezésben. A nap további részében sem zavart sok vizet, békésen tűrte, hogy a tesók simogassák, énekeljenek neki, fésülgessék, a duduikkal bábozzanak neki, majd az apjukkal hármasban megetessék, hintáztassák a babahintában, végül kihordják a nappaliba az összes játékukat és körülötte játszanak. 

Nagyon szeretem a babát - mondta a Nagy lefekvés előtt. - Olyan pici, selymike lába van! - fejtette ki bizalmasan a Kicsi, majd gyorsan hozzátette: És nekem is!

Shadow