26. hét

Miután sikerült beadatni a rohanvást megszerzett oltást a babának, a nap többi részét már többé-kevésbé nyugiban, otthon töltöttük. Másnap délután öt felé aztán leesett a hó. Kornél egész nap mérhetetlenül nyűgös volt - hogy az oltás miatt vagy mert megint jött a foga, nem tudni. 

Én amúgy ez utóbbira tippelek, mert szó szerint mindent megrágott, még a zoknis lábamat is - igaz, nagyon vicces, a babaszemnek kívánatos csíkos zokniban voltam, úgyhogy valahol megértem, hogy mindenáron meg akarta kóstolni. Enni viszont nem volt hajlandó, csak minimálisat. Nem kellett neki semmi, még a máskor kedvenc ételei se és aludni is csak minimálisat aludt. 

Itt szerencsére nem az én lábamat rágja, hanem a Középső babájáét

Féléves lett!
 

Szombatra elfújták a rosszkedvét, és nem győzte egész nap kezét-lábát rázni, hogy a tesói rá is figyeljenek egy kicsit. Ezen a napon lett féléves - a jeles dátumot megörökítendő, készítettem róla egy fotót is az utókornak (lásd címlapkép). 

Növekedésének legékesebb bizonyítéka, hogy szintet léptünk a pelenkázásban: most már csakis a földön cserélünk rajta pelust, mert annyit ficereg és forog jobbra-balra, hogy nem lenne biztonságos a pelenkázón végrehajtani a műveletet. Sokszor így is erőnek erejével kell visszatartani a processz végéig, hogy ne forduljon hasra, pedig elhihetitek, hogy irtó gyorsan tudok pelenkázni.

Ebéd után - amiből szokás szerint ő is mindenáron enni akart - lementünk „havazni”. Hóemberépítéshez most nem volt elég a tegnapról maradt hó, úgyhogy kis hógolyózás után a ház előtt a fiúk elkezdték letörögetni a kerítésről meg a kocsik aljáról lógó jégcsapokat, majd a Nagy hirtelen ötlettől vezérelve kitalálta, hogy a sok jégcsapból ő csinál egy hósünt. Az elhatározást tett követte, és míg Kornél alukált a babakocsiban (mi meg odafagytunk a férjemmel a flaszterre), ők a Középsővel a kocsink motorháztetejére két hósünit építettek jégcsap tüskékkel.

Magyaros Valentin-nap
 

Másnap Valentin napja volt. A férjemmel sosem szoktuk megünnepelni, maximum vicc szintjén, jelzésértékkel köszöntjük fel egymást, de ajándék vagy ilyesmi általában nincsen. A sors azonban idén úgy hozta, hogy két ismerősünk is hazament a múlt héten Magyarországra, és mindkettejükkel hozattunk „csomagot” otthonról. Az egyik csomagban két kiló savanyú káposzta volt, mert itt nem lehet kapni, csak édesített elzászi fajtát, a férjem viszont nagyon szereti a vecsésit, úgyhogy rendeltem neki egy adagot. Az ismerős, aki hozta, mondta, hogy ha vasárnap érte tudunk menni, akkor az neki jó lenne, így ebéd után felkerekedtünk az összes gyerekkel, és először az egyik, aztán a másik csomagot is felszedtük a városban. Verőfényes napsütés volt, a hó már mind eltűnt, úgyhogy mindannyian élveztük a kimozdulást otthonról, és hogy válthattunk pár szót magyarul a családon kívül mással is (a múltkori kellemetlen meglepetés után én végig szigorúan maszkban voltam és tartottam a távolságot).

A férjem nem tudta, hogy mi van a csomagokban, úgyhogy mikor hazafelé vettük az irányt, és mondtam neki, hogy megjött a Valentin-napi ajándéka savanyú káposzta formájában, jót nevetett rajta… Hazatérve aztán kicsomagoltunk, és a szüleim által készített pakkban a kartonnyi korpovit keksz mellé egy szép szál házi füstölt kolbászt is csomagoltak meglepiből. Hú, de ráugrott az egész család! Gyorsan elküldtem a férjemet, hogy vegyen friss bagettet valahol, mert a kolbász csak azzal az igazi, vacsorára pedig hagymával, paprikával, sajttal kétpofára zabálta az egész család. Kornél is evett volna, falta a szemével szegény, de neki most még be kellett érnie a sárgarépás püréjével…

Egy nap csak a Középsőnek
 

Hétfőn kezdődött a síszünet második hete, amit a fiúk szintén a napközis táborban töltöttek. A Nagy programjában kedden egész napos szánkózás szerepelt. Komolyan rá kellett készülni, nemcsak olyan „kimegyünk a domboldalba” típusú dologról volt szó - hideg élelemmel, teljes sífelszereléssel és kora reggeli indulással kellett számolni, mert elbuszoztatták őket a kevés nyitva tartó szánkópálya egyikéhez. A Nagy nagyon örült - mi a férjemmel kevésbé, mert rettegtünk, hogy nem figyelnek majd rá eléggé a sok gyerek között, ő meg amilyen kis szeleburdi, kitöri a nyakát vagy más szörnyű balesetet szenved. Nem tudom más is így van-e vele ,vagy csak nekem túl élénk a fantáziám, de ilyenkor már látom is magam előtt kifordult tagokkal vagy egy szakadék mélyén… A férjem biztosan így van vele, mert ő még nálam is jobban félti őket. Ezért mindketten a lelkére beszéltünk reggel, indulás előtt, hogy ne hülyéskedjen a haverokkal, mert balesetveszélyes lehet, hanem mindenben fogadjon szót a tanároknak, aztán igyekezve nem mutatni, mennyire féltem, útjára engedtük. 

A Középsőt aznap itthon tartottuk, mert már a múlt héten is sok panasz érkezett rá, hogy mennyire „nehéz vele”, mert rosszul viselkedik a napköziben, verekedik a többi gyerekkel és nem hajlandó normálisan kommunikálni, hanem folyton csak duzzog. Bár reméltem, hogy a hétvégén helyrezökken, sajnos hétfőn is folytatódott ez a sorozat. Én láttam rajta, hogy csak nagyon fáradt és azért „rossz”, úgyhogy megbeszéltük a férjemmel, hogy ha már nem viszik őt is szánkózni a nagyokkal, akkor kárpótlásként itthon maradhat velünk, és egész nap azt csinálunk, amit ő szeretne. Így talán feltöltődik kicsit lelkileg és kipiheni magát mentálisan is.

Úgyhogy amíg a Nagyot felpakolta a buszra az apja, én itthon kártyáztam vele, míg fél kézzel Kornélt etettem (viccesen nézhettem ki, ahogy a térdemmel próbáltam tartani a kártyáimat), aztán mikor megjött a férjem, társasoztunk, kártyáztunk, olvastunk mesét, voltak lent a játszón, elmentek biciklivel az ebédre kért pizzáért, aztán megnézhette a Jumanjit, amitől a Nagy fél, de ő nem. Mindeközben egy pillanatra se tette le a fekete síkesztyűjét, mert amióta megnézték a Dzsungel Könyvét és látta, hogy a Balut játszó Reviczky nyakában két bokszkesztyű lóg, azóta ő se hajlandó elindulni sehova a „boszkkesztyűi” nélkül. Délután végül négyesben lementünk a parkba, onnan pedig a Nagyért indultunk, akit fél hatra vártunk a megbeszélt helyre. Fél hatkor azonban csak a gyülekező szülők csoportját láttam, mikor odasétáltam (a többiek a játszón maradtak). Kis idő múltán kijött a tábor igazgatója és mondani kezdett valamit, de mivel távolabb álltam, csak a „baleset” és „busz” foszlányokat kaptam el a beszédéből. 

Mikor meghallottam a „baleset” szót, azt hittem kiugrik a szívem a helyéről. Egyből a veronai buszkatasztrófa képei ugrottak be... Próbáltam nyugtatni magam, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni, és közelebb léptem az igazgatóhoz, hogy elcsípjem, mit mond. Épp akkor kezdte újra a mondókáját és így már megértettem belőle, hogy szerencsére nem a gyerekek busza balesetezett, hanem az autópályán valakik, és ezért áll az egész, letérni pedig nem tudnak róla, úgyhogy most ott vesztegelnek a dugóban és nem tudni, mikor érnek ide... Hat órától kijárási tilalom van, de mivel valószínű, hogy fél hét előtt nem érkeznek meg, majd kiállítanak mindenkinek igazolást, aki jön a gyerekért - ennél többet ők se tudnak tenni.

Mit volt mit tenni, visszamentem kis csapatomhoz, ahol a férjem tajtékzott épp, mert valami munkahelyi ügyben keresték telefonon és jól felhúzták. Elmondtam neki, mi a szitu, aztán úgy döntöttünk, én a két gyerekkel hazamegyek, ő meg megvárja a Nagyot, és közben telefonon próbálja felszámolni a munkahelyi gebaszt. Már sötétedett, mikor hazaindultam a két kicsivel, az egyik éhes volt és álmos, a másik meg folyamatosan azon lamentált, hogy milyen mesét nézhet majd otthon.

„Anya. Olyat rakjál be, amit még soha nem láttam"

- magyarázta folyamatosan. Hazatérve nekiálltam mesét keresni neki, de semmi jót nem találtunk, úgyhogy hirtelen ötlettől vezérelve betettem neki a „Babies” című dokumentumfilmet, amit még évekkel ezelőtt láttam. Elalélva nézte... nem is gondoltam volna, hogy ennyire leköti majd. Közben megfürdettem a Kicsit, megcsináltam a vacsoráját, és pont mikor letettem volna, megérkezett a férjem a kipirult Naggyal, akin látszott, hogy szuper jó napja volt. Persze ahelyett, hogy elmesélte volna, levágta magát a Középső mellé és onnantól együtt nézték tovább a filmet, óriásiakat kacarászva rajta, „milyen kis buták ezek a babák.” Főleg a mongol kisfiú meg a tesója tetszett nekik, rajtuk nevettek a legjobban.

27. hét

Alig két hete, hogy Kornél először egyedül hasra fordult, de az azóta eltelt időben rengeteget fejlődött tovább: most már simán megy neki a hasra fordulás, a maga alá szorult kezét önállóan kihúzza, sokat billeg az oldalán, sőt, egyre többször nyomja fel az égnek a kis fenekét, és igyekszik előre tolni magát. Hihetetlen ügyes, egyik gyerekem se volt ennyire gyors! Ezzel párhuzamosan éjszaka elkezdett „közlekedni” az ágyában. Egészen eddig a hétig soha nem változtatott testhelyzetet: ahogy letettem este, úgy ébredt fel reggel. Na, ennek most vége. Éjszaka felkúszik az ágya bal sarkába, vagy épp keresztbe fekszik, de mióta jól megy neki az oldalra fordulás, sokszor álmában is ezt teszi. Ebben hasonlít a Középsőre, ő ilyen nyughatatlan alvó volt - a mai napig egészen extrém konstrukciókba rendezi magát az ágyában éjszakánként.

Kinézetre viszont egyre inkább a nagyobbik bátyjára hasonlít: pont úgy néz ki, mint a Nagy ennyi idős korában. Egészen furcsa érzés volt nézni őket a minap, ahogy egymás mellett játszottak, aztán a konyhaasztalnál ültek, a baba a férjem ölében, a Nagy meg mellette - mintha valami furcsa időutazás résztvevőjeként egyszerre láttam volna a nagyfiamat babaként és hatévesként egymás mellé kivetítve.

A Nagy egyébként igazi klasszikus szépség. Már születésekor is csodájára jártak a nővérek, milyen szép baba, nem is látszik, hogy természetesen született, olyan szép formájú a feje, az arca, mintha császáros lenne. És már a kórházban türkizkék volt a szeme! Mindig csodálkoztam, hogy lehet pont nekem ilyen szép gyerekem… búzavirágkék, mandulaformájú nagy szemek, szőke haj, gödröcskék - a vonásai pedig klasszikusan szépek. Túlzás nélkül mondhatom, hogy bármely modellügynökségnél megállná a helyét. Kornél pedig egyre inkább rá hasonlít, csak egy kicsit férfiasabb kiadásban. 

Csíráztatás az élet sava-borsa
 

A héten új hobbiba kezdtünk: beindult otthonunkban a csíráztatás és a gyümölcscentrifugázás. Az egész onnan indult, hogy a Középső az óvodában lencsét csíráztatott, amit egy általa kifestett bödönben haza is hozott, és itthon figyeltük, milyen gyorsan zöldül ki a lencse. Ettől függetlenül pont ezekben a napokban két cikkbe is belebotlottam, amik a csírák és zöldséglevek jótékony hatásairól szóltak és nagyon megragadott egy-egy leírás, amit felolvastam a férjemnek is. Ő mindig partner az egészséges(ebb) életmódra való átállásban, úgyhogy rögtön elő is vette az itthoni szárított lencsét és neki is látott csíráztatni, hogy mi is ehessünk majd isteni finomra felturbózott szendvicseket vele. És mivel régi vágya volt egy gyümölcsprés beszerzése is, melyet kb. nyolc éve blokkolok, úgy érezte, most eljött a megfelelő pillanat, és abból is rendelt egyet. 

A csírák elég gyorsan megeredtek, és a sikerélményen felbuzdulva először egy home made befőttesüveges megoldásra váltott, aztán rendelt pár fancy csíráztatót is, rukkola, brokkoli és retekmagokkal. Úgyhogy otthonunkban épp burjánzik a sok csíra, és hamarosan készülhetünk a szüretre.

Egy kicsi tolvaj
 

Pénteken délelőtt levelet kaptam: újabb elutasítás, immár a helyi bölcsődé(k)ből. Kérelmezhetek (harmadszorra is) helyet, de ha megkapom, akkor is csak szeptember 1-től lehet majd vinni a gyereket. Azért megújítottam a jelentkezést, és ez alkalommal az összes, a listán szereplő bölcsődét bejelöltem, hogy szeretnénk odamenni. Meglátjuk, mi lesz - de úgy tűnik, hogy nyáron muszáj lesz a céges bölcsibe menni - vagy megoldani otthon a gyerekfelügyeletet.

Este a fiúk megint olyan mesét kértek, amit még nem láttak, ezért javasoltam nekik, hogy nézzük meg a Bagdadi tolvajt, másnap úgysincs iskola, nem baj, ha egy kicsit tovább fennmaradnak, mint szoktak. A Nagy hozzám bújt a mese közben, mert félt, a Középső viszont nagyon élvezte a történetet, hangosan nevetett, mikor a tolvaj kicselezte az árusokat. Másnap délelőtt egy darabig puzzle-t raktunk itthon - az apja vette a Nagynak, de az 500 darabos még túl nagy falat neki, úgyhogy kellett a segítségem - aztán összeszedtük az egész csapatot és elmentünk ügyeket intézni. A szép napfényes időben mindenkinek jólesett a séta. Először felszedtük a Középső esőkabátját, amit online rendeltem, aztán kettéváltunk: én Kornéllal és a Naggyal a patikába mentem tápszerért, a Középső pedig az optikushoz az apjával szemüveget igazíttatni. Nekünk eseménytelen utunk volt - bezzeg a többieknek! 

Az apja alig bírta a Középsőt féken tartani az optikusnál, míg az a szemüvegét állítgatta, pedig igyekezett sietni vele, aztán még gumit kellett választani hozzá, ami jobban a fejéhez fixálja (naná, hogy pókemberes lett az is). Végül míg a férjem fizetett, az optikus akart adni a fiamnak egy nyalókát (zárójel: én ettől amúgy herótot kapok, hogy a franciáknál a fodrásztól a gyógyszertárig minden üzletben nyalókát adnak a gyerekeknek) - mire kiderült, hogy ő már kiszolgálta magát, míg nem figyeltek oda rá: egyszerűen a pult mögé osont, és ott a dobozból kettőt becsúsztatott a zsebébe (legalább igazságos volt: egyet magának, egyet a Nagynak tett el). Itthon aztán, mikor a férjem mindezt elmesélte, óriásira nyílt, ártatlan szemekkel közölte, hogy ő nem rosszalkodott, csak a bagdadi tolvajt utánozta. Nagyon bal lábbal kelt amúgy szegény, egész nap hisztizett. Mindenen megsértődött, minden baj volt, semmit se csináltunk jól - az állandó hisztijével pedig az egész családot lefárasztotta, a végén már annyira, hogy mindenki ugrott minden apróságra.

Délutánra megjött a neten rendelt gyümölcscentrifuga. Először közkívánatra almát facsartunk rajta. Öt perc múlva mindenki áhítattal itta az almalét - Kornélt is beleértve, akit épp a kezemben fogtam, és aki nemes egyszerűséggel a szájához húzta a poharamat és abból lefetyelt. Azóta már készítettünk narancslét, zellerlét, répalét, brokkolilét (!) és mind el is fogyott. Egy hátulütője van a dolognak: a mosogatás. Szerencsére ez a férjem reszortja, én csak a szárzellert vágom fel minden este, hogy reggel zellerlével indíthassuk a napot. Csak ajánlani tudom mindenkinek, tényleg szuper!

Itt a tavasz!
 

Vasárnapra megérkezett a tavasz. Egy gyerekkorunkat idéző, klasszik vasárnapi rántott hús-tejfölös ubisali-tört krumpli ebéd után kimentünk hát a hozzánk közeli, ősfás parkba. 19 fok volt, és szép napsütés, pólóban flangáltak az emberek. Akikkel egyébként tele volt a park. Egy kicsit félreesőbb tisztáson tettük le a pokrócot, hogy egy kis tér is legyen körülöttünk és hogy levehessük végre a maszkokat. 

Olyan jó volt látni a sok zöldet! A kis zsenge hajtásokat, a fehér, kék, sárga és lila virágokat a fűben... A szél a múlt héten kidöntött több nagy fát is, és ezekből valakik bunkereket építettek. A fiúk már tegnap is építették tovább, amikor az apjukkal jöttek ide, de a bunkerek most további építésre szorultak, úgyhogy ott játszottak egy darabig, aztán mentek biciklizni. Olyan jólesett a természetben töltődni kicsit! Mikor már teleszívtuk magunkat napfénnyel, felhívtuk a családot, és kiderült, hogy apukámat pénteken, a nagymamámat meg szombaton már be is oltották. Örültünk a jó híreknek, aztán meguzsonnáztunk (pogácsát sütöttem, abból vittünk magunkkal). A lehető legtovább ott maradtunk, csak fél hat előtt indultunk haza, hogy a kijárási tilalomig azért visszaérjünk. 

Itthon Kornélt a pokrócára tettem, míg én a másnapi iskolára szedtem össze a Nagy cuccait, a fiúk meg az apjukkal hajat mostak. Épp a kanapén ültem és a ceruzákat rendezgettem, mikor a hason fekvő K. egyszer csak fogta magát és életében először egyedül visszafordult a hasáról a hátára. Szerencsémre most végignézhettem az egészet: egy kicsit billegett az oldalán, pár másodpercig kérdéses volt, hogy megteszi-e, de aztán kinyújtotta a karját és a hátára hemperedett, felhúzott lábakkal. Utána rögtön rám nézett, de olyan büszkén, mintha csak azt mondta volna: „Anya, láttad???” Én megtapsoltam, bravóztam neki, amire elkezdett nevetni és vagy három percig megállás nélkül csak nevetett. Utána rövid időn belül még háromszor ismételte a mutatványt lefekvés előtt, csak úgy a nyomaték kedvéért.

Shadow

A babanapló előző részeit itt olvashatod: