Jön a tavasz! Pontosabban már itt is van, csak olyan hirtelen érkezett meg, hogy még megszokni sem volt időm... Egyszer csak sunyiban bekúszott az éj leple alatt a városba, és másnapra minden megváltozott: az átható szürkeséget felváltotta a mindent beborító zöld. Amerre csak járok, mindenütt zöldet látok: sok-sok füvet, a földből kibukkanó hajtásokat, ébredező bokrokat, zöldellő mohát és persze töméntelen mennyiségű virágot - pedig még csak február utolsó hete van. Mintha hirtelen minden virágba borult volna: a fák, a bokrok, a kis előkertek.

Városunkban nagy divat az úgynevezett „zsebkert” vagyis egy egészen pici kis területet is füvesítenek és - mint idén kiderült - beszórják virágmaggal, ami aztán egész tavasszal virágzik. Az utak szélén rengeteg a krókusz, nárcisz, jácint, gyöngyvirág, ibolya, szarkaláb, de még harangvirág is, amik nem ágyásokban, hanem csak úgy a fűből nőnek ki, azt a hatást keltve, hogy egy virágos réten járunk. Mindez a város közepén, a betondzsungelben. Hihetetlenül jót tesz az embernek, ha ezt látja - egy egyszerű séta is fénybe borult, napsütéses kiránduláshoz hasonlít e városi erdőben. És végre süt a nap is! Imádom, ahogy melegíti az arcomat, egyből jobb kedvem lesz tőle.

Kornél viszont nem szereti annyira a napfényt, mint én, folyton tüsszög tőle meg hunyorog. Ha a lakásban vagyunk és rásüt a nap, azonnal nyíg, hogy húzzam arrébb. Annyira ügyes már a forgásban, hogy sokszor maga is odébb forog, de ha a napos foltról van szó, akkor nem, akkor anya kell, hogy onnan arrébb tegye. Két hét se kellett neki hozzá, és már rutinosan fordul hasról hátra, aztán meg vissza és ettől a hirtelen jött tudástól egyre magabiztosabb és egyre bátrabban fedezi fel a világot maga körül.

Imádja nézni például, ahogy pörög a mosógép, sokat nevet is rajta. Másik kedvence, hogy huzigálja a kanapéról lelógó pokrócok rojtját - beléjük kapaszkodik, aztán figyeli, mi történik. A kihúzogatós képeskönyv is nagyon leköti - szerintem nem érti, hogy tűnnek el és fel az állatok, ha elhúzom a megfelelő ablakot. A tárgyak kiterjedését sem érti még: előszeretettel próbálja a szőnyeg vagy a terítő mintáit az ujjaival megfogni és felvenni. Iszonyatosan édes ilyenkor! Többször próbálkozik, de azok a fránya virágok a szőnyegről valahogy sosem maradnak a markában.



De a legkedvesebb játéka továbbra is a kezem - órákon át képes tanulmányozni, az ujjaimat egyesével nézegetni, szájába venni, hajlítgatni. Kifejezetten tetszik neki a körömlakk a körmeimen, egészen elvarázsolta, mikor a múltkor kifestettem.

A gyerekeken is érezni, hogy kitört a tavaszi zsongás
 

Hétfő délután a férjemmel és a babával hármasban mentünk a fiúkért a suliba, és annyira szép idő volt, hogy hazafelé úgy döntöttünk, kint maradtunk velük a játszótéren még egy órácskát. Időtlen idők óta nem voltunk így játszózni, mert eddig se az idő nem volt jó, se a tömeggel nem akartunk találkozni. Most viszont délután ötkor húsz fok volt (február 22-én, őrület!) és egyszerűen a csontjaiban érezte az ember, hogy vágyik a természetbe kiülni egy kicsit. Nemcsak mi voltunk így, a játszótér majdnem tele volt: a süvölvények a tér egyik sarkától a másikig szaladgáltak szünetet se tartva, miközben a padokat elfoglalták a dadusok, akik a padokon üldögélve, komótosan beszélgetve, időnként egy-egy gyereket átadva a munkából beeső szülőknek ütötték el az időt. Én azért maszk ide vagy oda, a biztonság kedvéért egy teljesen üres padra ültem mindenkitől távol, nehogy elkapjunk valamit, és onnan figyeltem a babakocsiban üldögélő Kornéllal a tömeget.

A gyerekek (nem csak az enyémek) tisztára meg voltak őrülve, szó szerint tobzódtak a játszón. Mindenki nárciszcsokrokkal a kezében mászkált, mert a játszótér melletti füves részen rengeteg szép sárga nárcisz hajtott ki, a 2 és 8 év közti közönség pedig lelkesen szüretelte és szállította a virágokat. Én is kaptam egy szálat a Középsőtől (még időben rákiabáltam, hogy ne szedje le az egész rétet), amit itthon pohárba tettünk. A Középső egyébként ahogy megérkeztünk, találkozott egy barátjával, aki hívta, hogy másszanak fára. Nyilván csak a játszó legnagyobb fenyőfája volt ehhez megfelelő, aminek az aljában már kisebb csoport gyűlt össze és egymást váltva mászták meg a FÁT. Félelemmel vegyes büszkeséggel konstatáltam a padról, hogy természetesen már megint az én két fiam mászott a legmagasabbra - az apjuk szerencsére a fa tövében várta, hogy segíthessen, ha nem tudnak lejönni. A Nagyot egyfolytában kergette egy kislány (még a fára is utána mászott), aki az osztálytársa és mindenáron akart neki valamit mondani - az meg persze kajánul rohant előle, nehogy meg kelljen hallgatnia. Az öccse persze mindenütt a nyomában rohant hogy „segítsen” neki a menekülésben, és magyarul kiabálták egymásnak, hogy merre meneküljön a Nagy a lány elől.

Rohanásról jut eszembe: a férjem a padra telepedve elmesélte, hogy pár napja a közvetlenül a játszó mellett található sportpályán, ahol igazi salakos futókör is van, a Középső kétszer (!) is végigfutotta a távot. Az első 400 méter után ugyanis közölte, hogy „még nem vagyok fáradt”, ezért szünetet se tartva nekiállt még egyszer. Teljesen megdöbbentem. Legjobb tudomásom szerint ötévesek nem szoktak 800 métert lefutni a salakon, max. rohangálás közben, de nem egy uncsi futópályán. Én legalábbis biztos, hogy nagyjából száz méter után hagytam volna a fenébe az egészet ilyen idős koromban.

Nyilván ebben is benne volt azért a vetélkedés, és hogy a Nagynak megmutassa, hogy ő a jobb a futásban. Mindenből versenyt csinálnak, a ki mossa meg előbb a kezétől a ki vette fel előbb a zoknijá-ig vagy a ki nyomta meg előbb a lift gombját-ig bezárólag folyton megy a vetélkedés. A múltkor már odáig fajult a dolog, hogy félórás, vérre menő vitát folytattak arról, kinek nagyobb a szája. Abban még egyetértés volt, hogy apáé a legnagyobb, de hogy kié a második legnagyobb, az már vita tárgyát képezte: a Középső szerint az enyém, a Nagy szerint viszont az övé. Erre a Középső mondta, hogy nem, akkor az övé és ezen vég nélkül ment a veszekedés. Abban persze megegyeztek, hogy a legkisebb Kornélé.

Másnap nem maradtunk a játszón, hanem iskola után nekiálltunk felszámolni a rejtekeket (az akcióhoz meg akartam várni a tulajdonosokat is, nehogy valami igazán értékes dolgot dobjak ki a felszámolás során). Naivan azt gondoltam, hogy a szemeteket kidobjuk, a játékokat pedig visszatesszük a helyükre, de heves ellenállásba ütköztem, mert mint megtudhattam, a „rejtekek” valójában előre összecsomagolt pakkok, amiket a fiúk haza akarnak majd vinni Magyarországra a nagyszülőkhöz, hogy ott is legyen mivel játszani (nem mintha ott nem lenne rengeteg játékuk). Végül kompromisszumot kötöttünk: kipakoljuk és helyükre tesszük a dolgokat, de cserébe készítek egy listát, amin minden egyes darab szerepel, és ha indulunk a nagymamáékhoz, akkor a lista alapján újra összepakolunk mindent. Deal? Deal. Csak hogy némi fogalmat alkothassatok az elengedhetetlenül fontos tárgyak listájáról, bemásolok egy részletet:

- Pokémon doboz és színező+ pokémonos korona papírból
- Maja, a méhecske
- kőcsoda és kő (értsd: két darab kavics)
- óriástoboz
- minitetkó
- törpillafej
- játék reszelő (fából, a barkácskészletből)
- világítós csillag (2)
- eldobható maszk
- egy üres boríték
- Joker a franciakártyából
- egy zacskó zsebkendő
- gördeszkázó törp
- kék bot

... és így tovább egy teljes A4-es oldalon.

Mi a férjemmel eközben csíráztatunk tovább rendületlenül. A férjem rendelt edényeket meg csinált is, szimpla befőttesüvegből. Nagyon ráállt az egészséges életmódra... A centrifugát is ő kezeli - nekem csak annyi a dolgom, hogy este összevágom és megmosom a szárzellert, amit aztán ő reggel összeaprít a géppel és a kezembe nyomja a friss zellerlét.

28. hét 

Február 25. Kornél hivatalosan is „elindult”. Annyira gyorsan nő! Ki hitte volna, hogy 28 hetesen már képes lesz a maga útját járni... Az első önálló helyváltoztatását persze megint nem látta senki, csak az eredményt - a tévé felé tettem le hassal, majd a kanapé mellett találtam meg háton. Azt nem tudjuk, hogy jutott el oda, de azóta határozottan közlekedik a nappali szőnyegének vonzáskörzetében. Napközben folyton ide-oda dülöngél, oldalazik, aztán teljesen máshol bukkan fel, mint ahol letettem. Szerdán például abban az öt percben, míg elolvastam a heti terhesnaplót, ő sutyiban odagurult a cserepes virághoz és beletúrt a földjébe, aztán kivette a fiúk által készített papír banánt belőle és megcsócsálta. A művelettől tiszta földes lett a keze... Azt hiszem, itt az ideje elpakolni a dolgokat, amik a földtől 50 centire vannak, mert eddig csak a kábelek érdekelték, de most már minden, ami a keze ügyébe akad - fiók, virágcserép, földön hagyott cuccok: mind jöhet.

Viszonylag sokszor történik vele „baleset”: értsd: hason fekve folyton lehányja a szőnyeget. Elvileg pokrócot tettem a szőnyegre, de arról folyton lemászik vagy felhajtja, és így az áldás mindig a szőnyeget éri. Szegény szőnyeg most már többszörösen foltos, hiába minden védőpraktika.

Nagyokat kiabál is, ha úgy érzi, nem foglalkozunk vele eleget, és ha ezzel sikerül rábírnia valamelyikünket, hogy ránézzen, akkor vigyorog, mint a vadalma. Evés közben pedig énekelni kell neki egyfajta „jó ebédhez szól a nóta” alapon. A népieskedő műdalok helyett szerencsére beéri az Egy kismalaccal és a Háp háp háp-al - de ez a kettő menjen végtelenítve, mert különben nem eszik. Egyre jobban megbarátkozik a husis ételekkel is, és szó szerint mindent enne, amit mi eszünk. A múltkor a húslevest nézte ki kunyizós szemekkel a szánkból, aztán a diós tésztát (ebből kapott is egy icipici darabot, dió nélkül, lelkesen rágcsálta fog nélkül is a főtt tésztát), máskor meg ahogy a férjem joghurtot evett, kérincsélt hevesen - persze ő sem bírta ki, és adott neki belőle egy kicsit. Azt a mennyei boldogságot, ahogy a joghurtot ehette! Látszik, hogy a harmadik gyerekre már mi is lelazultunk, nem csinálunk belőle problémát, ha megkóstol ezt-azt, ami nem teljesen az ő életkorának való.

Újabb tudásra is szert tett: egyedül beteszi a cumiját. Rájött, hogy az apjával mindig az ágya bal felső sarkába tesszük, hogy sötétben is megtaláljuk, és azt ő eléri, betenni pedig már csak pillanatok kérdése volt. Nagyon praktikus, hogy ennyire önálló. A múltkor például le akartam fektetni és be is tettem az ágyába, de a hálózsákot még nem adtam rá, és a redőnyt se húztam le, mert épp lejárt a mosógép, és gyorsan nekiálltam kiszedni a ruhát, hogy ne zajozzak, mikor már alszik. Mire visszamentem a szobába, már horpasztott, szájában a cumival - mit neki fényárban úszó szoba meg hogy nincs melegen betakargatva! Olyan szépen aludt, hogy nem volt szívem felkelteni - pedig menni kellett volna a Nagyért, akinek aznap délután nem volt tanítás. Miután hazahoztuk, a szép időben mindhárman kint voltunk a teraszon, ahol a Nagy és a Kicsi aranyosan eljátszottak együtt, nekem elég volt csak figyelnem őket. A Nagy annyira jó testvér. Nem bírok eléggé hálás lenni a sorsnak, hogy így szereti Kornélt és hogy ennyire gondoskodó vele.

Tavaszi nagytakarítás
 

Előző este bejelentkezett az ingatlanos, hogy vannak új érdeklődők a lakásra, szombaton hozná őket vizitre. Míg takarítottam, felemás érzések jártak a fejemben: egyrészről jó lenne végre megszabadulni ettől a lakástól, mert tényleg olyan, mintha egy papírmasé dobozban laknánk. Másrészről viszont nem tudnám nyugodt szívvel eladni addig, míg a helyzetünk nem tisztázódik a ház kapcsán. Szombaton aztán a három fiút a férjem elvitte lovaglásra, így az utolsó simításokat már egyedül fejezhettem be. Kár volt annyira izgulni, mert végül nem tettek ajánlatot az érdeklődők - de azért nem volt hiába a sok munka, mert legalább a takarítást betudtuk tavaszi nagytakarításnak. Miután megjött a csapat a lovaglásból, az izgalmak levezetésére megnéztünk egy Váratlan utazást - mely alatt a Középső megdöbbentő felfedezést tett: szerinte Hetty néni haja olyan, mint Balbasaur háta. Kornélt egy cseppet sem izgatták fel a történések - míg mi a filmet néztük, ő a földön molyolt, majd szép csöndesen megint lehányta a szőnyeget.

Vasárnap délután ismét a nagy parkba mentünk. Ahogy odaértünk, a fiúk elrohantak a szélrózsa minden irányába, Kornél pedig elaludt a babakocsiban, úgyhogy lefeküdtem mellé a pokrócra. Sütötte a nap az arcomat és (viszonylagos) csönd volt… Annyira jólesett! Csak feküdtem lehunyt szemekkel és szívtam magamba a meleget és a fényt. A Középső most sem feledkezett meg a virágcsokromról, ezúttal százszorszépet kaptam tőle. Az összes fa virágzott, a sok rózsaszín meg fehér szirom miatt olyanok voltak, mint a süldő lányok, akik az első igazi bulijukra készülve szépítik magukat. Egészen feldobták a hangulatomat.

Shadow

A babanapló előző részeit itt olvashatod: