37. hét
A kicsi szuperszonikus sebességgel fejlődik. A múlt héten ült fel először, de aztán pár napig totálisan hanyagolta ezt a tudományát - majd hirtelen újra eszébe jutott, hogy ő már ezt is tudja, és azóta csak gondol egyet, majd fogja magát és felül. Bárhol, bármilyen körülmények között megcsinálja, és olyan magabiztos képet vág közben, mint aki nem négy napja, hanem négy éve üldögél folyamatosan. Annyira fura látni, hogy segítség nélkül is megy neki! Mintha nem is az én babám lenne.
A másik új tudománya: megtanult puszit adni. Igaz, hogy ez még nem a cuppanós, hanem a jó nyálas puszi, de előszeretettel osztogatja nekem meg még egy-két kiválasztottnak (az alany arca lehetőleg legyen sima és ne szúrós) és egyértelműen puszinak szánja, nem nyalogatásnak. Egyszerűen megfigyelte, hogy mi mit csinálunk és a saját kis módján leutánozta. Egyébként is mindent utánoz: ha dobolok a kezemmel, utánam üti a ritmust, ha változtatok a ritmuson, akkor azt is. Ha szájamba veszem az ételt, akkor ő is, ha iszok a poharamból, akkor ő is. Ha megnyomok egy gombot a játékán, ő is megnyom egyet. Ha kanalat veszek a kezembe, neki is kell egy. A múltkor odáig fajult a dolog, hogy anyukám ölében ülve meglátott egy darab szalvétát, amiről eszébe jutott, hogy evés után azzal szoktam megtörölni az arcát - úgyhogy a kezébe kapta, hátrafordult és letörölte vele a mama arcát. Óriásit nevettünk rajta!
Nekem egyébként nagyon furcsa, hogy ennyire utánoz mindent. A bátyjai nem voltak ennyire mintakövetőek (főleg nem nyolc hónapos korukban). Hihetetlen sokat fejlődött az elmúlt hetekben. Érti, mi történik körülötte és hogy bizonyos dolgoknak mi lesz a következménye. Ezt leginkább az etetőszékből való dobálással demonstrálja - ez a mánia úgy tűnik, most tetőzik nála. Bár eddig is dobált le dolgokat, miközben a székben ült, de most szó szerint mindent, ami a kezébe kerül és egy másodpercen belül. Én nem veszem fel neki az eldobott holmikat, mert akkor azt hiszi, hogy játszunk - de mindig akad egy jótét lélek, aki épp akkor van a konyhában, mikor mi is és aki visszaadja neki az elejtett tárgyat.
Nagy kedvence még a homokozás na, és a tépkedés. Bármi papír kerül a kezébe, azt azonnal apró cafatokra tépi, majd különböző konstellációkba rendezi össze a fecniket, el-elhagyva néhány darabot a szőnyegen, amerre közlekedik. Egyszer a papucsomba is belerejtette őket - vicces volt utólag észrevenni, hogy min gyalogoltam. És egyre bátrabban fedezi fel az ismeretlen terepet is: félig kúszva, félig négykézlábalva vágtat új helyeken is a kiszemelt cél felé - mondjuk a szekrényajtóhoz, amit aztán kinyit és már pakolná is ki a polcokon lévő holmikat. Ha azt mondom: "Nem-nem!" és megrázom hozzá az ujjamat, huncut mosolyra fakad és röhög. De azért (eddig) még nagyrészt sikerült ezzel megállítani.
„Zajos” siker anyák napján
Szombat. Anyóséknál. A Nagyot a húgom és a fiúja elvitték kirándulni valamelyik tanösvényre, a Középsőt az öcsémék szórakoztatták, mi pedig a Kicsivel átmentünk anyósomékhoz, hogy babázhasson vele kedvére (ez volt az egyik anyák napi ajándéka - az enyém meg az, hogy minden gyereket lepasszoltam valahova pár csendes, kettesben tölthető órára).
A férjem vicces kedvében volt. Már egy ideje náluk voltunk, mikor az anyukája kiment valamiért a nappaliból. Kornél épp a padlón kúszva fedezte fel a lakást a lábamnál, mi pedig a hirtelen jött szabad pillanatban megöleltük egymást. A férjem épp a - nem éppen hájmentes - hasamon nyugtatta a kezét, mikor anyós belépett a szobába. A fia ránézett és közben vigyorogva azt kérdezte tőlem:
„Most mondjuk el, vagy várjuk meg apámat is?”
Zseniális prank volt. Anyósom lába kábé a földbe gyökerezett, szapora pislogásba kezdett és láttam, hogy jelentős agyi erőfeszítéseket tesz, hogy feldolgozza az információt.
„El ne hidd neki!” - mondtam gyorsan, mielőtt még szívrohamot kapott volna, mert azt hiszi, hogy jön a negyedik unoka.
„Nincs semmi abban a pocakban, csak a kedves fiad szeret megviccelni.”
Persze addigra már a férjem is röhögött meg ő is - bár láttam rajta, hogy ő leginkább megkönnyebbülésében.
Ezután Kornél következett egyéni műsorszámmal: a járóka rácsába kapaszkodva, ahova ebéd közben tettük be, először egyedül felült, aztán azzal a lendülettel térdre is húzta magát. Nem győztünk ámulni, mikre képes!
Miután tudtunkra adta, hogy már unja a járókát, kiengedtük, mászkáljon kedvére - persze nyilván azonnal a nagymama kutyusai után vetette magát, akik félelmükben a kanapéra másztak előle. Egyértelmű, hogy utánuk akart menni, ezért a kanapé oldalába kapaszkodva szó szerint felhúzta magát állásba, majd fél kézzel tartva magát, rövid kis karját nyújtogatva próbálta elérni a sarokba menekülő kutyákat.
Miután befejeztük az ebédet, otthagytuk náluk a Kicsit és loptunk magunknak pár gyerekmentes órát (egészen pontosan hármat) és kettesben lesétáltunk a Duna-partra. Elfelejtettem, hogy aznap van a „nyitás”, meg még pluszban május elseje is. Óriási tömeg volt, de nagy nehezen találtunk egy helyet, ahol „csak” tízpercenként sétált el valaki és egy régi vízkiemelőre telepedve, mely vagy 10 méterrel a part fölé magasodott, kellemes kis helyet alakítottunk ki magunknak.
Támaszpontunkat körben benőtték a fák, vagyis minket nem igazán láttak, mi viszont ráláttunk a vízre és a partra is - miközben mindenütt zöld lombok vettek körbe. Hanyatt feküdtem, a hajam szétterült a kiemelő vasfedelén, az arcomat melegítette a nap. Becsuktam a szemem és csak hallgattam a madarakat, a víz ütemes hullámzását és az időnként a partról felhallatszó beszélgetésfoszlányokat. Annyira pihentető volt! Semmi babasírás, semmi „Anya, kész a kakiii!” vagy „Az enyém volt és kérés nélkül elvette!!!” kiabálás. Az egyetlen zavaró dolog az volt, hogy a férjem nem tudta elengedni magát, és egyfolytában egy tök hülye témán pörgött, ami engem egyáltalán nem érdekelt. Ezen persze duzzogott egy sort... Végül közös megegyezéssel elindultunk, hogy fagyizzunk egyet a jó időben.
Ahogy a csendesebb partszakaszról visszatértünk a másikra és megláttuk a tömeget, azonnal vettük fel a maszkunkat - de még ennek ellenére is olyan rossz érzésem volt, ahogy megláttam azt a sok embert, hogy szinte menekülőre fogtam. Ez az elmúlt egy év teljesen átállította a fejemben a tömeggel kapcsolatos viselkedési normákat. Ahogy a fagylaltot megvettük, futólépésben távoztunk a helyszínről. Mivel még mindig volt egy kis időnk, felmentünk a közeli hegyre, ahova fiatal korunkban sokat jártunk fel. A hegyoldalban egy patinás étterem is van, ahol isteni túrógombócot készítenek. Enni azonban nem kívántunk, borozni pedig korai lett volna (pedig ez a hely másik specialitása) úgyhogy csak egy kávét ittunk a nagyon szellős teraszon, ahol szerencsére alig voltak, és élveztük a szépséges panorámát.
Négy után visszatértünk a férjem szüleihez és felszedtük Kornélt, majd hazafelé vettük az irányt. A tesóim egy kicsit később érkeztek meg a fiaimmal. A húgom hozta a virágot és a sütit, amibe mindannyian beszálltunk, hogy közös ajándék legyen, majd összeszokott csapat módjára két perc alatt átrendeztük a helyszínt - az öcsém gyorsan kihúzta az asztalt, én elővettem az abroszt, a barátnője közben adogatta a tányérokat. Már csak anyánkat kellett lecsalni az emeletről, hogy felköszönthessük. Nem számított rá, hogy egy nappal anyák napja előtt mind felvonulunk, végül Kornéllal a kezében fogadta a köszöntést.
Óriási hangzavar volt, mindenki magyarázott valamit a másiknak és természetesen mindenki egyszerre beszélt. A két nagy megkergülve rohangászott a sütemények körül csoportosuló tömeg körül, míg a Kicsi a kavalkádba beolvadva nagy odafigyeléssel, egy hang nélkül nézte a földről a felfordulást. Olyan volt, mint Brunella Gasperini regényeiből pattantunk volna elő - pedig mi nem is vagyunk olaszok. Sajnos a tortától - meg a nagynéni és nagybácsi felügyelete alatt elfogyasztott ki tudja, mennyi cukortól - felpörgött két gyerek nagyon gyorsan olyan szintre emelte a hangzavart, hogy kénytelen voltam véget vetni a bulinak.
Kornélt megetettem, addig a fiúk felmentek fürdeni - amiből persze hülyéskedés lett az öcsémék társaságában a fürdőben - aztán a Kicsit is megfürdettük fent az emeleten, és utána letettem aludni. Annyira kimerült a naptól, hogy azonnal elaludt. A fiúknak a férjem mesélt kettőt, aztán ők is lefeküdtek - bár egyszer még előkerültek „szomjasak vagyunk” címszóval és kérték azt is, hogy ne mi, hanem a papa énekeljen nekik altatódalt, „a banánost”. Fogalmam se volt, hogy az melyik, míg apám el nem árulta, hogy egy Bergendy-szám.
Természetesen én is kaptam anyák napi csokrot - a virágkompozíciót a Középső állította össze a játszótérről hazajövet. Szupercukik voltak, ahogy megálltak az előszobában, kezükben a sok-sok vadvirággal, amit aztán egyetlen csokorban egyesítettünk, a férjem pedig betette az egész bukétát egy kristályvázába (nesze neked, dekadens művészet).
Másnap esős idő volt, úgyhogy csak itthon chilleltünk. Ezen kívül az egyetlen említésre méltó esemény az volt, hogy Kornélnak kinőtt még két foga, a fiúk pedig elültettek egy mogyoróbokrot apukámmal. Hétfőn már jobb volt az idő, úgyhogy a kertben játszottunk. A Nagy sokat foglalkozott a Kicsivel. Mindig örömmel szórakoztatja, simogatja, babusgatja az öccsét. Állítja, hogy ő tud babanyelven (értsd: szótagolva ismétli a bábábát és dadadát). Szívesen beül mellé a járókába is játszani vagy produkálja neki magát evés közben. A Kicsi persze imádja, hogy vele foglalkozik, és igyekszik partner lenni a játékban, így szokott neki köpködni (amit a Nagy leutánoz), aztán felelgetve kiabálni, vagy csak nevetni rá. Most is együtt hintáztak a nagy hintában.
Kedden visszamentem a nőgyógyászhoz kontrollra, aki a frissen készült ultrahangfelvételeimet átnézve revidiálta előző héten tett kijelentéseit, és azt mondta, hogy mégsem volt rossz a gátvarrás, nem ez okozza a problémámat. Ajánlgatta a fogamzásgátlót, amit nem fogadtam el, végül egyéb problémámra felírt gyógyszerrel távoztam.
Anyukám szerdán előszedte velem és a Naggyal a régi babáimat (olyanok voltak, mint egy csomó minihulla, ahogy be voltak tekerve a csomagolópapírba, brr) meg a hozzájuk tartozó ruhákat, cipőket, kalapokat, táskákat, szemüveget (!) is. A Nagy ezt is nagyon élvezte, és szépen egyesével berakta a holmikat a bababőröndbe, amit a babával együtt magunkkal viszünk.
Holnap ugyanis hazaindulunk. Két nap híján egy hónapot voltunk itthon, és most már nem lehet többet hiányozni az iskolából. A múltkoriakból kiindulva most sem számítok egyszerű utazásra... Na, de majd meglátjuk.
Shadow
A babanapló előző részeit itt olvashatod:
Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segítettRettegek, hogy meghal a kisfiam
Nem fér bele a fejés az életünkbe
Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
Csomókban hullik a hajam
Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...
Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni
Covid-pozitív volt a karácsony előtt nálunk járt barátnőm
Senki más nem tudja elaltatni a gyereket, csak én
Anyuka, ne rohangáljon a gyerek ágyához minden nyekkenésre!
Idegösszeroppanást kaptam: az eladó mégsem akarja eladni a lefoglalózott házat
A gyerek a saját szobájában sírt, én az enyémben
Sokkot kapott a kisfiam a vérvételen
Valaki szabadítson meg a gyerekeimtől egy hétvégére!
Rohantam, hogy beoltsák a kisfiamat
Mindenkit lefáraszt a hisztijével a fiam
Kornél folyton lehányja a szőnyeget
Én örülnék neki, ha az öcsi meghalna
Balul sikerült a névnap
Beleőrülök, hogy megint be vagyunk zárva egy hónapra
Fél kezemmel a babát tartva próbálom tanítani a gyerekeimet
Három kisgyerekkel indultunk haza Franciaországból
Anyának kullancsa van, lehet, hogy meg is hal tőle, haha
A nőgyógyász szerint rosszul varrták össze a gátamat a franciák
