34. hét

Megérkeztünk. A gyerekek mesét néznek, a Kicsi a járókában játszik mellettük. Kint ömlik a jeges eső és három fok van - egy félórája értem vissza a környéken esőkabátban és gumicsizmában tett, nem-túl-szerencsés, ámde elengedhetetlen napi sétáról a gyerekekkel - hogy a Kicsi aludni, a férjem meg dolgozni tudjon, míg mi kint vagyunk. A Nagy az utolsó ötszáz méteren folyamatosan nyávogott, hogy fázik.

„Én már úgy érzem, hogy a Téli Sarkon vagyok!”

- mondta szemrehányóan, majd közölte, hogy soha többé nem akar kijönni a házból. 

Szó, ami szó, tényleg hideg volt, és még az eső is az arcunkba vágott - ennek ellenére majdnem egy órán át voltunk kint, mert útközben láttunk csirkéket, és a fiúk kukorékoltak meg kotkodácsoltak nekik. Nem éppen februári időjárásra készültünk, mikor elindultunk Magyarországra, és most tessék, itt a hideg. Minden vizes és szürke, az ablak melletti gyönyörű tulipánfa szirmai pedig szinte teljesen beborítják a földet, úgy meggyepálta szegényt az éjszakai, viharos szél. Bent a faházban viszont meleg van és csönd... Kihasználom ezt a kis nyugit, és míg a nagyok Óz, a nagy varázslót néznek, én a teámat iszogatva megpróbálom összeszedni a gondolataimat, hogy nekilássak a naplónak.

Úgy emlékszem, ott hagytam abba, hogy szerda reggel mind az öten elmentünk PCR-tesztre. Az én eredményem aznap délután fél öt tájban jött meg, a férjemé kb. fél órára rá: mindkettőnké negatív. Már csak a gyerekeké volt hátra, amit másnap reggelre ígértek. Bár délelőtt csináltunk leckét és próbáltam szórakoztatni is őket, míg az apjuk a munkahelyén volt - de délutánra annyira elunták magukat, hogy azt játszották: az újonnan összerakott járóka a tenger, és krokodilok meg cápák úszkálnak benne, de ők szerencsére kimenekültek a korlátjára és csak Kornélt kapják be. Ez az igazi testvéri szeretet - még jó, hogy a Kicsi így is majd kiugrott a bőréből, hogy vele játszanak.

Készülődés
 

Másnap reggel a fiúk elmentek a logopédushoz, aztán felszedték a teszteredményeket. Mindkettőé negatív lett… Rezignáltan vettem tudomásul, hogy minden félelmem és kételyem ellenére is neki fogunk holnap vágni az útnak - de addig még vár rám egy egész napos pakolás, aztán egy egész napos autóút. Egyiktől se voltam feldobva. Délelőtt ráadásul még tanulni is kellett a nagyokkal (most egész jól ment, mert Kornél alvásidejében kezdtük el), aztán kezdődött a pakolás, pontosabban a cuccok kupacba hordása. Miután ezzel végeztünk, jöhetett a neheze: a rengeteg összehordott holmit meg a családnak szánt ajándékokat bőröndökbe tenni, lehetőleg minél kevesebbe. 

A fiúk rendkívül proaktívak voltak: folyton segíteni akartak nekem a táskák bepakolásában. Természetesen hiába magyaráztam, hogy a legnagyobb segítség az volna, ha szórakoztatnák Kornélt helyettem, hogy pakolhassak, ők mindenáron a bőröndökkel akartak az öccsük helyett foglalkozni - a Középső még bele is ült egybe. Mivel a kupacot a hálószobánkba hordtam össze, és onnan Kornél nem látott volna minket a járókájából csomagolás közben, őt is be kellett hozni magunkkal. Miután letesztelte, hogyan nyílik az ajtó, folyton körülöttünk kúszott a földön (ami tele volt csomagolnivalókkal) és benyúlkált a táskákba, hogy a dagi kis kezeivel kiszedje a nagy nehezen már begyömöszölt holmikat. Gyorsvonatként kúszott minden csomag felé, míg a fiúk lelkesen hoztak újabb és újabb létfontosságú dolgokat, hogy azt is tegyem el és/vagy veszekedtek egymással. Egyszóval szinte lehetetlen volt haladni, ha egyvalamit betettem, kettőt kellett kiszednem utána. 

A férjem persze egész délutánra eltűnt tetőcsomagtartót szerelni (esküszöm, hogy direkt csinálja), úgyhogy miután két óra alatt egyetlen bőrönddel sikerült végeznem, meguntam az egészet és új stratégiába kezdtem: a babát lefektettem, a gyerekeket szégyenszemre mese elé ültettem és tádámm! már tudtam is haladni.

Mi felnőttek végül fél 11-kor feküdtünk le - és 4:30-kor már szólt is az ébresztő. Gyors kávé a sötétben, aztán hátra volt még a hűtő kiürítése, a szemét elrendezése, rendrakás, mosogatógép kipakolása… Szeretem rendben hagyni a dolgokat, mielőtt elmegyünk, na. Végül 5 után keltettük a fiúkat, akik rendkívül álmosan, de szó nélkül és lelkesen öltöztek. A babát magam keltettem fel, félálmában beadtam neki az utolsó adag antibiót a fülére, majd felöltöztettem (amit rendkívül rosszul élt meg és sírt miatta). Mire mindenkit beültettünk és az összes maradék csomagot beraktuk, már 5:40 volt.

Utazás
 

Elég lassan haladtunk, mert sokszor meg kellett állni - de az út első fele azért sokkal jobban telt, mint vártam. Két határon gond nélkül átjöttünk, annyit se szóltak hozzánk, hogy fapapucs. A német-osztrák határon viszont jó nagy (és hosszú) dugóba kerültünk az ellenőrzések miatt. Ez leginkább a babát viselte meg - amint nem haladt a kocsi, ő rettentő rosszul kezdte érezni magát, aminek persze hangot is adott. Végül odaértünk az egyetlen (!) szolgálatot teljesítő határőrhöz, aki úticélunkat hallva csak intett, hogy menjünk tovább. 

Bajoroszág tájain
 

A fiúk tündériek voltak, egyszer se nyafogtak, és zokszó nélkül csinálták végig az egész utat. Nagyon büszke voltam rájuk! A Nagy ült a Kicsi mellett és annyira türelmes volt vele… Századszorra is visszaadta neki a cumiját és játszott meg mókázott neki, ha kezdett nála elszakadni a cérna. Annyira nyilvánvaló, hogy mennyire szereti a kistestvérét! Teljesen más a kapcsolata a babával, mint a Középsővel, akivel ugyan elválaszthatatlanok, de percenként egymás agyára is mennek.

Délután öttől kezdtek rosszra fordulni a dolgok. Kornélnak itt volt a tűréshatára, és hiába volt a szokásosnál jóval több megállás miatta, ekkor kezdett besokallni. Hét körül, amikor fürdeni és fekvéshez készülődni szokott, vigasztalhatatlan sírásba kezdett. Megálltunk, hogy megkapja a lefekvés előtti cumisüvegét, de nem aludt el utána, ahogy vártam. Szerette volna, ha felveszem és elaltatom - de ez egy száguldó autóban nehézkesen ment volna, úgyhogy inkább az ülésen félig kifacsarodva, hátrafordulva simogattam az arcát meg a kezét, és adtam újra és újra a cumit a szájába - gondolatban elátkozva az egész hülye utat, és jól megmondva a férjemnek a magamét fejben, amiért erre kényszerített minket.

Olaj volt a tűzre, mikor volt képe azt mondani, hogy még a gyereket se tudom elhallgattatni... Mintha én találtam volna ki, hogy egy hét hónapos gyereket ennyi időre a gyerekülésbe kényszerítsünk. Ebből persze parázs vita kerekedett - mindannyian fáradtak voltunk és elcsigázottak. A Kicsi végül fél kilenckor elaludt, a bátyjai pedig kilenckor követték a példáját, mi pedig zombimódban róttuk tovább Ausztria (alag)útjait a sötétben. Senki se zargatott minket, alig voltak az utakon. A szlovén határon ismét megállítottak, de rögtön tovább is engedtek, mint tranzitforgalmat, így végül koromsötétben érkeztünk meg a magyar határhoz. 

Itt is lépésben haladt a sor, mert az összes kocsit és kamiont együvé terelték - és persze, hogy a gyerekek felébredtek a várakozás közben. A Középső sírt, hogy pisilnie kell, a Kicsi sírt, mert utálta az egészet. Legszívesebben én is sírtam volna, annyira elegem volt már. Kábé fél óra után odaértünk az ellenőrzőponthoz, ahol két határőr álldogált. A francia rendszámot látva szinte lefagytak, és nagyon megörültek, hogy az ablakot lehúzva rögtön magyarul szóltunk hozzájuk. Miután tisztáztuk, hogy honnan hova tartunk, egyikük azt mondta:

„Gondolom, semmilyen papírjuk sincs.”

Eddigre persze már kezemben volt az előre összekészített mappa a papírokkal, szépen sorba rendezve: konzuli engedély, negatív tesztek, személyigazolványok. Teljesen le voltak döbbenve. Miután megnézték őket, jó utat kívántak és mehettünk tovább - se karantént, se mást nem írtak elő. 

Innen már „csak” egy órácska volt hátra a balatoni nyaralóig... A célnál apukám várt minket, ffp2-es maszkban és pizsamában. A fiúk annyira feldobódtak tőle, hogy alig lehetett lenyomni őket - mindent azonnal meg akartak mutatni és elbeszélni a papának. Ettől persze Kornél is felébredt teljesen - nagy szemekkel nézte az eseményeket, míg mi összeraktuk az utazóágyát. Féltem, hogy nehezen fog ismét elaludni, de kár volt izgulnom, viszonylag hamar elaludtak mind a hárman. Hajnali egykor végül én is a párnára hajthattam a fejem - de olyan volt, mintha még mindig a kocsiban ülnék és egy óriási centrifuga ide-oda dobálna. Kellett egy kis idő, hogy elmúljon ez az érzés, de ahogy becsuktam a szemem és mélyet szippantottam, egyszerre megéreztem azt összekeverhetetlen, csak a nyaralókra jellemző illatot: a faház szagát, a napolaj illatát, a sok-sok elmúlt nyaralásból összekeveredő kavalkádot.

Megérkezés
 

Másnap reggel ahogy felébredtünk, a fiúk már ki is akartak menni a kertbe. Mint hal a vízben, úgy érzik itt magukat. Előszedték a tavalyi játékaikat, a kintieket és bentieket egyaránt; örvendeztek, mikor megtalálták a régóta eltűntnek hitt napszemüvegeiket; a kártyát, a vízipisztolyokat, a homokozójátékokat. Kornél a teraszajtó üvegén át nézte a bátyjait, akik kint játszottak a régi-új kincsekkel a teraszon és izgatottan rugdosva a lábával óriásiakat nevetett azon, ahogy később fel-alá rohangásztak a kertben. 

Miután bent nagyjából elrendeztem a dolgokat, csatlakoztam a kerti különítményhez. Tavaly nyár vége óta senki sem járt itt és senki se nyúlt a kerthez, így van bőven tennivaló. Érdekes, hogy Franciaországban mennyivel előrébb tart már a tavasz.  Itt még csak ébredezik a természet, míg ott már minden javában zöldellt és virágzott, mikor eljöttünk. Olyan érzésem van, mintha visszaugrottunk volna egy hónapot az időben. Ettől függetlenül így is gyönyörű, és mivel én még sosem töltöttem itt hosszabb időt tavasszal, most először látom így a kertet. 

Ahol virágzik a tulipánfa, nyílnak a nárciszok, a tulipánok. A fokföldi ibolyák lila, sárga, kék színekben, a fűben elszórva nőnek mindenfelé. A fiúk egész nap gereblyézik a tavalyi avart - de mivel gereblyéből csak egy van, a Középső egy kimustrált partvissal dolgozik - és segítenek az apjuknak kocsimosásban, avarszedésben.

Kornél eközben óriásiakat alszik. Nagyon sokat van a friss levegőn, de mászni nem engedem, mert egyrészt hideg a föld, másrészt minden szemetet a szájába venne, úgyhogy csak a babakocsiból nézeget, hol érdeklődve, hol boldogtalanul, hogy ő mindenből kimarad. A második itt töltött nap estéjén hatkor már annyira lefáradt (dacára a kétszer másfél órás napközbeni alvásnak) hogy elaludt az apja kezében. Még soha életében nem csinált ilyet, az alváshoz neki mindig kellett a nyugtatás, a sötét… Most meg nem lehetett felébreszteni. Végül a karomban tartva hunyt egy húsz percet, míg simogattam, mert ha próbáltuk felébreszteni, csak nyaklott-nyeklett, de a szemét nem nyitotta ki. Éjszaka is egy mukk nélkül aludt… Este hét után tettem le, 5:20-kor kért először cumit, majd 6:30-kor ébredt, hogy éhes.

A mozgása is hihetetlen módon beindult. Mióta itt vagyunk, egyre többet „kutyázik”. Nem tudom, hogy hívják szakszóval, mi így neveztük el, amikor a gyerekeink négykézlábra álltak a térdeiken és előre-hátra tologatták a kis feneküket. Bőszen gyakorolja a négykézlábra állást - de mellette kúszik-mászik, rángatja a kábeleket, függönyöket, bármit, ami lefelé lóg valahonnan. Sokszor félig fel is nyomja magát félkézzel - egyáltalán nincs már messze, hogy felüljön. Kapott az apjától egy habtapit a járókája alá - így végre bárhova ki tudjuk tenni, a fűre vagy a teraszra is. Nagyon tetszik neki, hogy olyan színes!

Vasárnap tovább folytattuk a kertészkedést és rendezkedést. Hétfőn reggel aztán kettéváltunk: a fiúk az apjukkal elmentek szélvédőt javíttatni (maszkban), mert út közben egy kő megrepesztette, és félő volt, hogy tovább reped - én pedig a babával lementem a partra. Kornél már az út elején elaludt - nem igazán érdekelték sem a kis nyaralók, amik között elhaladtunk, sem a strand, ahova nyáron járni szoktunk és ami most egy ott héderelő vadkacsát leszámítva töküres volt. Szép volt a tavaszi Balaton - mondjunk én minden évszakban szeretem. 

Jó nagyot sétáltunk, csak hazafelé ébredt fel, amikor a szemébe sütött a nap. Dél körül beüzemeltük a férjemmel a mosógépet és kimostunk egy adag pelust - persze ez nem volt egy egyszerű művelet, mert a mosógép nem mai darab - majd a fiúk segítségével nekiláttam gyorsan az utolsó pár kupac összegereblyézett avart is zsákba szedni, mielőtt megjön a régóta ígért eső. Végül csak öt után kezdett tényleg esni, addig igyekeztünk a lehető legtöbb időt kint tölteni, a férjem pedig még elszórni a fűmagot, mielőtt kitör a vihar. A jól végzett munka örömével vonultunk be a viharos szél elől a házba és zártuk magunkra az ajtót.

Kedden beszorultunk a rossz idő miatt a házba. A Kicsi ezen a napon lett nyolc hónapos, de annyira nagy volt a kavalkád, hogy el is felejtkeztem róla. Végül sarkvidéki hideg ide vagy oda, muszáj volt kimenni a gyerekekkel (lásd fenti soraimat). Miután visszatértünk a sétánkból, és valamennyire felmelegedtünk, régi LGT-számokat hallgattunk itthon. Fél kezemben Kornélt tartva táncoltam hol a Naggyal, hol a Középsővel és közben a nagynénémre gondoltam... Biztos vagyok benne, hogy mosolyogva nézett le ránk az égből, ahogy a kedvenc dalait hallgattam ezzel a három kis kobolddal. Bárcsak ismerhetné őket! Tudom, hogy óriási lenne köztük az összhang... Később, mikor elfáradtunk a táncban, kártyáztunk, rajzoltunk, majd megvacsoráztunk. Én nem tudom, mi van itt a levegőben, de mióta megjöttünk, mindenki korán megy aludni és nem nyafog, hogy még fent akar maradni - és ez alól mi, felnőttek sem vagyunk kivételek.

Shadow

A babanapló előző részeit itt olvashatod:




Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át

Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segítettRettegek, hogy meghal a kisfiam

Nem fér bele a fejés az életünkbe

Gyulladt mellből fejni maga a pokol

Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?

Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét

Csomókban hullik a hajam

Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...

Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni

Covid-pozitív volt a karácsony előtt nálunk járt barátnőm

Senki más nem tudja elaltatni a gyereket, csak én 

Anyuka, ne rohangáljon a gyerek ágyához minden nyekkenésre!

Idegösszeroppanást kaptam: az eladó mégsem akarja eladni a lefoglalózott házat

A gyerek a saját szobájában sírt, én az enyémben

Sokkot kapott a kisfiam a vérvételen

Valaki szabadítson meg a gyerekeimtől egy hétvégére!

Rohantam, hogy beoltsák a kisfiamat

Mindenkit lefáraszt a hisztijével a fiam

Kornél folyton lehányja a szőnyeget

Én örülnék neki, ha az öcsi meghalna

Balul sikerült a névnap

Beleőrülök, hogy megint be vagyunk zárva egy hónapra

Fél kezemmel a babát tartva próbálom tanítani a gyerekeimet