32. hét

Régen írtam már róla, milyen rend szerint telnek a napjaink Kornéllal, úgyhogy most sort kerítek rá. Hiszen már hét hónapos is elmúlt, én pedig utoljára két hónapos korában számoltam be erről! Persze amikor azt mondom: napirend, azért az nem kőbe vésett, mert van, hogy előbb kel fel vagy program akad, amihez igazodnunk kell (bár próbálom mindig úgy alakítani, hogy inkább a programot igazítsuk hozzá, dehát mind tudjuk, hogy az élet nem ilyen egyszerű, pláne három gyerek mellett). Tehát. 

Napirend
 

Általában fél hét és hét között kel reggel. Jobb napokon hétig alszik, vagy még kicsit tovább is, rosszabbakon öt perccel hat előtt ébred, de nagy átlagban azért tartja a fél hetes ébredést. Nem sírni szokott egyébként, hanem inkább kurjongat, vagy nyálbuborékokat fúj a szájával és ha nem megyünk be hozzá pár percen belül, átvált sírósra. De erre nem sokszor kerül sor, mert résen vagyunk, és az apja már hozza is ki a nappaliba, hogy ne ébressze fel a fiúkat. A reggeleket ő viszi, hogy én pihenhessek még 1-2 órát - cserébe az esték az enyémek. Ha probléma van vagy Kornél felébred, én megyek át hozzá, nem ő. Ennek egy hátulütője van: mivel nagyon rossz alvó vagyok, sajnos sokszor előfordul, hogy ha egyszer felébredek, akkor már nem, vagy csak 1-2 óra múlva tudok visszaaludni, úgyhogy ez a reggeli „plusz” igazából az éjszakai kiesést pótolja be.

A nappaliban eközben apa és fia kicsit akklimatizálódik, miközben elkészítik a reggeli tápszert és kávét. Sokszor megnézik a napfelkeltét is közösen, aztán játszanak és várják, hogy megjöjjön az első „termés” a pelusba és hogy a fiúk is felébredjenek - akik általában a duduikkal felpakolva, a fénytől hunyorogva szoktak megérkezni szintén fél hét tájban.

Miután mindenki felkelt (én is), megreggelizünk, aztán készülődünk az iskolába vagy hetente kétszer a logopédushoz - Kornél természetesen imádja nézni az eseményeket. Ha a többiek elmentek és ketten maradunk, egy darabig még játszunk, aztán 9:30-kor leteszem aludni. Rossz napokon fél órát-negyvenöt percet, ideális esetben viszont másfél órát alszik ilyenkor. 11-kor általában felkelti a gyomra - felkelés után megint peluscsere jön, aztán fél 12-kor kapja az első adag szilárd ételt. Mikor ez elfogyott, megyünk játszani a pokrócra. Ha van időm, én is odafekszem mellé, ha nincs, csinálom a házimunkát, főzést - de szigorúan csak a pokróc körzetében lehetek, mert ha elmegyek, baj van. Ha mégis távolabbra kell mennem, viszem magammal - így szoktunk együtt teregetni, mosógépet bepakolni, különböző szobákban rendet rakni, zuhanyozni és persze pisilni (!) is. Kettőkor megint leteszem aludni (feltéve, hogy normál napról beszélünk és délelőtt másfél órát aludt, mert ha annál kevesebbet, akkor már korábban életbe lép a B terv: ilyenkor reggel félórát, dél körül másfél órát és délután megint félórát alszik). Mindig idomulunk az adott naphoz - ha sikerült délelőtt jól aludni, nincs deles alvás, csak délutáni, ami szintén másfél óra.

Ha felébredt, jön az uzsonna, majd indulunk sétálni - amit általában összekötünk a fiúk hazahozatalával az iskolából. Nagyon szereti, ha sétálni megyünk, már amikor közelítek felé az anorákkal, elönti a boldogság az arcát. Az öltözést viszont utálja, olyankor borzasztó kínokat él át és ezt minden egyes alkalommal a tudomásomra is hozza. Amikor csak lehet, hármasban megyünk a fiúkért a férjemmel és vele. Ha szép az idő, kicsit megállunk a játszón is hazafelé, ha nem, egyből hazajövünk.

Itthon le se veszi a tekintetét a tesóiról - bármit is csinálnak, attól ő el van bűvölve, és minden vágya, hogy ő is csinálhassa már. Aztán jön a leckeírás, és míg én a Naggyal tanulok egy fél órát-órát, addig ők elvonulnak a Középsővel és az apjukkal a gyerekszobába, hogy ne tereljék el a bátyjuk figyelmét. Hatkor szilárd vacsorát kap, ami nyilván akkor fogy a leggyorsabban, ha közben nézheti, mit csinálnak a bátyjai. A mozizás még mindig nagyon megy! Ha nincs mit nézni és az evés közbeni ének sem válik be, akkor folyamatos nyögés kíséri az étkezést... Hét-negyed nyolc között az apja elviszi fürdeni - ez az ő kettejük ideje, ilyenkor néha fél órát is elbohóckodnak a fürdőben. Én közben a fiúkat vacsoráztatom és beszélgetünk/vitát hárítok el/cukkolást akadályozok meg/békítem a haragosokat. Amint a baba frissen és illatosan kilép a fürdőből, cserélünk: az apja tápot csinál, én hálózsákba teszem a manót, aztán jó éjszakát kívánunk a fiúknak és elvonulunk a szobájába. Ilyenkor már nagyon álmos, van, hogy meg sem eszi az összes tápot, mert elalszik az ölemben. Kicsit ringatózunk a hintaszékben míg etetem, aztán kis összesimulás és sok-sok puszi után már fektetem is az ágyába. Jó napokon balra fordul és már alszik is - rosszabbakon még párszor be kell menni hozzá, cumit adni, nyugtatni. Ha nehezen megy az elalvás, akkor is csak minimális anyához bújásra van szükség - a félórákig tartó rázásról hál'istennek sikerült leszoktatni.

Az éjszakák változóak - van, hogy csak egyszer vagy kétszer van „cumivész” - átmegyek, odaadom neki a cumit, ami kiesett a szájából, de a sötétben nem találta meg, és már alszik is tovább. Van, hogy álmában felsír, de utána alszik tovább, nem igényel közbeavatkozást - és van olyan is, hogy félóránként-negyven percenként „riaszt” engem. Ilyenkor sem ébred fel, hanem álmában sír és egy kis simogatás, cumi vagy a karomba vevés megnyugtatja. Hogy ez a szeparációs szorongás, a fogzás vagy valami teljesen más miatt van-e mostanában, egyelőre nem tudom eldönteni - de már annyira hozzászoktam az elmúlt hetekben, hogy egyik este, mikor reggel hatig nyikk nélkül aludt, arra ébredtem fel többször is, hogy miért van ilyen csönd? Pár estét az ő szobájában is eltöltöttem egy matracon, hogy rájöjjek, miért ébred fel konstans 2 és 3 között - és félig-meddig meg is válaszolódott a kérdés: kedves szomszédunk olyankor megy aludni, ami kisebb zajjal, ajtócsapkodással jár. Mivel közös a szoba fala a lakáséval, elég jól hallható a gyerekszobában - szerintem erre riad fel. Ami jó, hogy az elmúlt napokban egyre kevesebbszer volt rá szükség, hogy átmenjek bármiért is (kop-kop).

Jó hosszú ideig tartott, míg teljesen ráálltunk erre a „nagyoknak” való rendszerre a négyóránkénti etetéssel, napközbeni két alvással - sokszor úgy éreztem, hogy feladom, lesz, ahogy lesz, a lovak közé dobom a gyeplőt, legyen szó étkezésről, napközbeni vagy éjszakai alvásról - de aztán mindig erőt vettem magamon, és úgy tűnik, hogy kezd beérni a sok-sok heti munka gyümölcse. Simábban, erőfeszítés nélkül mennek a napok, mert ő is tudja, hogy mit várhat, és nem érik váratlan meglepetések, így kiegyensúlyozottabb. És most, hogy végre beérett a dolog, persze, hogy jött az óraátállítás. Mondtam már, hogy gyűlölöm? 

Egyre gyorsabban fejlődik
 

K. minden nap meg tud lepni valamivel. Az apjával szoktak játszani olyat, hogy a férjem a száját gyorsan befogja a kezével aztán kinyitja, mint az indiánok a régi filmekben, mikor csatakiáltást hallatnak. A baba mindig jókat kacarászik rajta, ahogy a saját hangja megváltozik ettől és furcsán szaggatott lesz. Általában fürdés előtt vagy után szokták játszani - de egyik nap ebéd után nekiállt saját maga egyedül (!) a mutatványnak. Teljesen ledöbbentünk, hogy egyrészt eszébe jutott, másrészt, hogy ezt magától meg tudta csinálni a kezével - igaz, lassabban, mint egy felnőtt, de pont ugyanúgy. 

Ezt leszámítva is egyre újabb „trükköket” mutat be. Az elmúlt napokban például mániája lett, hogy minden fürdésénél oldalra fordul a kiskádban és beleiszik a fürdővízbe. Jó nagyot kortyol rögtön ahogy a vízbe tesszük - ha rászólok, hogy ne tegye, hamiskás mosollyal rám néz, mint aki azt mondja:

„Ugyan, ezt te se gondolod komolyan, igaz?”

Állati nehéz visszafordítani, hogy ne igya ki a fél kádat, mert nagyon erős. Épp ezért a héten eltettük a pihenőszékét is, amit már régóta kinőtt, de azért hébe-korba még beletettük. Most már hiába csatoljuk bele, máris feszíti magát és fordul ki belőle oldalra. Fel még nem borult vele, de közel jár hozzá, így a balesetek elkerülése végett inkább elcsomagoltam az egészet.



Egyre inkább próbálja a mászást is. Ha talál valami érdekeset maga előtt, addig nyújtózkodik a kezével (közben folyamatosan nyögve), míg el nem éri. A fenekét ugyan ösztönösen feltolja, de arra még nem jött rá, hogy ha a lábával rásegítene egy kicsit, haladhatna is. Tolatni viszont már nagyon jól tud - és persze keservesen sír, ha emiatt beszorul valahova vagy beakad a lába valamibe.

Az a szomorú igazság, hogy unatkozik a nappaliban. Unja a pokrócot, meg hogy mindig ugyanabban a helyiségben vagyunk napközben, így vagy panaszosan nyög egész nap, hogy szórakoztassam vagy csintalankodik. Kedvence a sarokban álló virágcserép piszkálása és a föld meg az azon lévő kis barna golyók kiszedése. Igyekeztem elkeríteni a növényt, de elég csak egy kis rés a pajzson, máris ott terem és turkál. Másik nagy mániája a fiókok huzigálása - nagyon ügyes benne, de előfordul, hogy becsípi az ujját velük, mikor visszaengedi őket. Én eddig kétszer láttam ezt. Az elsőnél jó tíz percig vigasztalnom és dajkálnom kellett, mikor kisegítettem szorult helyzetéből, mert személyes sértésnek vette, hogy vele ilyen megtörténhet - amit a szokásos ajkbiggyesztésével és céklaszínűre vált fejjel demonstrált - másodszorra kicsit nyöszörgött és már ment is tovább. (miközben ezt írtam, még kétszer odacsípte). 

Szóval unatkozik. De amint kiviszem a nappaliból és másik részébe megyünk a lakásnak, felvidámodik és izgatott lesz, majd felfedezésre indul. Egyre kevésbé elégíti ki, hogy én játszom vele 0-24 - bezzeg amikor hazajönnek a fiúk este, na az továbbra is a nap fénypontja. Egyre inkább szeretne bekapcsolódni a játékukba is, folyton odamegy hozzájuk, amennyire bír - ők meg alig vesznek róla tudomást. Olyan rossz látni, hogy nem veszik be... Egyfelől érthető, hiszen ő nem tud velük pokémonosat/sátrasat/bud spencereset játszani - másfelől meg a szív megszakad, ahogy csak nézi őket a partvonalról és néha nagyokat kiabál, hogy legalább ránézzenek egy másodpercig. 

Hiába süt szépen a nap, a kedvünk nem a legjobb 
 

Csütörtök reggel az egész család köhögve ébredt. Remek. A Nagy a hétfői betegeskedése óta sokat javult - de sikerült mindenkit lefertőznie, még Kornélt is. Az egyetlen, aki még tartja magát, az én vagyok - bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez csak ideiglenes állapot, és én leszek az, aki még hetekkel a többiek után is harákol, mert utolsóként kapja el a vírust. A többiek taknyosak és köhögnek ezerrel, ugatósan. Láza viszont senkinek sincs, és mint a Nagytól megtudhattam, a fél osztály köhög már múlt hét óta, szóval onnan jött ez a kellemes kis tavaszi légúti betegség. Úgyhogy nem tartottam itthon őket, mert így kvázi felesleges. 

Mivel gyönyörű idő volt és hétágra sütött a nap, miután dél körül megejtettük a 8-10 naponta esedékes nagybevásárlást, délután itthon a teraszon ejtőztünk, amíg nem kellett menni a fiúkért a suliba. Kornél békésen szemlélte a műfüvet és próbálta megfogni a szálait, míg én a mosipelusokat teregettem (csak zárójelben mondom: én egész idáig azt hittem, hogy az csak városi legenda, hogy a nap kiszedi belőlük a kakifoltokat, amiket én semmivel se tudok kitisztítani, de most tapasztalhattam, hogy nem, a módszer tényleg működik. Nem akartam hinni a szememnek, mikor beszedtem őket és a hozzátáplálás miatt néhol eléggé színes pelusbelsők ismét hófehérek voltak. Nagyon elégedett vagyok ezzel a mosipelussal.) 

Miután végeztem, én is leültem mellé, hogy élvezzük egy kicsit a napos délutánt. Élveztük is volna - ha a tőlünk alig 10 méterre lévő építkezésen nem dolgoztak volna épp fülsiketítő zajjal. Ettől az építkezéstől egy áldás lesz megszabadulni - amióta csak ideköltöztünk, minden nap hallgathatjuk, van, hogy már reggel hatkor és van, hogy szombat-vasárnap is. Azt pedig kifejezetten szeretem, hogy amikor a gyereket altatnám, rákezdenek a flexelésre/kalapálásra/fúrásra/egyéb, az építkezéshez elengedhetetlen, jelentős hanghatással járó műveletre. Májusban lesz egy éve, hogy egyfolytában ezt hallgatjuk... Gondolhatjátok, mennyire elegem van már. Csak az dobott fel valamennyire, hogy visszaigazolták a foglalásomat, így húsvétkor kiszakadhatunk négy napra ebből az egészből.

Este volt egy sikerélményem is: végre sikerült megszerezni az összetört kölni utódját! Már a szerencsétlen események utáni másnap utánanéztem, hogyan tudnám pótolni, de a parfümériák mind zárva vannak a szigorítások miatt, így ez a kézenfekvő megoldás kiesett. Online csak nagyon drágán tudtam volna megrendelni, így maradt a harmadik utas megoldás: rákerestem, hátha találok valahol használtan. És bár a kedvenc használtcikk-oldalam most cserben hagyott, az ebay-en sikerült találnom egy eladót. Kétszer is tettem rá ajánlatot, de nem fogadták el, így kénytelen voltam kivárni a licit végét és előtte 10 másodperccel egyetlen emberként licitálni, hogy biztosan megkapjam. A licit aznap este járt le - a trükk pedig bejött, így elégedetten hajtottam álomra a fejemet.

Megint itt a teljes lezárás
 

A péntek a szokásos mederben zajlott: nem történt semmi érdekes egészen délutánig. Akkor ugyanis a férjem kapott egy értesítést a telefonjára a régiótól, hogy éjféltől ismét teljes karantén lesz a régiónkban, első körben négy hétre. Nem hittem a fülemnek! Hogy már megint az egész tavaszt bezárva kelljen töltenünk és maximum egy órára mehessünk ki naponta? Miért?? És miért mi szívjuk meg már megint, amikor nálunk egész jók a számok? 103 régió van ebben a szerencsétlen országban, ebből 19-ben vezetik be a teljes lezárást, hát miért pont a miénkben? Miért nem lehetünk a maradék 84-ben?? Én ezt nem bírom még egyszer végigcsinálni... Tavaly is majdnem megkattantunk a két hónapos teljes bezártságban. Nem. Nem. Nem hiszem el.

Rögtön ezután az is eszembe jutott, hogy épp most szerdán foglaltuk le a szállást a húsvéti hosszú hétvégéhez... most akkor azzal mi lesz? A szabály szerint csak egy 10 km-es körön belül mozoghatunk, egyébként megbüntetnek. Vállaljuk be a büntetést? Vagy próbáljam lemondani? Gyorsan megnéztem a feltételeket, és ott szerepelt, hogy ha kormányzati intézkedés miatt nem tud a vendég elmenni, akkor visszaadják a foglalás díját. Ideges telefonálásba kezdtem hát és végül nagy szerencsével még aznap sikerült elintézni a visszatérítést (nagyon rendesek voltak). Azt leszámítva, hogy nem veszett oda a pénzünk, nagyon-nagyon szomorú és csalódott vagyok, hogy nem mehetünk el négy nyüves napra sem, egy mindentől távol lévő, vidéki házba sem, ahol egy lélekkel se találkoznánk - de legalább volna kert, mező, bicikli, hogy a gyerekeket kimozgassuk és hogy mindannyian érezhessük egy kicsit a tavaszt, hogy kiszakadhassunk végre ebből a több, mint egy éve tartó mókuskerékből. 

Tudom, fogjam be a szám és örüljek, hogy egyikünk se betegedett meg... és egyébként is: más se mehet sehova se. Igen, ez mind igaz, de... amióta csak visszatértünk július közepén Magyarországról, csak és kizárólag egy 20 km-es körön belül mozogtunk, minden szabályt betartottunk, senkivel nem találkoztunk, nem járkáltunk el akkor sem, amikor lehetett volna. A lakásból csak a legszükségesebb esetekben mentünk ki. A családunkat - a szüleim kivételével, akik itt voltak karácsonykor öt napot - nem látta egyikünk se nyár óta. Viseljük a szomszéd építkezést, a házat eladó öregasszony kínjait, a bezártságot, az állandó mókuskereket, a sok idegeskedést. És most, amikor hosszú hónapok után végre kimozdulnánk négy (!) napra, egy héttel a tervezett indulás előtt bejelentik, hogy nem mehetünk. Úgy éreztem magam, mint akitől az utolsó reménysugarat is elvették...

Megint egy hétvége
 

Szombaton hajnali három körül felébredtem és nem bírtam visszaaludni, úgyhogy onnantól kezdve már csak forgolódtam. Végül fél hatkor felkeltem, és nekiláttam a napi feladatoknak. A többiek fél hét után kezdtek előszállingózni, hogy aztán letelepedjenek a kanapéra és ott nekiálljanak kórusban köhögni. Tényleg olyanok voltak, mint valami kórus, akik vezényszóra rákezdenek: elsőnek a Kicsi kezdte a dallamot, halkan és göcögősen, majd folytatta a Nagy ugatósan, a Középső szívta hozzá az orrát, az apjuk meg basszusban köhögött. Aztán kezdték elölről. Esküszöm olyan volt, mintha előre lepróbálták volna.

Egy előnye viszont biztosan volt a korai kelésnek: prímán maradt időm mindenre. A gyerekezés mellett befejeztem a vasalást, edzettem egy órát, megfőztem az ebédet (mindig elfelejtem, hogy nincs galuskaszaggatóm, ezért másfél órán át szaggathattam kézzel a már meggyúrt tésztát), beraktam egy mosást, rendet raktam - és még mindig csak dél volt. Viszont ahogy elkészültem az aznapi feladatokkal, megint csak eszembe jutott a hülye karantén és végtelen elkeseredettség vett erőt rajtam… Ugyanaz történik, mint tavaly márciusban. Akkor is úgy éreztem magam, mint egy csapdába esett állat, aki ösztönösen menekülne - csak éppen se akkor, se most nincs hova menekülni a covid elől. És ez megőrjít. 

A gyerekek legalább szépen eljátszottak a teraszon a jó időben. A Középső nagyon megnevettetett: a bátyja felfordított neki egy kerti fotelt, ami üreges és be lehet alá bújni. Mire az öccse:

„Jaj de jó, végre nekem is van lakásom!!”

Délután nem ment lovagolni a Naggyal, hanem itthon maradt, mert eléggé köhögött és az orra is nagyon tele volt. Kihasználtam az alkalmat és mivel délelőtt megjött a parfüm, amit rendeltem a férjemnek, gyorsan megbeszéltem vele, hogy ha a tesója visszajön a lovaglásból, elmegyünk érte ketten, és majd ő adja oda a meglepetést az apjának. A Középső ugyanis nem tud titkot tartani, és féltem, hogy kikotyogja, ha már korábban beavatom (persze ahogy megjött az apja, már rohant is neki megsúgni a „titkot”, de szerencsére még időben észrevettem és leállítottam). Végül lementünk a csomagért és később ünnepélyesen át is adta az érintettnek. Azt nem beszéltük meg, hogy mondani is fog valamit mellé, de saját kútfőből odáig jutott, hogy a következőt fűzte hozzá:

„Ne haragudj, hogy eltörtem a parfümödet. Többet nem teszem.”

Vasárnap mind rajtam, mind a férjemen erőt vett a demotiváltság. Egyszerűen sírni volna kedvem, hogy pont ugyanott tartunk, mint egy évvel ezelőtt. Megint be vagyunk zárkózva, megint várunk egy költözést, megint várjuk, hogy majd jobb legyen... De emiatt egyre inkább úgy érzem, hogy teljesen felesleges bármit is tennem. Még arra se tudtuk rávenni magunkat, hogy elmenjünk egy parkba délután... Helyette itthon néztünk mesét és teraszoztunk. A fiúk nagyon élvezték így is, de mivel nem futtattuk ki őket, délután ötre teljesen megvadultak. Megváltás volt, mikor végre elmentek lefeküdni. 

Miután lefektette őket, egy negyedóra múlva a férjem bement lecsekkolni, hogy alszanak-e már. Hallott egy kis neszezést, de a sötétben nem látott semmit, úgyhogy közelebb ment a Középső ágyához - de az üres volt. Mire felnézett az emeletre és azt látta, hogy a két gyerek egymást átölelve alszik a Nagy ágyában. A Nagy bőszen szuszogott, a Középső pedig halkan odasúgta az apjának:

„Pszt, ő már alszik!”

Mikor kijött tőlük és ezt elmesélte nekem, utána egy nagy sóhajjal egybekötve hozzátette:

„Ahh... Kornélnak is kelleni fog egy tesó, hogy ő is átélhesse ezt.”

Anya, elfelejtettél franciául?
 

Hétfőn a hírekből megtudhattuk, hogy nem elég a karantén, fontolgatják, hogy az iskolákat is bezárják... Sőt, egyes szülők egyenesen követelik, hogy zárják be őket. Reggel a gyerekek sulijában az igazgatónő négy táblával a kezében állt, mert ezekben az osztályokban aznap nem volt tanítás a tanár betegsége (?) miatt, a gyerekeket haza kellett vinni. Szerencsére minket nem érintett a dolog - de ez persze bármelyik nap változhat. Húsvét után van négy nap tanítás, aztán két hét szünet - de ha utána nem nyitják meg újra az iskolákat? Ismét felmerült hát a „menjünk, vagy ne menjünk haza” április második felében dilemma... Egyelőre nem tűnik úgy, hogy ez jó ötlet lenne - kivéve, hogy így legalább volna segítségem, mikor a fiúkat tanítanom kell otthon (ami egyébként a rémálmom a tavalyi „digitális” oktatás után, meg hogy nekem kellett megtanítani a Nagyot zsinórírással írni. Most a Középsővel játszhatnám ugyanezt). A férjem délelőtt elment PCR-tesztre - bár mondtam neki, hogy a köhögés meg a torokfájás még nem egyenlő a koronával, de nem nyughatott, mert ő is olyan, mint a ketrecbe zárt vad. Még aznap este megjött az eredménye: természetesen negatív. Ezzel az utolsó szelet is kifogtam a vitorlájából, miszerint „lehet, hogy már át is estünk rajta, akkor meg nincs félnivalónk”. 

Este, mikor a Naggyal leckét csináltam, megint belefutottam abba, hogy bizonyos szavakat konzekvensen franciául mond. Mivel ősszel kiképeztem magam valamennyire a témában, tudom, hogy a szakértők ilyenkor azt ajánlják, hogy ragaszkodjunk ahhoz, hogy a gyerek az adott szót magyarul (is) mondja el. Erre vannak különböző módszerek, hogy hogyan szedjük ki belőle a magyar megfelelőt, de a lényeg az, hogy kőkeményen ragaszkodni kell hozzá, ha nem akarjuk, hogy hamarosan csak az idegen nyelven beszéljen hozzánk. Később olvastam egy gyakorló anya írását is, aki azt mondta: mindig úgy érzi, ő a kőszívű anya, aki számonkéri a magyar változatot is, és nem hagyja, hogy a gyereke csak angolul beszéljen. 

Hát, nálunk én vagyok ez a kőszívű anya, amit a Nagy egyre inkább nem szeret. Épp az olvasókönyvben olvastunk, mikor megkértem, hogy mondja el, miről szól az a mondat, amit az előbb olvasott el franciául. Mire rám nézett és meglepve azt kérdezte:

- Anya, te elfelejtettél franciául? - Kapva kaptam az ötleten, és rávágtam, hogy igen, én bizony el, ezért kell nekem mindent lefordítani a könyvből. Persze nem lehetett rajta kifogni, mert rögtön megkérdezte, hogy miért - mire hirtelen csak annyit tudtam kitalálni, hogy azért, mert már túl régóta vagyok itthon Kornéllal és így elfelejtettem a szavakat. Ebben megnyugodott, és talán valamennyire meg is értette. Legalábbis nagyon remélem.

Shadow

A babanapló előző részeit itt olvashatod:




Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át

Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segítettRettegek, hogy meghal a kisfiam

Nem fér bele a fejés az életünkbe

Gyulladt mellből fejni maga a pokol

Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?

Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét

Csomókban hullik a hajam

Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...

Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni

Covid-pozitív volt a karácsony előtt nálunk járt barátnőm

Senki más nem tudja elaltatni a gyereket, csak én 

Anyuka, ne rohangáljon a gyerek ágyához minden nyekkenésre!

Idegösszeroppanást kaptam: az eladó mégsem akarja eladni a lefoglalózott házat

A gyerek a saját szobájában sírt, én az enyémben

Sokkot kapott a kisfiam a vérvételen

Valaki szabadítson meg a gyerekeimtől egy hétvégére!

Rohantam, hogy beoltsák a kisfiamat

Mindenkit lefáraszt a hisztijével a fiam

Kornél folyton lehányja a szőnyeget

Én örülnék neki, ha az öcsi meghalna

Balul sikerült a névnap