33. hét
Március 31. Kornél ma elkezdett kúszni. Egyelőre még kicsit féloldalasan, a bal kezére támaszkodva, de határozottan rakja előre a kezét és tolja magát a lábával. Annyira cuki, ahogy igyekszik a kiszemelt célpontja felé! Ráadásul ő az első gyerekem, aki kúszik (még ha 7,5 hónaposan is) mert a bátyjai mindketten kihagyták ezt a lépést.
Másik újdonsága, hogy nekiállt evés közben köpködni, ami rém tetszik neki. Mikor a Nagy csinálta ezt babaként, az első alkalommal képtelen voltam visszafojtani a nevetésemet, mert annyira cuki volt, ahogy ezzel mutatta, hogy ő ebből az ételből nem kér többet - amitől persze azt hitte, hogy ez vicces, így hónapokon át újra és újra megmutatta, hogy még mindig tudja csinálni. Marhára nehéz volt a századik alkalom után is nyugodtnak maradni! A Középsővel épp ezért igyekeztem szigorú arcot vágni, mikor elkezdte a köpködést - de ott meg az apja röhögött, úgyhogy ő is köpködött szorgosan jó sokáig. Harmadszorra már nem ugrottam be: Kornél produkciójára csak szigorúan összehúztam a szemöldököm és határozottan azt mondtam: NEM - miközben belül pukkadoztam a röhögéstől. Hát, ennyit tudtam tenni, remélem így nála megússzuk a hónapokon át tartó vicceskedést. (Update: nem. Tegnap az arcomba köpte a kaját, a két épp jelenlévő bátyja meg halálra röhögte magát a produkción).
Délután hármasban elmentünk a fiúkért, akiknek időpontja volt a fodrászhoz. Útközben beugrottam a pékségbe, ahonnan a karácsonyi sütiket is rendeltük - most kalácsot meg egy kisebb, „Ruby” fantázianévre hallgató tortát rendeltem náluk. Bár sütöttem már párszor kalácsot és jól is sikerült, most egyszerűen nem éreztem magamban az erőt, hogy nekilássak. Semmi húsvéti hangulatom nem volt és motivációm se, hogy bármit is csináljak, így maradt a rendelés, hogy azért mégis legyen valami. Miután letudtuk a fodrászt - én kint a babakocsit tologattam az alvó babával, a fiúkat az apjuk gardírozta bent - hazafelé indultunk. A Középsőtől szép kis csokrot kaptam, amit út közben szedett nekem...ahogy pedig lassan sétáltunk, nem messze a házunktól megláttuk az első idei orgonákat egy bokron - hihetetlen, hogy már elkezdett virágozni!
Este ismét elnöki beszéd volt - már meg se tudom számolni, hányadik egy éven belül. Megint karantén lesz, az iskolák alsó osztályai és az óvodák leghamarabb április 26-án nyitnak ki, de előtte még lesz egy hét digitális oktatás húsvét után, majd két hét tavaszi szünet jön. Csodás.
Poisson d'avril
Április 1.
A franciáknál április elseje nem a bolondok napja, hanem a „poisson d’avril”-é, vagyis az áprilisi halé. A Nagy az iskolából már tegnap úgy jött haza, hogy négy, félig-meddig kiszínezett halacskát hozott, melyeket gondolatban már el is osztott, kiknek a hátára fogja feltenni. Az „áprilisi hal” lényege ugyanis, hogy megvicceljünk vele valakit: általában úgy, hogy amíg nem figyel, a hátára ragasszuk. Felmerül a kérdés, hogy miért pont halról van szó. Én se tudtam, úgyhogy utánanéztem - és kiderült, hogy több elmélet is van ennek a szokásnak az eredetére. Az egyik szerint onnan ered, hogy a halászat április elején még tilos volt, mivel ez az időszak egybeesik a halak ívásával, a halászok így viccből egy döglött heringet „ajándékoztak” egymásnak, és ezt a halat váltotta fel az idők során a papír változat. Egy másik elmélet szerint a hal a böjt szimbóluma volt, hisz más húst a húsvét előtti időszakban nem lehetett enni. A harmadik elképzelés szerint a Hal csillagjegyhez van köze, mely a tél utolsó jele, de az is lehet, hogy azokról az üdvözlőlapokról terjedt el, melyeket a század elején küldözgettek egymásnak az emberek a tavasz első napján és amiken sok pici halacskával kívántak szerelmet, barátságot és boldogságot egymásnak.
Akárhogy is van, régóta szokás, hogy április elsején kiszemelt áldozatunkat a lehető legdiszkrétebben megközelítve a hátára kell ragasztani a papírhalat és aki aztán mit sem sejtve egész nap ezzel a hátán sétál - míg a többiek pompásan szórakoznak rajtuk (a franciák humorérzéke körülbelül itt ki is merül). A Nagy tehát négy poisson d’avril-t csinált: a szívecskéset a Középsőnek „mert a szívecske mutatja, hogy szeretem”, a kéket Raphaelnek, a legjobb barátjának „mert ő nem akarja, hogy rátegyem, de azért ez vicces lesz”, a rózsaszínt Yasin-nak, „mert ő nem szereti a rózsaszínt, mert fiú, ezért vicces lesz”, a színes-pöttyöset meg Anának. Kérdésemre, hogy az kicsoda, éleslátóan csak annyit árult el, hogy „egy lány”. Nem hiszem, hogy romantikus - vagy ahogy a Nagy mondta a hétvégén: krumatikus - kapcsolatban állnának, a Nagytól mi sem áll távolabb. A múltkor például ránézett egy esküvői képre egy újságban és közölte: „Fúj, nem szeretem a csókosat!” - Miért? - kérdeztem érdeklődve, mire rám nézett és enyhe lesajnálással a tekintetében, hogy még ezt se tudom, közölte, hogy „mert akkor elkapják a koronát.” Hát igen.
A Nagy halacskái
A nap egyébként részemről a gyerekorvos hajkurászásával telt, mivel vészesen közeledett az agyhártyagyulladás elleni oltás második adagjának beadása, ám a doktornő ígéretével ellentétben még mindig nem adott rá időpontot. Szerintem full elfelejtette, hogy fel kellett volna hívnia. Így hát én próbáltam már napok óta becserkészni, de ez mission impossible-nek bizonyult, mert se telefonon, se a rendelőbe beállítva nem tudtam beszélni vele. Üzenetet hagytam neki, de arra sem reagált... pedig jó lett volna tudni, hogy az újbóli lezárás ellenére is nyitva lesznek-e jövő héten, és hogy melyik nap kell mennünk majd. Ugyanezen okból próbáltam telefonálni a neurológiára is, mivel kedden kéne mennem a (már hónapok óta várt) randevúra az orvossal, hogy megszakértse az aneurizmámat - de őket se lehetett elérni, így dél körül inkább elautóztunk a kórházig és személyesen trappoltam be megkérdezni, hogy ugye fenntartják a keddi időpontomat a lezárások ellenére is. Egyébként jó, hogy odamentem, mert olyan labirintusrengetegben kellett megtalálnom a rendelőt, hogy lehet, az időpontomról is lecsúszok, mire kedden a megfelelő folyosóra rátalálok. Miután mindezekkel végeztünk, épp ebédidő lett, úgyhogy a múltkori tóparti piknik mintájára ismételtünk, csak most a park egy másik tavacskájánál.
Közben megbeszéltük, hogy kérünk menlevelet a konzulátustól, és jövő héten elmegyünk teszteltetni magunkat, aztán megpróbálunk hazamenni Magyarországra. Én továbbra sem helyeslem igazán ezt a tervet és nagyon tartok tőle, hogy elkapunk valamit, de a férjem és a gyerekek már nagyon mennének... a fiúk már karácsony óta számolják vissza a napokat, és pár napja mikor hazaérnek, az első szavuk az, hogy biztos itt a nagypapa, csak elbújt valahová, de ők „érzik az illatát”. Sőt, a Középső még a palacsinta illatát is érezte egyszer, „ami tőlük jön” (apukám nagy palacsintasütő).
Másrészről pedig nem túl kecsegtető a kilátás, hogy megint itt ragadjunk bezárva hetekre-hónapokra, mert folyton hosszabbítják a lezárásokat, mint tavaly tavasszal. Szóval kötélnek álltam, mivel az apukám már mindkét oltást megkapta pár hete, az anyukám a héten kapja majd az elsőt, az anyósomék pedig a másodikat - úgyhogy legalább ők nagyjából védettek lesznek, ha mi nem is. A biztonság kedvéért azért kezdésnek egy hétre elvonulunk a Balatonra és önkéntes karanténban töltjük az időt, mielőtt bárkivel is találkoznánk. Így hát még a parkból foglaltunk időpontot szerda reggelre mind a négyünknek PCR-tesztre (Kornélban nem voltam biztos, hogy kell-e, de őt is visszük magunkkal és ha kell, majd leveszik) és az úthoz szükséges papírokat is beszereztem.
„Én csak annyit mondtam, hogy piros a szeme”
Este volt egy kis felfordulás... lefekvés után, mikor már megvolt az esti mese, betakargattam a fiúkat, imádkoztunk, és aztán jó éjszakát kívánva kimentem tőlük. Mikor az apjuk tíz perc múlva benézett hozzájuk, a Nagy a Középső ágyában volt és halkan beszélgetve békésen nézegették a felragasztott világítós csillagokat.
„Tudod, mi volt az ebédem? Dínós husi meg csillagos!” - mondta a Középső – „Igen, nekem is az volt! És neked is volt csokis desszert??” - kérdezte tőle a Nagy. Oké, gondoltam, most már nemsokára csak elalszanak. Nemsokra rá nagy kiabálást hallottam a konyhában: valaki torkaszakadtából, szabályos időközönként kiabált. Először azt hittem, a szomszédból vagy az utcáról hallatszik be valami, de azért a biztonság kedvéért a gyerekszoba felé indultam - és tényleg onnan jött a hang. Beléptem a sötétbe, és az ágyhoz közelítve hallom ám, hogy valaki csukladozva sír. Kitapogattam, ki az - a Középső volt, aki csatakosan, tiszta izzadtan, zokogva ült az ágyában és szó szerint remegett a félelemtől (miközben amúgy mellette ült a Nagy). Mint kiderült, addig vízionálták, hogy a sötétben ott van valami, míg halálra nem ijesztették magukat egy képzeletbeli szörnnyel, amitől a Középső teljesen magán kívül került a félelemtől.
„Én csak annyit mondtam, hogy piros a szeme” - védekezett a Nagy nem túl meggyőzően, majd közölte, hogy egyébként ő is félt. Eltartott egy ideig, míg megnyugtattam a gyereket, a Nagyot pedig jól leszidtam, hogy miért ijesztgeti a testvérét...
Április 2. Péntek
Szegény Kicsit teljesen kizökkentettük a napirendjéből. Már tegnap sem tudtuk tartani a sok lótás-futás miatt az alvási ritmusát, és ez ma is folytatódott. Mivel továbbra sem telefonált vissza a gyerekorvos oltásügyben, kénytelenek voltunk elmenni a háziorvoshoz. Szerencsénk volt, mert még épp kaptunk hozzá egy időpontot péntek délelőttre - igaz, több mint egy órát csúszott a rendelés, addig szegény gyerek már szétunta az agyát, hiába csináltam vele bármi. A vizsgálaton kiderült, hogy megint be van gyulladva a bal füle (sejtettük már tegnap, hogy ezért volt olyan horror az utolsó két éjszaka az alvása - de most legalább előbb elkaptuk, mint a múltkor). Szóval mégsem a fogzás volt a ludas... Kapott antibiotikumot és beadták neki az oltást is, majd mehettünk.
Mivel a délelőtti alvását a csúszás szétzilálta teljesen, bevásárlás helyett hazamentünk vele, remélve, hogy otthon rápótol - de nem. Egy darabig próbálkoztunk, aztán feladtuk és elmentünk bevásárolni, de itt is csak mikromnyit aludt, majd be kellett menni valami autószervizbe - a férjem persze nem mondta, hogy egy órát fog ott eltölteni…. Mi közben szétuntuk az agyunkat a kocsiban. Ő már nagyon készülődik a hazaútra, míg nekem újabb és újabb dolgok jutnak eszembe. Például a mangó, pontosabban A Mangó, ami nemrég kelt ki neki magról és amit szobáról szobára hordozunk nap közben, hogy hol napos, hol párás közegbe kerülve még szebben növögessen. Mi lesz vele, ha mi elmegyünk hetekre? És a többi növénnyel?
Április 3.
Kornél rájött, hogy ha az ajtót megütögeti egy játékkal, akkor annak hangja van. Ezen hihetetlen jót kacarászott vagy tíz percen át. Imádom minden porcikáját! Ahogy mosolyog, ahogy nevet rám, ahogy felfedezi a dolgokat… Ha tehetném, megállítanám az időt egy kicsit, hogy minél tovább élvezhessem, hogy kisbaba. Hihetetlen mértékben fejlődik pedig: szerdán tette meg az első tétova mászási kísérletét, szombaton meg már úgy robogott, mintha hetek óta ezt gyakorolta volna. Ja, és szereti a spenótot! Félve adtam neki, gondolván, úgyis kiköpi - de kár volt izgulni, mert nagyon bejött neki.
A spenót
Ezt leszámítva csak arra emlékszem az egész napból, hogy a Kicsi és a Nagy is hőemelkedéses volt, én meg borzasztó fáradt és erőtlen, illetve szakaszosan fájt a fejem. Fel kéne pörögnöm, de semmi erőm nincs hozzá, csak vonszolom magamat a fáradtságtól... Ennélfogva a húsvéti díszítést se csináltam meg idén: karácsonykor ugyanis valahova elpakoltuk a karácsonyi dekorral együtt, és fogalmunk sincs, hova tettük. Ez van, idén nem lesz díszítés, valahogy túléljük.
A fiúk voltak lovagolni délután és utána szedtek füvet, hogy nyuszifészket készítsenek. Azt hittem, a férjem maga fog füvet szedni, és majd titokban csinálja meg a fészket, de idén beszervezte a fiúkat is, akik egészen újraértelmezték a feladatot. A park ágyásaiból nyuszifület is szedtek (az a selymes levél, ami olyan, mint a nyuszi füle) és répát is kérincséltek a hűtőből, mondván: az majd odavonzza a nyuszit a fészekbe. Végül egy kenyereskosárba tettek mindent és kirakták a teraszra. Este azonban nagy rosszaságot csináltak: belenyomtak fél flakon sampont a fürdővizükbe, míg az apjuk elment a pizsamáikért, pedig tudják, hogy nem szabad, így lefekvéskor az volt a téma, hogy jön-e a nyuszi vagy sem, mert az csak jó gyerekekhez jön, azokhoz, akik rosszalkodnak meg nem. Miután kétségek közt elaludtak, az apjuk mint fő meglepetés-felelős kiment a teraszra és szétosztotta a nyuszi ajándékait, illetve elrejtett itt-ott egy-egy csokitojást (a terasz méreteit tekintve nem túl sok hely maradt rá), én pedig megfőztem az igazi tojásokat odabent.
Megette a nyuszi a répát!
Másnap reggel korán ébredtem, és bár álmos voltam, nem feküdtem vissza aludni, hanem a férjemmel kettesben kávézgatva vártuk, hogy jöjjenek a fiúk tojást keresni. Persze a beste kölykei kivételesen jó sokáig aludtak, de aztán csak megjelentek fél nyolc tájban. Miután megitták a kakaójukat, azonnal a teraszra akartak vonulni, hogy megnézzék, járt-e már itt a nyuszi. A Középső bent elmondta, hogy ő már hallotta, ahogy a nyuszi pakk-pakk-pakk nyomta ki a tojásokat, a Nagy pedig azt HALLOTTA, ahogy recseg a talpa alatt a terasz köve... így kosárkáikat a kezükbe kapva felhúztuk a redőnyt - és már meg is látták az első tojást a teraszon, amit hangos örömkiáltásokkal nyugtáztak.
Csípős hideg volt a reggel, de Kornélt leszámítva azért mind kivonultunk pizsamában tojást keresni... volt nagy öröm, mikor meglátták, hogy „tojt” a nyúl és „megette” a két répát is! (Férjem kommentje: Nem csoda, hogy ennyit tojt, ha mindkét répát megette.) Mindketten kaptak egy-egy óriás Spiderman-es kindertojást, egy csokinyuszit és egy 24 darabos filctoll készletet (az előző, szolidabb készlet kifogyott). Ezen kívül a vadászat során még ketten együtt összeszedtek kéttucat mini csokitojást is. Képzelem, mennyire örült a szomszédság a nagy kiabálásnak, amit minden egyes darab megtalálásakor rendeztek...
Ezután jött a kalács-reggeli. A Kicsi közben fel-alá kúszott a nappaliban és az óriástojások csomagolópapírjait zörgette földöntúli boldogsággal az arcán. A Középső szerint ő tanította meg mászni. „Nézzétek, tud mászkálni! Megtanítottam mászkálni! Én tanítottam meg!” - kiabálta lelkesen, mikor meglátta, milyen elánnal közlekedik az öccse. Aki szó szerint megállíthatatlan, csak megy, mint egy kis tank. Semmi sincs biztonságban, mióta nekiindult. Miután felfedezte a nappalit és a konyha szélét, elindult a folyosó felé, úgy kellett visszafognom.
A fiúk azt találták ki, hogy ha közelít a számukra fontos dolgok felé, valamelyikük odarohan és gyorsan visszahúzza egy-másfél métert a lábánál fogva. Ez persze kiborítja szegényt, de folyton felügyelni meg nem győzzük. Így hát a férjem vasárnap délelőtt elővette és a fiúk segítségével összerakta a járókát. Kornél eközben úgy kepesztett a szerszámos doboz felé, mintha az élete múlna rajta. A fiúk eközben bemásztak a járókába és ott röhögtek... olyan hihetetlen, hogy pár éve még nekik raktuk össze, most meg ők szerelik a kistesójuknak... végül átadták a terepet az új tulajdonosnak - aki, miután betettük a járókába, először is felfedezte, aztán körbe pörgött benne. A nagyok eközben a járóka korlátján játszottak: volt az motor, lovacska, meg minden, amin lovagolni lehetett - Kornél legnagyobb örömére, aki le nem vette a szemét a két nagyról.
A nap további részében csak lazultunk, mesét néztünk és (két napon át) színeztünk egy óriási baglyot az új filcekkel családilag, amit a Nagy nyert karácsonyi tombolán az osztályában. Volt egy kis baleset is: a Középső lehorzsolta a kislábujját, mikor zokni nélkül mászkált. Fél órán keresztül bömbölt, hogy ő el fog vérezni! Kérte a kedvenc alvópelusát meg a takaróját és az ölemben kellett ringatni, míg abba nem hagyta a keserves sírást. Erről eszembe jutott a Szeleburdi család, amit rajtam kívül még egyikük sem látott, szóval megnéztük - bár a fiúk a fikusz sétáltatásáig már nem jutottak el, mert elmentek aludni, azon már csak mi ketten röhörésztünk a férjemmel.
Készül a bagoly
Elmaradt a locsolás
Húsvét hétfőn Kornél korán ébresztett: fél hétkor már reggelizett. Nem feküdtem vissza aludni, inkább nekiláttam a tennivalóknak és így sikerült egy órás edzést is beillesztenem a napba, sőt, még arra is volt időm, hogy összedobjam a már napokkal ezelőtt kinézett Sacher-muffint az ebéd előtt (mégiscsak legyen valami saját sütés is). Miután megebédeltünk és megnéztük a lassan már hagyománnyá váló hétvégi Váratlan utazást, a gyerekek kérésére piknikkosárral felszerelkezve elmentünk a parkba, hogy a muffinokat ott együk meg. Mindhárom gyerek különösen hisztis volt, úgyhogy kellett már nekik egy kis levegőztetés - Kornél azonban újdonatúj tudományával folyton lemászott a pokrócról és a fűben kotorászva mindent a szájába akart venni, amit ott talált: botokat, fenyőgallyakat, száraz leveleket, füvet. Résen kellett lenni, hogy ennek csak egy részét kóstolja meg.
Kedden aztán beállt a férj dereka...ragyogó, őszintén mondhatom, hogy már csak ez hiányzott a boldogságunkhoz. Valamennyire helyrepofozta magát délelőttre kenőcsökkel meg gyógyszerekkel, majd elvonult dolgozni a kisszobába. Én nekiálltam a gyerekek tanításának.
Digitális oktatás vs. én - 1:0.
A Nagy először is nem akart jönni, így a Középsőt hívtam. Ő jött is lelkesen és nekiállt betűket írni - ráadásul nagyon ügyesen! Tényleg gyönyörű az írása, igaza volt a tanítónőnek. Erre persze a Nagy, aki addig a Kicsivel játszott a járókában, megirigyelte, hogy milyen jól tanulunk együtt, és rögtön nekiállt oktatni az öccsét, hogy hogyan írja JOBBAN a betűket. Hogy abbahagyja a cukkolást, megkértem, hogy hozza a leckéit és álljunk neki vele is. Első körben szétpakolta az összes cuccát, beterítve velük az egész padlót. Kornél persze nem nézhette mindezt tétlenül, neki mindent meg kellett szereznie - de a járókából csak korlátozottan tudta az áhított füzeteket elérni, így nekiállt sírni. Végül beültem mellé a járókába és a rácsokon keresztül próbáltam nézni a két gyerek füzeteit, a Nagy olvasását hallgatni és jótanácsokkal ellátni őket. De persze ez is csak öt percig működött, úgyhogy járókából ki - akkor viszont a baba nyüszített folyamatosan - végül a babát a kezemben tartva, a fiúk feje felett állva ment a további „tanítás”, míg ők folyamatosan civakodtak. Elküldeni viszont egyiket se lehetett, mert nem tágítottak a másik mellől, hisz látni akarták, mit csinál. Brrr. Aki ezt kitalálta, hogy otthon tanítsanak a szülők, azt bezárnám három gyerek mellé, hadd próbálja ki. És én még csak nem is dolgozom mellette.... az lenne csak a szép!
Délután elmentünk a neurológiára. Végre! Az egész család elkísért, és míg én bent voltam, ők egy picike parkban rohangásztak meg levegőztek. Nem ragozom túl a dolgot, mert az orvos csupa jó hírt mondott: az értágulat jóindulatú és jó helyen van, úgyhogy ő nem izgulná túl a dolgot a helyemben... éljem tovább az életem, mint eddig, és elég, ha évente egyszer ránézünk az aneurizmára, hogy nőtt-e. Hát egy jó nagy kő gördült le a szívemről... Közben kicsit elsztorizgattunk a doktorral, akiről kiderült, hogy olasz, és volt egy magyar évfolyamtársa az egyetemen, stb, stb. Végül annyira szimpatikusnak talált, hogy még azt is felajánlotta, hogy megkéri az egyik migrénspecialista kollegáját, hogy fogadjon engem, és rögtön fel is hívta telefonon - úgyhogy most várom, hogy a titkársága kontaktáljon és időpontot adjanak nekem. Este annyira fáradt voltam, hogy nyolckor beájultam az ágyba. Szerencsére Kornélnak jó éjszakája volt (hat már az antibiotikum ezek szerint) és 5:40-kor keltett csak fel. Esküszöm, olyan kipihentnek éreztem magam, mint aki nyaralni volt!
Miután mindenki felkelt és megreggeliztünk, elmentünk a Covid-központba tesztelésre. A fiúk ugyan nagyon tartottak tőle, hogy mi lesz (főleg a Középső, aki a januári vérvétel óta minden beavatkozástól retteg), de mindketten nagyon ügyesek voltak. Miután felvették az adatainkat (a PCR ingyenes, csak tb-kártya kell hozzá), átsereglettünk a szomszéd helyiségbe, ahol először az apjuk, utána én, aztán a Nagy, végül a Középső került sorra - a babát nem tesztelték. Uszkve tíz percet töltöttünk bent és már mehettünk is haza. Most várjuk az eredményeket és annak fényében megyünk vagy nem megyünk, hogy mit mutatnak... de míg a miénket elküldik már ma este emailben, a gyerekekéért személyesen kell elmenni a laborba, mert azt személyiségi jogok miatt nem küldik ki emailben...
Shadow
A babanapló előző részeit itt olvashatod:
Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segítettRettegek, hogy meghal a kisfiam
Nem fér bele a fejés az életünkbe
Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
Csomókban hullik a hajam
Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...
Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni
Covid-pozitív volt a karácsony előtt nálunk járt barátnőm
Senki más nem tudja elaltatni a gyereket, csak én
Anyuka, ne rohangáljon a gyerek ágyához minden nyekkenésre!
Idegösszeroppanást kaptam: az eladó mégsem akarja eladni a lefoglalózott házat
A gyerek a saját szobájában sírt, én az enyémben
Sokkot kapott a kisfiam a vérvételen
Valaki szabadítson meg a gyerekeimtől egy hétvégére!
Rohantam, hogy beoltsák a kisfiamat
Mindenkit lefáraszt a hisztijével a fiam
Kornél folyton lehányja a szőnyeget
Én örülnék neki, ha az öcsi meghalna
Balul sikerült a névnap
Beleőrülök, hogy megint be vagyunk zárva egy hónapra
