35. hét
Csendesen teltek az elmúlt héten a napok. Jó itt lenni az eldugott kis házban az erdő szélén, ahol naphosszat csak az esőt és a csöndet hallani… Egészen más képét mutatja most a nyaralók nélküli Balaton. Óriási a nyugalom. Bár van egy pár hozzánk hasonló leköltöző, de nem zavarjuk egymás köreit, max. ha valaki véletlen erre jár, beköszön a kerítésen át, akkor is, ha egyikünk se ismeri a másikat, amolyan tartsunk-össze-mi-önkéntes-számkivetettek alapon.
Mindannyiunkra jó hatással van ez a kis világtól való elvonulás. A férjem - eső ide vagy oda - belevetette magát a kerti munkákba és a ház kicsinosításába, amitől végre újra hasznosnak érzi magát. A fiúk lelkesen segítettek neki (vagy inkább hátráltatták?) a földmunkákban, fűnyírásban - túrták a földet botokkal, kis lapátjaikkal hordták egyik helyről a másikra, hogy betömjék a munka közben keletkezett lyukakat. Ha nem dolgoztak, hintáztak a faágra akasztott hintákon (egy hagyományos, egy fészek).
Belga módra az esőben is kint voltunk, amennyit csak lehetett - esőkabát-gumicsizma fel, aztán hajrá! Egyik este pedig raktunk tábortüzet és sütöttünk szalonnát. Hű, de élvezték, a Középső még a tányérra csorgott szalonna és kolbászzsírt is kitörölte kenyérbéllel!
„Jajj, anya, egy bogár!”
A természet most aztán alaposan beköszöntött az eddig a város közepén élő gyerekeim életébe… Először is mindenütt bogarak vannak. A ház körüli kavicsokat túrva például a Nagy egyik délután nagyot sikított és hozzám futva a lábamba kapaszkodott.
„Jajj anya, egy nagy bogár van itt!”
Odamentem megnézni, mi ijesztette meg, és egy nagy fekete bogár billegetett épp a köveken. Nem szarvasbogár méretű, de azért szép termetes. A Nagy úgy megijedt tőle, hogy hiába magyaráztam neki, hogy nem kell félnie, meg hogy az összes bogár hasznos, emlékezzen csak Bogyóra meg Babócára, a világért se jött volna fél méternél közelebb. Lassan azért nekibátorodott (a bogár addigra persze bebújt a kövek alá) és tíz perc múlva már azt hallottam, hogy a kert másik sarkában épp a Középsőnek tart előadást arról, milyen hasznosak a bogarak.
Aztán vannak a hangyák - csak és kizárólag a házban, de ott aztán mindenütt. Elég kellemetlen, főleg, mikor a plafonról potyognak az ágyadba (na, jó, ez csak egyszer történt meg, de attól még a frász tört ki, mikor megláttam egy nagy, fekete szárnyashangyát a fehér ágyneműn). Két fajtájuk van: nagyra nőtt fekete és nagyra nőtt szárnyas. Élet-halál harcot vívunk velük és igyekszünk megszabadulni tőlük mindenféle porokkal meg csapdákkal, de úgy tűnik, kiirthatatlanok.
Az már csak a kegyelemdöfés volt mindezek után, mikor egyik reggel ébredéskor észrevettem egy kullancsot a térdhajlatomban… Mi? Hol? Hogyan?? Hiszen végig hosszúnadrágban voltam azon pár alkalommal, mikor egyáltalán kitettem a lábamat a házból, fűben-erdőben meg nem is jártam. És mégis ott volt a kis rohadék és viszketett. Ráadásul olyan rossz helyre fúrta be magát, hogy nem tudtam kiszedni se magamnak. A férjem próbálkozott ugyan, de neki se nagyon ment. A három gyerek viszont az izgalmas hírtől fellelkesülve az ágyból kipattanva reggel hétkor pizsamában lejtett körbe, mint valami vudu táncosok (milyen vicces, anyának kullancsa van, lehet, meg is hal tőle, haha!).
Esélytelen volt, hogy nekiálljunk otthon kiszedni, így kénytelen-kelletlen bekocsikáztam az ügyeletre a városba. A sürgősségiről átpasszoltak a bőrgyógyászatra, ahol másfél órán át üldögélhettem, de azon kívül, hogy bekérték a taj-kártyám és mindenki elém került, semmi sem történt. Végül meguntam a dolgot és hazajöttem, mert itthon nagyobb szükség volt rám, később pedig egy nyugodtabb pillanatban csipesszel kiszedtük a hülye kullancsot - legalábbis, amit lehetett belőle. A patikában azzal a jótanáccsal láttak el, hogy majd kiesik a maradék is, de lehet csak 1-2 hónap múlva, addig figyeljem magam, és ha fura dolgokat észlelek, menjek orvoshoz.
Valaki egyre önálóbb (akar lenni)
Csütörtökön tettünk-vettünk a házban és a ház körül. Ez volt az első nap, hogy főznöm kellett (eddig az érkezésünk óta a nagymamám főztjét ettük, amit apukámmal küldött nekünk ide. A fiúk szerint a dédi főztje „isteni”, nekem meg tiszta jó volt, hogy az ebéddel nem kellett minden nap vesződni, ő pedig örült, hogy végre egyszer küldhetett „paszitot” ahogy nálunk mondják, mert a szülés után úgyse tudott). Bolognai spagetti lett a menü, amit még a Kicsi is megkóstolt.
Kornélnak ugyanis minden kell, amit mi eszünk. Olyan, mint egy kunyizó kiskutya: kérlelő tekintettel néz ránk evés közben és majd kiugrik a bőréből, ha kap valamit a szájába. Így elveimet sutba dobva, hogy mit ehet és mit NEM ehet egy nyolc hónapos, az elmúlt napokban evett túró rudit, kenyeret, nápolyit, puffasztott rizst, csirkehúst, sőt, egy alkalommal még koktélparadicsomot is - mindegy, hogy mi az, amit adunk neki, csak neki is rakjuk a szájába.
Ezzel párhuzamosan a püréket egyre jobban elutasítja. Minden etetés egy tortúra kezd lenni: ha nem adok valamit a kezébe, amivel egy-két percre elfoglalja magát, akkor nyög, handabandázik, elfordul, vagy bele akar nyúlni az ételbe - csak ennie ne kelljen. Pedig éhes, de csak akkor tudom a szájába kanalazni az ételt, ha lefoglalom a kezeit, és így automatikusan nyit-csuk a száj, míg az elme másutt jár. Szívesen adtam volna neki próbaképpen falatkákat, hátha azt jobban megeszi, de mivel nem volt foga, amivel megrágja, ezt a fulladásveszély miatt elvetettem.
Ez azonban most végre megváltozott: csütörtökön este ugyanis észrevettem, hogy kirepedt az ínye alul, és végre áttört az első foga! Igaz, hogy még csak a recéje látszik, de igazán helyes kis rece ez, ráadásul vakító hófehér. A legszebb fogkezdemény, amit valaha láttam! Gyanakodhattam volna, mert nap közben folyamatosan rágott és nagyokat csámcsogott hozzá. Azóta minden nap megy a csámcsogás, így újabb fogak felbukkanását várom - főleg, hogy ami csak a keze ügyébe kerül, azonnal megy a szájába, majd nagy csám-csám közepette nekiáll rágni, szopogatni, lefetyelni, szívogatni - legyen az fajáték, autó, papucs vagy bármi rágható.
És persze kúszik-mászik fel és alá. Ha kinyitjuk a bejárati ajtót, úgy robog arra, mintha az élete múlna rajta, hogy még zárás előtt odaérjen. Ha ez megvan, próbálja ki-be csukni az ajtószárnyat. Vettem neki egy harisnyát, aminek a fenekén egy macifej van, szuperédes, ahogy a popóján mozog, mikor mászik.
Ennek a nyughatatlanságnak viszont van egy óriási hátulütője: nem lehet normálisan öltöztetni. Egyszerűen képtelen nyugton maradni öt percig, míg ráadom a pelust meg a ruhát, egyfolytában menne, nyúlna valamiért, vagy csak simán hasra fordulna. Már nagy művész vagyok a mozgás közbeni öltöztetésben, volt kin gyakorolni korábban, de ő még a bátyjain is túltesz. Egyszerűen minden öltöztetés felér egy közelharccal, úgyhogy ha azt akarom, hogy gyorsan végezzünk, a földre fektetem, a kezeit meg lefogom a lábaimmal, mint orrszívásnál. Ez persze nem tetszik neki és sír - de ha elengedem, már pattan is fel és megy, mert neki dolga van. Férjem szerint Kornél egyszerűen csak csatlakozni akar az Öltözködésellenes ligához, arra gyakorol.
De nem lehet rá haragudni egy percig sem. Elég ha csak meglátja az ember azt a kis szösz haját, ahogy ide-oda száll a feje körül, mint valami pitypang bóbitája, miközben ő kúszik előre a kiszemelt cél felé, majd visszanéz egy pillanatra huncut mosollyal, és már el is tűnt a bosszúság.
Annyira imádom amúgy, hogy olyan elmélyülten tud szöszölni a legapróbb dolgokkal is! Hosszasan és alaposan tanulmányozza a gombot a ruháján, a zoknim mintáját, a szőnyeget, vagy egy paradicsomot, mert minden érdekli.
A másik új kedvence a porszívó. Naponta kétszer porszívózok - nem mintha tisztaságmániás lennék, de mivel a földön kúszik-mászik és öt ember mellett hullik rendesen a morzsa, nameg a sár ebben az időben, kénytelen vagyok - és imádja. Minden egyes alkalommal jön, nézi, piszkálja, ütögeti, huzigálja, nyalogatja (!) a gépet. Szorgalmasan gyakorolja tovább a kutyázást is előre-hátra döntve magát és egyre többet van féloldalt, könyöktámaszban, a két lábát elől keresztezve - nekem mindig az a Szinyei Merse kép jut róla eszembe, ahol az egyik pasas a pokrócon így fekszik.
Hármasban maradtunk
Pénteken, míg én átválogattam a használt ruhákat, amiket tesóm kihízott - én meg pont beléjük híztam - a fiúk beüzemelték a magasnyomású mosót, amivel a ház alját akarták megtiszítani. Késő délután apukám is lejött, és ő is segített a ház körüli munkákban - este pedig elvitte magával a két nagyot, mert annyira menni akartak már a nagyszülőkhöz meg a kedvenc nagynénjükhöz, hogy muszáj volt elengednem őket. Csak reménykedni tudok, hogy nem fertőződnek meg ott sem és mindenki betartja azokat az óvintézkedéseket, amiket nyomatékosan kértem tőlük.
Mióta elmentek, furcsán nyugalmas az élet. Egyszerre ismét kisbabás párrá váltunk, és így minden szabadidőnket Kornélra tudjuk fordítani. Az éjszakákat most már teljesen átalussza, ritka, hogy felsír éjszaka. Reggelente fél hét körül kel, majd miután megitta a tápszerét, átjön a mi ágyunkba és ott játszik velünk még egy órát, míg mi nézünk ki a fejünkből. Délelőtt és délután is alszik egyet-egyet, bár ha program van, akkor nem mindig úgy, ahogy én szeretném.
Program márpedig van bőven, mert ahogy a fiúk leléptek és a kerti munkákkal nagyjából elkészültünk, jöhetett a következő nagy projekt: a kerítésfestés. Már tavaly nyáron is neki akartunk állni, mert nagyon itt volt már az ideje, de terhesen, két gyerek mellett abban a két hétben, míg itt voltunk, végül mégsem kezdtük el. Most viszont itt a ragyogó alkalom (leszámítva, hogy eddig folyton esett), úgyhogy nekiláttunk. A Kicsi persze nem nagyon élvezi, hogy ő csak a babakocsiból nézheti a munkát, én viszont nem tudom mindig kivárni az alvásidejét, így igyekszem megosztani magam a munka és közte: míg a jobb kezemmel az ecsetet tartom és kenem a festéket, a balt a babakocsiba lógatom, hogy legyen mit szorongatnia. Mondhatom, ütemesen lehet így haladni! Azért remélem, hogy a hét végéig befejezzük így is a kerítést, és akkor mehetünk mi is a fiúk után Budapestre. Hogy utána mi lesz, azt még nem tudom.
Shadow
A babanapló előző részeit itt olvashatod:
Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segítettRettegek, hogy meghal a kisfiam
Nem fér bele a fejés az életünkbe
Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
Csomókban hullik a hajam
Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...
Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni
Covid-pozitív volt a karácsony előtt nálunk járt barátnőm
Senki más nem tudja elaltatni a gyereket, csak én
Anyuka, ne rohangáljon a gyerek ágyához minden nyekkenésre!
Idegösszeroppanást kaptam: az eladó mégsem akarja eladni a lefoglalózott házat
A gyerek a saját szobájában sírt, én az enyémben
Sokkot kapott a kisfiam a vérvételen
Valaki szabadítson meg a gyerekeimtől egy hétvégére!
Rohantam, hogy beoltsák a kisfiamat
Mindenkit lefáraszt a hisztijével a fiam
Kornél folyton lehányja a szőnyeget
Én örülnék neki, ha az öcsi meghalna
Balul sikerült a névnap
Beleőrülök, hogy megint be vagyunk zárva egy hónapra
Fél kezemmel a babát tartva próbálom tanítani a gyerekeimet
Három kisgyerekkel indultunk haza Franciaországból
