11:20 Arra ébredek, hogy rángatnak. Egy teljesen idegen arc, kedvesen mosolyog, de a karomat rángatja, és éles hangon beszél hozzám, kelljen fel, túl van a műtéten, hát ha az egész napot átalussza, hogy fogjuk ma hazaadni magát? – Ó, értem, már, hiszen kórházban vagyok és éppen újratervezték méhnyakamat, kipucoltak, mint egy régi autót, új vagyok, hibátlan és nagy jövő áll előttem. De miért és hogy kell nekem most felkelnem, ha nagyon fáj minden? Úgy látszik, itt nincs mese, keménynek kell lenni, mint a vídia és műtét után két órával már hoppárézni, meg szambázni a kórteremben.
Legyen. Kiment az éles hangú, megpróbálok felkelni, de a fejem fáj és szédülök, a fülem cseng, a lábam sem tűnik biztonságosnak. Megnyugtató, hogy a mellettem fekvő nő is ugyanígy van, látszólag. Meg is kérdezem tőle, hogy ő hogy van. Azt mondja, elég vacakul, majd ezután megbeszéljük az oly szokásos, kivel mi történt, kinek milyen műtétje volt, és miért került ide most helyzetet.
Három gyereke van, de sokkal fiatalabb, mint én. Azt mondja, kúpkimetszése volt és most ő sem érzi úgy, hogy felpattanna az ágyból. Egyetértünk. Visszadőlünk még fél órára.
12.50 Hozzák a zárójelentést. Várom az orvost, hogy egy személytelen, de megnyugtató pár mondatos beszélgetéssel elindítson végre új életem felé. De ő nem jön, csak az éles hangú nővér. Az orvosnak sürgős műtétje van, sajnos nem tud jönni, de mindent leírtak a jelentésben, ma még ne erőltessem meg magam, szövettani eredmény két hét múlva.
Köszi. Szóval volt ma bent hét nő, leány, asszony, csaj, gádzsi, hölgy, és mint egy futószalagon, megműtöttek minket, de hogy ki, vagy hogy az mit gondol, arról nem szól a fáma. Ám, legyen. Majd a buszon hazafelé elolvasom a jelentést, érdekel, hogy mi van velem.
13:40 Nagyon lassan, de felöltöztem, és már a második fejfájáscsillapító gyógyszeremet kérem a nővértől. Az altatás mellékhatása. De nem bánom. Valamit valamiért. A zárójelentést Janikovszky Éva naplójába hajtogatom, és lassan felkészülök lélekben arra, hogy valahogy el kell vánszorognom a távolsági buszig.
15:00 Totyorászom a buszmegállóhoz. Immár egy olyan nőként, aki nem vérzik, mint a húsvéti malac, kis regeneráció után olyan leszek, mint újkoromban, és talán én leszek a megyében a legidősebb kismama, vagy valami más rekorder, de ez nem is fontos, lehetek egy csendes és csak a genetikai vizsgálattól parázó átlagos kismama is, csak valamilyen legyek.
16:50 Nyitom azt az eszméletlen rozoga kertkapunkat. Itthon, édes itthon. Már meglévő gyerekem nagyon boldog, hogy hazaértem, mondom neki, hogy megszereltek és már minden csak tökjó lesz. A zárójelentés szerint komplikációmentes műtét volt, rutineset, nincs benne semmi negatív jövőkép, vagy elrettentés.
Meggyógyulok, és keresek, fogadok egy olyan nőgyógyászt, aki megpróbál valami olyan pozitívumot találni a késői - vagy extrémen késői – terhességben, ami engem is kiegyensúlyozottá tud tenni annyira, hogy belevágjak.
Még csak a legjobb barátnőmnek mertem elmesélni a tervemet és ő sem volt boldog. Szerinte hazárdjáték, mert sokkal nagyobb az esélye annak, hogy baj lesz, mint annak, hogy a dolgok rendben mennek majd. És félt engem. Tudom, igaza van. De ha nem próbálom meg, az egész életem hátralévő részében bánni fogom. És nem vagyok önző, nem leszek az. Lehet, hogy az érettségijén már nem fogok szaltót ugrani, de igyekszem odaadó és büszke anyukája lenni, ez teljesen biztos. Viszont még nincs miről, vagyis kiről beszélni. Most gyógyulok és ezerrel megbízható nőgyógyász után kutatok.
Zizi
