Tavaly év elején lett 20 hónapos. Fáradt voltam, kialvatlan, bármit megtettem volna, csak ne kelljen tovább gyereket nevelnem. Amúgy sem jellemző rám a fogadkozás, de jól emlékszem, nem tettem fogadalmat. Én csak kívántam: kettőt.
Nem akartam mást a 2024-es évtől, minthogy a gyerekem megtanuljon rágni (legalább részben egyedül enni) és pohárból inni. Mert 20 hónaposan semmi mást nem tudtam vele megetetni, mint a 6 hónaposoknak való bébipüréket, a kanalat nem fogta meg, sem a kanalat, sem a darabos kaját nem vette a szájába. Egyáltalán nem volt meg benne az, mint sok babánál: ahhoz, hogy életben tudjon maradni, az ételt a szájába kellene legalább szopogatás szintjén venni. Iszonyatosan frusztrált, amivel a környezetem kínzott: miért nem eszik egyedül? A válaszom pedig mindig ugyanaz volt: kérdezzék meg tőle! Hiszen én elé tettem, kezébe adtam (legtöbbször meg sem volt hajlandó az ételt fogni, vagy egyből ledobta a földre), semmi nem landolt a szájában.
Pohárból, csőrös pohárból, varázs pohárból szintén nem tudtam megitatni. Cumisüvegből ivott… hanyatt fekve… csak langyos teát (sem vizet, sem gyümölcslevet, sem szobahőmérsékletű folyadékot). Úgy éreztem, az életben nem lépünk ezen túl. Kétévesen még mindig én küzdöttem vele az etetőszékben, amibe már bele sem akart ülni. Minden étkezés sírásba, kiabálásban végződött az ő részéről és a részemről is, mert egyedül nem evett, de már nem akarta, hogy etessem. Ebben az időszakban úgy éreztem, amit csinálok, az beillene középkori kínzásnak: etess meg egy olyan gyereket, akit abszolút nem érdekelt az ételt, de ha nem lakott jól, üvöltött, hogy éhes. Valahol itt született meg az a végleges döntésem is: én nem szülök még egy gyereket!
Kértünk segítséget, mert úgy éreztem, én ehhez nem vagyok elég. Hogy a szakemberrel tett konzultációknak köszönhetően, vagy csak mert egy idő után megérett az agya arra, hogy egyedül kezdjen enni, hosszú hónapok küzdelmével lassan elkezdett rágni, elkezdett kanállal enni, kézbe vette az ételt és betette a szájába. Több, mint 6 hónap kemény munka kellett ahhoz, hogy a turmixolt pürétől eljutottunk a rántott csirkéig.
Az itatás hasonló küzdelemmel, hónapokig tartott. A cumisüveget egyik napról a másikra kellett tőle elvenni. Párhuzamosan nem ment mással. Ezek után a pohár továbbra sem ment, kiskanállal itatgattam, aztán sportzáras kulacsból, amit nem szívott, mint a cumisüveg cumiját, hanem öntögette a szájába belőle az italt. Nyáron voltak olyan napszakok, hogy a gyerek nem volt hajlandó máshol és máshogy inni, mint az autó gyerekülésében ülve, járó motornál, tehát a 30 fokos hőségben voltak napok, amikor négyszer ivott, mert ennyiszer ültünk kocsiban. El nem tudom képzelni, hogy nem száradt ki. Rengetegszer kellett arra figyelni, hogy a palack nyílását a saját szájába tegye, mert az első hetekben rendre az állára tette és öntötte magát nyakon. A közel két és féléves gyerek nem jutott el agyban addig, hogy ha nem a szájába teszi, akkor szomjas marad. Iszonyatos üvöltések lettek abból is, amikor ezt a mozdulatsort javítottuk nála, mert nem volt hajlandó elfogadni, hogy ő nem jól csinálja.
A pohár és a szívószál az ősz elején megindult nála. Ma már minden megy, bár nagyon sokszor kell étkezés során rászólni, hogy harapjon, ne csak nyalja az ételt (pl. piritóst), a kanalazásnál pár hetente van egy-egy megborulás, amikor nem a szájába teszi a kanalat, hanem az állára öntögeti a levest… Mai napig nem jelzi, hogy éhes-szomjas, tehát még mindig időre kell etetni-itatni, de vannak napok, amikor 5-6 óra úgy telik el, hogy egy kortyot nem hajlandó inni. Úgyhogy hiába lesz tavasszal hároméves, még mindig ott tartok, hogy ez mégsem teljesen önálló étkezés, és valószínűleg a következő években is sokkal nagyobb figyelmet kell majd szentelnünk szülőként az étkezéseire, mint más területekre (pl. szobatisztaság, az ment magától).
Juhász Judit író
