Másfél hónapja nem írtam. Naplót sem, levelet sem, üzenetet sem. Egyrészt azért, mert kezdek teljesen belefordulni saját rögeszmémbe, másrészt azért mert nincs is jó hír. Mondjuk hála a magasságosnak, rossz hír sincs. A vérzések nem tértek vissza, elvileg teljesen egészséges vagyok, sőt, még egy menopauza szűrőcsomagot is megcsináltattam, biztos, ami ziher. Erről mesélek egy kicsit.
Egy magánklinikán voltam, hogy egészen biztosan utánajárjak, nincs-e már a változókor az előszobában. Vagy nem áll-e kárörvendő arccal már egyenesen a hálószobánk szőnyegén, hogy keresztülhúzza romantikus és egyben teljesen dilis, de mégis tökéletes babázós terveimet.
A laborvizsgálatok alapján egy sor értéket megvizsgáltak. Ellenőrizték az Anti-Müllerian hormonokat, az Anti-TPO szintet, a CA 125, az FSH, az fT4 – és szabad T4 funkciókat, a HE4, az LH, az összkoleszterin, ösztradiol, a progeszteron szinteket, a ROMA indexemet, a triglicerid, és a TSH szintemet.
Ezek közül sok ismerős mutató volt, azonban a ROMA indexről még nem hallottam. A hámeredetű petefészekrák valószínűségének becslésére mérnek ROMA indexet, nálam ennek az eredménye is jó lett, vagyis nem valószínűsíthető a legrosszabb forgatókönyv. Minden eredmény rendben volt egyébként, azaz technikailag még ott tartok, hogy képes lennék teherbe esni, a szervezetem nem indult még el a változókor felé.
A vizsgálatokat végző klinikán azt hitték, csak a menopauza miatt kerestem fel őket. A vizsgálati eredmények mögötti titkos kis eltökélt tervemet megtartottam magamnak. Általában rossz a visszhangja, mindenki rosszalja a tervet. Egyelőre úgy tűnik, a terv is rosszalja önmagát, mert a sok – és az én koromban már kimerítő – babacsinálós este nem hozza az elvárt eredményt. A pici rózsaszín csíkot, ami eleinte halványabb, csomószor nem is egyértelmű, és ha megérkezik, mindenképp még öt tesztet vásárol az ember, hogy bizonyosságot nyerjen. Aztán ott vannak a hamis eredmények, amikor van csík, de nincs baba, vagy van baba csík nélkül is, egészen varázslatos ez is! A teljesen biztos sem az, és még a szemednek sem hihetsz. Ilyen alapon működöm én is mostanában. Például ha hányingerem van egy erősebb kávétól reggel, akkor mind a két utat végigjátszom fejben. Elképzelem, hogy ez a hányinger már AZÉRT van, illetve elhessegetem az egészet, hogy ugyan, nyilvánvaló, hogy az éhgyomorra megivott erős fekete bárkinek rosszul esne. Mint egy kis skizofrén, nemdebár?
Próbálok ellazulni, befelé figyelni, más dolgokra tenni a fókuszt és nem mint egy görcsegér, állandóan babás-mamás cikkeket olvasni. A párom már fárad, érzem rajta, elengedné az egészet, de csak azért, hogy ne boruljunk ki teljesen a csalódástól, ha az van megírva a sorskönyvünkben. Sokszor elmondja, hogy neki így is jó, szeret minket, szeret engem és bárhogy is lesz, az lesz a tökéletesség.
A non-stop házasélet viszont láthatóan sok neki – nekem láthatatlanul sok, viszont előttem a nagy cél lebeg – de ugyanúgy megvan a humor ilyenkor közöttünk, mint korábban is, megismerkedésünk idején volt. Nagy ajándék.
Szívszorító az egész, ha tényleg mélyre megyek benne. Olyan, mint ha nekem valami hiányozna, és nem találnám a helyem a világban, de nem így van. Megvagyok. Közben a család úgy érezhet engem, ahogy a klasszikus Grimm mesében van: „Tiki taka terelő, te lepényhal jer elő, ami van, az nem elég, mást akar a feleség!” De ennyit a drámáról, nem szeretnék untatni senkit a monologizálással.
Néztem a neten pocakcsengőt, ami nagyon vicces dolog. A hosszú láncon lévő kis ezüstgömb halkan csilingel, ahogy a pocakon lütyög a lánc. A babát megnyugtatja és születése után megismeri ezt a csilingelést. Bűbájos!
Rendeltem is egyet messze Ázsiából. Mire ideér, talán a tavasz is itt lesz és addigra kiderül minden.
Zizi
