Meddig ragaszkodunk a dolgainkhoz? Meddig ragaszkodunk egy nem működő házassághoz? Egy réges-rég elhalványodott barátsághoz? A horvát tengerpartról hozott, kagylóval díszített sirályhoz? Meddig nem akarjuk elengedni régóta dédelgetett sérelmeinket? Mikor békélünk meg azzal, hogy az életben minden változik? Mikor ülünk le és gondoljuk végig, hogy ebben a változásban mi mennyire vagyunk benne? Amíg együtt áramlunk, addig minden rendben van, de sokszor visz másfelé az utunk. Ilyenkor érdemes megnézni, hogy megéri-e ragaszkodnunk elmúlt dolgokhoz... Mert egyszer talán eljön az a pont, amikor megbékélve, szeretettel a szívünkben tudjuk azt mondani, hogy köszönöm, elég volt, tovább kell lépni... És ezt fel kell ismerni.

Már egy ideje úgy érzem, a Bezzeganyán is eljött ez a pont. A blogolás már elvesztette régi fényét, és ma már az emberek személyes történeteiket nem tárják ország-világ elé, hogy aztán egy csapat fotelkommenthuszár apró ízekre szedje az életüket. Ez a terhesség-szülés-gyereknevelés vonalon különösen érvényes. Nekem is több mint egy éve áll piszkozatban két nagyon személyes történetem, de mindannyiszor, amikor elgondolkodtam, hogy az élesítés gombra kattintok, feltettem a kérdést: akarom-e, hogy egy ilyen érzékeny témával kapcsolatban rajtam csámcsogjanak? Minden alkalommal úgy döntöttem, hogy ez a történet többet ér nekem ennél. Szeretettel és elfogadással szeretnék rá emlékezni, nem magyarázkodással vagy megbánással. Így ez a történet is az „asztalfiókban” marad, ahogy nyilvánvalóan száz meg száz történet mások tollából – mert hiába tudjuk, hogy sok-sok embernek segítene/segített volna, ha publikáljuk, a saját nyugalmunk már fontosabb.

Tehát tökéletesen megértem, hogy évről évre egyre kevesebb olvasói írás érkezett – viszont ez azt is jelentette, hogy az, amiben a kezdetekkor erősek voltunk: közösség, személyes történetek, tabuk nélküli eszmecsere – már elkopott. Tettünk néhány halvány kísérletet arra, hogy visszahozzuk az olvasói írásokat, de ez nem igazán sikerült. Régóta gondolkozom azon, hogy mit lehetne tenni, hogy a BA a régi fényében tündököljön újra, de rájöttem, hogy ez már nem csak rajtam, rajtunk múlik. Igyekszem haladni a korral, megtanultam képet szerkeszteni, videót vágni – de soha nem leszek már 20-40 éves kismama, aki videóblogol a terhességéről, és önként jelentkezők sem igen voltak.

Be kell látnom, hogy itt az idő a továbblépésre. Nem szeretném teljesen elengedni a Bezzeganyát, a „13,5 éves gyermekemet”, de mivel a reblog április 11-én megszűnik, a Bezzeganyának itt nincs már helye. Körbejártam minden oldalról a lehetőségeket, sajnos a „saját lábra állás” nem opció. Tárgyalásokat folytatok a hogyan továbbról (helyszín, forma, stb.), de valószínűleg ennek még nem lesz eredménye a zárásig. Úgyhogy most egy kis pihenő következik... A bezzeganya@bezzeganya.hu címen továbbra is megtaláltok bennünket, Facebook oldalunkon pedig ki fogjuk írni, ha meglesz a válasz a hogyan tovább kérdésre.

Köszönöm szépen mindenkinek, aki bármilyen módon (írás, kommentelés vagy olvasás) részt vett a Bezzeganya eddigi életében. Különösen köszönöm Vakmacskának, aki kitartott mellettem (és a Bezzeganya mellett) egészségben, betegségben, jóban és rosszban, minden körülmények között. És ezt már senki nem veheti el. Hálával és szeretettel gondolok mindenkire, aki velünk tartott. Az utunkat még köd borítja, így nem kérhetem, hogy kövessetek, de remélem, még találkozunk valahol az éterben. Talán egy új Bezzeganyán. Majd kiderül.

Szeretettel: Tünde