„All things must pass” – avagy minden végetér egyszer, idéztem George Harrison ex-Beatle szólólemezének címét pár éve egy barátomnak, amikor kiderült, hogy egymástól teljesen függetlenül, de egyazon napon ért véget mindkettőnk részére egy hosszú évekig tartó, fontos szakmai együttműködés. Ami, valljuk be, döglött volt már egy jó ideje, csak olyan nehéz volt kimondani, hiszen olyan jól ment sokáig, és úgy belenőtt az életünkbe.

All things must pass, mondtam magamban vagy hat-nyolc éve, amikor anyám háza előtt szembejött egy babakocsis kismama, én meg a kölykökre pillantva hirtelen rájöttem, én már nem vagyok kisgyerekes anya, és többé már nem is leszek. Ezek a nagy lovak már sose lesznek ugribugri, rám szoruló apróságok, és jó lesz, ha innentől ezt figyelembe veszem.

All things must pass, mondtam nyolc éve, amikor immár anatómiailag is képtelenséggé vált, hogy nekem még egyszer gyerekem foganjon, nincs többé hová. Nem volt drámai, inkább kicsit különös, utána már annyira sikerült a jó oldalát látni, hogy el is felejtettem a mindennapokban. Mégis, néha muris helyzetekben előjön…de már az a furcsa, amikor rágondolok, mennyire másként volt korábban.

All things must pass, mondtam tavaly nyáron a Szigeten, amikor hirtelen úgy éreztem, egy idegen bolygóra pottyantam, ahol a közönség kilenctizede és az előadók száz százaléka lehetne a gyerekem. Oda megyek, ahova eddig is, de nem oda érkezem. Ez az, de nem az. Ilyen érzésem van sokszor helyekkel, városrészekkel, folyamatokkal is – bár nem erőltetem, mégis néha úgy érzem, lassan tényleg megöregszem. Semmit se lehet robotpilótán csinálni, semmit se értelmezhetek húsz-negyven évvel ezelőtti keretekben, már ha továbbra is értelmesen akarom viselni magam a világban. Ott is változni kell, ahol annyira nem kényelmes.

All things must pass, mondom, amikor döbbenten veszem észre, belülről megváltozom, és észre se veszem. Lehullanak dolgok, mint az elszáradt falevél, nem reccsenve törnek, csak valahogy élettelenek lesznek és elúsznak csendben. Kijátszod a játékban az összes pályát és rányomsz az CLOSE gombra. Már nem fontos, nem érdekes, nem figyelek rá, nem vált ki belőlem semmit, nem vagyok otthon benne, csak a megszokás, talán, azt tart ott.  Mikor történt, miért történt? Figyelem az arcom a tükörben.

All things must pass, gondolom, amikor közlik, akkor itt most ennek vége van, megszűnik a hely, elérhetetlenné válik sok-sok év írásbeli terméke, az itt használt alszemélyiségem statáriálisan kivégződik, a csapat meg keressen valami más játszóteret, ami egyáltalán megmaradt belőle, hiszen rá se lehet ismerni, annyira megváltozott – velem együtt. Ez itt a hirtelen búcsú ideje, április 11. után állítólag hiába kattintotok erre a linkre, ami most a Bezzeganya. Ha lesz másik link, akkor valószínű, hogy én nem leszek ott.

Köszönöm, hogy velem voltatok. Hogy harsányan nyerítettetek az akkor újdonságnak számító személyes-röhejes babás-kisgyerekes-terhességes sztorikon. Hogy végigdrukkoltátok az én szüléstörténeteimet is. Hogy egész jól fogadtátok, mikor nemlétező költői vénámat eresztettem el. Hogy tanfolyam, fizetős tábor vagy hasonló nélkül húsz-harmincezren jöttetek kérés nélkül, kommentelve vagy némán közreműködő terápiás erőként arra, amit ma „traumaírásnak” neveznek. Én még semminek se neveztem, csak kiírtam magamból húsz éve görgetett szövegeket harmincöt-negyven éves történetekről, ami hiszem, jót tett. Hogy elolvastátok az általam ajánlott könyveket, elmentetek a kiállításra, színházba meg kalandparkba, kipróbáltátok a társast, a kádfestőt, játékot.

Köszönöm, hogy elviseltetek, amikor néhanapján elszaladt velem a nyilvánosság minden érzelmet felerősítő lova, amikor pocsék moderátor voltam, mert kihajítás előtt még lekevertem egy nem feltétlenül korrekt virtuális pofont. Hogy ma már ezt nem is értem, ahhoz nyilván kellettek ezek a tapasztalatok – ahhoz is, hogy mára átlássak bizonyos viselkedéseken.

Köszönöm, hogy elolvastátok azt a rengeteg terjengős elemzést gazdaságról, pénzről, társadalmi rendszerekről – nem vagyok különösebben boldog, hogy pesszimista jóslataim legnagyobb része nemhogy bekövetkezett, de még olyanabb is lett, mint amit akkor gondoltam. Azt hiszem, jobb lett volna, ha megbukom jósnőként ezeken a területeken.

Köszönöm, hogy segítettetek abban a pár Fontos Ügyben, ami mellett kampányoltam itt a BA-n – az adomány babakocsikat az árvízkárosultaknak, a pénzt a balesetben megsérült lány műtétjére, az igazgyöngyös gyerekek iskolatáskáit és sportcipőit, a karácsonyi célzott ajándékokat. Még az átverések kora előtt meglepően sikeresek voltak ezek az akciók, döbbenve tapasztaltam a nyilvánosság és az összefogás erejét – és korlátait. Megértve, hogy mindez csak tűzoltásra jó. Hogy a szívós aprómunkához, ami a gyökerénél old meg problémákat, már egész más kell és máshogy.

Köszönet a nagy röhögésekért, a barátságokért (legalább négy komoly tartós barátságot köszönhetek a BA-nak, ha nem többet), a „mi” érzésért. Köszönet a gyerekeimnek, akik hagyták, hogy dokumentáljam a kisgyerekkorukat, és később se háborodtak fel rajta, sőt. Külön köszönet Tündének, aki bízott bennem és számított rám, aki mindig örömmel jelzett vissza a bármilyen lehetetlen témájú írásművemre, és hosszabb időszakokra engedte át a játszóteret. Most leszálltam a hintáról, írni nyilván addig fogok, míg vannak épkézláb gondolataim, de alighanem másképp és máshol.

Egy fejezet megint véget ért. (Minden múlandó, törekedjetek fáradhatatlanul.) A még a BA elődjén, a Porontyon született avatárom, Vakmacska szerepe úgy tűnik, véget ért – pedig tényleg megszoktam ezt az alszemélyiségem. De kisgyerekes anya se marad az ember, tehát kismamablogger se lehetek ötvenhat évesen. Lehetek viszont annyi más.

Hiszek benne, hogy akivel még dolgom van itt, az tudni fogja, hol talál. Eddig mindenki megtalált, akinek meg kellett, tér és idő úgy tűnik nem igazi akadály.

Köszönet, hogy itt voltatok.

Vakmacska

Öt nap. Ennyi maradt még a reblogon a Bezzeganyának. Ha még van bennetek bármi, amit elmondanátok, megírnátok, publikálnátok, vagy csak elbúcsúznátok, a következő 2-3 napban szeretettel várjuk írásaitokat a bezzeganya@bezzeganya.hu címen.