Basszus, de utáltam már terhesnek lenni! 41. hét, és semmi jele, hogy ez a gyerek ki akarna jönni. A dokik már a szülésindítást emlegették, én meg rettegtem tőle. Aztán egyik éjjel arra ébredtem, hogy folyik a magzatvíz. Nem úgy, mint a filmekben, hogy PAM és kész - ez csak csordogált, és nem is voltam biztos benne, hogy az-e. Felhívtam a szülésznőt hajnali 2-kor, biztos örült nekem.
Mondta, hogy menjünk be, én meg felkeltettem Zolit. Próbált nyugodt lenni, de láttam rajta, hogy be van tojva. Én is. Aztán persze kiderült, hogy csak „szivárog”, és hazaküldtek.
Hazamentünk, de már nem tudtam aludni. Elkezdtem érezni, hogy néha megfeszül a hasam, de annyira nem fájt. Olyan volt, mint egy erősebb mensigörcs. Zolit hagytam aludni, én meg gubbasztottam a kanapén és néztem valami hülye sorozatot a Netflixen.
Reggel 8 körül már rendesen jöttek a fájások. Időzítő app a telóra, mértem őket, mint egy idióta. 7-8 perc. Felhívtam megint a szülésznőt, azt mondta, várjunk még. Vártunk. Délre már 5 percenként jöttek és ROHADTUL fájtak. Zoli próbált segíteni, de idegesített, hogy ott sertepertél körülöttem. Aztán végre elindultunk a kórházba, úgy éreztem, végre történik valami.
A szülészeten megint megvizsgáltak. 4 centi. CSAK?? Azt hittem, meghalok, és még csak 4??? A szülésznő mondta, hogy ez szuper, de én legszívesebben megfojtottam volna.
CTG-t raktak rám, feküdni kellett. Na, az horror volt, mert fekve sokkal jobban fájt. De legalább tudtam káromkodni rendesen.
Aztán egyszer csak nagyon más lett. Olyan érzés mintha kakilnom kéne, de közben tudtam, hogy nem az. Már nem is üvöltöttem, csak olyan állati hangokat adtam. A szülésznő megint megnézett. Teljes. Nyomhatok végre!
A doki mondta, hogy ne üvöltsek, hanem koncentráljak a nyomásra. Könnyű neki. Próbáltam nem beszarni (szó szerint).
Aztán éreztem, hogy szakadok szét. Gátmetszés kellett. Nem éreztem a vágást, de tudtam, hogy csinálják.
Még két nyomás és kint volt. Rám rakták, csúszós volt és visított. Én meg csak bőgtem, mint egy barom, azt se tudtam, miért. Zoli is bőgött. A méhlepény után már tök mindegy volt az összevarrás.
Az első szopizás béna volt, nem tudtam, hogy kell, a baba se tudta, az egyik csecsemős nővér meg olyan türelmetlen volt, hogy legszívesebben megharaptam volna. De aztán valahogy összehoztuk.
Most utólag belegondolva... kemény volt. Tényleg olyan volt, mint egy túlélőtúra. De megcsináltam basszus. És a gyerek megérte. Még ha néha ordít is egész éjjel.
Dorka
Te is szeretnéd megosztani szülésed történetét? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!
