Két évig élt egyedül egy 9 éves kisfiú – senki nem vette észre, hogy magára hagyták

A La Parisien írta meg a kilencéves kisfiú igaz történetét, akit harminchatéves anyukája hogy párjával lehessen, egyszerűen magára hagyott a francia Charente megyei házukban.

Két évre.  

Kis, fehér, kétszintes lakásokból álló negyed, ahol az ablakok egy temetőre néznek. Itt töltötte két évét egyedül a kisfiú, szinte felnőttként élve, túlélve. A „La Foucaudie” lakótelep lakói időről időre megpillantották az arcát az ablakban, időnként feltöltötték a hűtőjét, és végül – hihetetlen sokára – riadót fújtak.

Az eset 2020-2022 között történt. Eleinte a nő még hazalátogatott időnként és ránézett a gyermekre, azonban a látogatások elmaradtak, és később teljesen megszűntek. Ezek miatt a korai látogatásai miatt nem tűnt fel a szomszédságnak, hogy teljesen magára hagyta gyermekét, hiszen látták őket együtt is ilyenkor.

A kisfiú ugyanúgy járt iskolába, mint annak előtte, nem szólt senkinek arról, hogy magára hagyták, a szomszédok zöldségpalántáit, paradicsomait szedegette le és a lakók adományain túl a lakásban megmaradt konzerveken éldegélt. Az ingatlanban egy idő elteltével kikapcsolták az áramot és a fűtést is, de a gyermek még mindig kitartott. Végül a szomszédok tettek bejelentést, miszerint úgy látják, a kilencéves teljesen elhagyatottan, egyedül van.

A harminchatéves édesanya mindezért fél év börtönbüntetést kapott és a források szerint azóta sem érdeklődik a gyermeke után, akit nevelőszülőknél helyeztek el a hatóságok.

Az eset több mint hihetetlen, amikor először olvastam, bennem is a praktikus szempontok kezdtek munkálkodni.  Nehéz volt felfogni, hogy lehet az, hogy két éven át sem a tanárok, sem az osztálytársak, vagy azok szülei, a gyerekorvos (nem volt soha beteg?), sem a tágabb család (feltételezhetően vannak rokonaik, és mondjuk két év alatt volt születésnapja, névnapja), sem a közvetlen szomszédság nem tesz semmit, nem veszi észre, hogy baj van. Az sem stimmel, hogy a szolgáltató kikapcsolja az áramot, a fűtést, de mindezt úgy teszi, hogy nem keresi meg a lakás tulajdonosát, tehát nem csengetnek be és úgy „vágják le a lakást” az áramról, persze nem tudom, mik a francia eljárásrendek ebben az esetben, elképzelhető, hogy távolról mindezt végre lehet hajtani. Aztán ott van az áram nélküli lakásban a mosás lehetősége, tehát a kisfiú vagy kézzel mosott magára, vagy csak elhanyagolt, koszos ruhákban járhatott, ami megint csak nem szúrt szemet senkinek.

Amikorra a dologra fény derült, tanárai azt nyilatkozták, hogy egyáltalán semmi nyoma nem volt annak, hogy egyedül lenne a gyermek. Az osztálytársak számoltak be csupán arról, hogy számtalanszor mondott furcsa dolgokat nekik, például, hogy este egyedül vacsorázott, egyedül szállt buszra, hogy az iskolához érjen – de a gyerekek sem szóltak senkinek erről. Persze, nem is az ő feladatuk lett volna, de csak meséltek otthon ők is a szüleiknek az iskolában történtekről, arról, hogy osztálytársuk egyedül vacsorázik. Apropó iskola. A két év alatt nem volt egy osztálykirándulás, karácsonyi műsor, anyák napja, egyéb ünnepség, vagy sportverseny, akármi, amiről hiányzott volna a kisfiú anyukája? Nagyon nehéz felfogni ezt, az idő hosszúsága miatt szinte elképzelhetetlennek érzem, hogy ez megtörténhet egy sűrűn lakott francia kisvárosban. Mégis megtörtént.

Persze extrém eset, mégis elszomorító, ahogy visszatükrözi, mennyire nem figyelünk egymásra a városi élet során. Nem is ezt a végét ragadnám meg a történetnek, hanem a kisfiú hősies helytállásának aspektusát. Tudom, vagyis gondolom, hogy rettenetesen félt és szorongott mindvégig, azonban olyasmit tett, amire csak kevés gyerek lenne képes. Egy igazi hősként viselte a megpróbáltatásokat és leleményesen, tervszerűen és kitartóan élt, hosszú-hosszú hónapokig magára utalva.

Persze nem kérdés, hogy óriási trauma érte, ami életre szóló nyomot hagyott benne, de az én olvasatomban egy igazi hős is a kisfiú, olyan helyzetben cselekedett meglepően felnőttes módon, amiben még egy felnőtt is feladta volna. Nehéz azt megértenem, hogy nem kért segítséget, talán az anyja fenyegethette meg, hogy ne árulja el senkinek a helyzetet, nem tudhatjuk. Bízom benne, hogy a nevelőszülőknél, egy normális élet mindennapjai során szép lassan visszatér a világba vetett hite, és meg tud küzdeni ezzel a traumával. Azt viszont el sem tudom képzelni, min mehetett át a kisfiú anyukája pszichésen, hogy eljutott odáig, hogy egyszerűen megfeledkezik a gyerekéről.  

Mondjuk ahol mi élünk, ott kizárt, hogy ilyesmi megtörténhessen, az emberek figyelnek egymásra, beszélgetnek, naponta többször is látjuk egymást, a pletykák is, azonnaliak és a falu végéig érnek öt perc alatt, szóval ez a két éves elhagyás nekem UFO-sztori teljesen. Én pedig a tizenegyéves lányomat még csak a szomszédos kisboltba szaladáskor sem jó érzéssel hagyom otthon (kábé 10 percről van szó, a bolt tényleg a szemben lévő házban van, falusi környezetben), de szó mi szó, megteszem néha.

Ti hogy vagytok ezzel? Na, nem a több évre szóló, de a rövid ideig való egyedül hagyással? Mikortól? Mennyi időre? Hogyan készítve elő?

Narnia