Szeretném megosztani veletek kisfiam születésének történetét. Ki tudja, talán másoknak is segít majd, ha elolvassák.
Emlékszem, milyen nyugodtan telt a várandósságom. Szépen növekedett a baba, én pedig türelmetlenül vártam már, hogy végre a karomban tarthassam. Aztán jött a 38. hetes kontroll. Az orvos alaposan átnézte az ultrahangot, majd közölte: a baba nem fordult fejre, még mindig farfekvésben van. Hosszan beszélgettünk a lehetőségekről. Végül egyetértettem vele abban, hogy a császármetszés lesz a legbiztonságosabb megoldás - hiába terveztem eredetileg természetes szülést.
A műtétet a 39. hét végére időzítettük. Addig is próbáltam hasznosan tölteni az időt: összekészítettem a kórházi csomagot, elrendeztem a babának szánt apróságokat. A párom szabadságot vett ki erre az időszakra. Jó érzés volt, hogy számíthatok rá. Az utolsó otthon töltött éjszakán alig jött álom a szememre - hol az izgalom, hol a félelem kerített hatalmába.
Korán indultunk a kórházba a nagy napon. Kedves szülésznő fogadott minket. Miközben segített átöltözni a műtős ruhába, végig magyarázta, mire számíthatok. Aztán jött az altatóorvos is. Részletesen elmondott mindent a gerincérzéstelenítésről - kicsit rettegtem a tűtől, de megnyugtatott, hogy a párom végig ott lehet majd velem.
A műtő hideg volt és steril. Minden olyan szervezetten zajlott! Az érzéstelenítés beadásánál erősen előre kellett görnyednem - ez volt talán a legkellemetlenebb része az egésznek. Különös volt érezni, ahogy lassan zsibbadni kezd az alsótestem. De az orvosok és nővérek profizmusa megnyugtatott. Folyamatosan tájékoztattak mindenről, a párom pedig ott ült mellettem, foghattam a kezét.
Furcsa érzés volt tudni, hogy dolgoznak rajtam, miközben semmit nem éreztem belőle. Egyszer csak megtört a csend: felsírt a kisfiam! Gyorsan megmutatták nekem, majd elvitték mérlegelni és ellátni, amíg az orvosok befejezték a műtétet. A párom vele tarthatott.
Az első órákat még megfigyelőben töltöttem. Néha rám tört a szédülés meg a hányinger is, de a nővérek végig mellettem voltak. Délutánra már a saját szobámban fekhettem. Végre rendesen magamhoz ölelhettem a kisfiamat. Az első próbálkozások a felüléssel és mozgással nem voltak egyszerűek, csillagokat láttam. De napról napra könnyebb lett, és a negyedik napon már haza is mehettünk.
Most, hogy már eltelt pár hónap, a műtét emléke egyre halványul. A hegem szépen gyógyul. Amikor a kisfiamra nézek, tudom, hogy minden pillanat megérte. Végtelenül hálás vagyok az orvosi csapatnak a profi munkájukért. Utólag annak is örülök, hogy volt időm lelkileg felkészülni a császármetszésre. Ha valaki hasonló helyzetbe kerül, azt tanácsolom: ne féljen kérdezni. És ami még fontosabb: merje kimondani az érzéseit, a félelmeit is.
Dana
