Még két hét és mehetek a műtőbe. Sosem örültem még ennyire ennek, vagyis egy műtétnek sem, de most lebeg előttem a cél. Én leszek a műtét utáni rehabilitációk csúcsnője, egy felgyógyuló csoda, aki nem sokkal a regenerálódását követően új életet generálhat. Én leszek a legidősebb és legmegműtöttebb kismama a faluban.
A vérzés bár csillapodott, de makacsul kitartott mellettem. Furcsa izgatottság uralkodott rajtam, valamiféle lesz, ami lesz hangulat, de legbelül éreztem, hogy minden simán megy majd. És akkor elkövetkezett a műtét napja.
Hajnali 5.35 és a sarki lángososnál már hatalmas a sor. Érthető. Full extrás védőreggeli, utána lehet hajtani a napot. Egyébként is zuhog az eső, sírdogáló istenek tehetnek róla, ha már Holle anyót okolják a hóesésért. Legalább hó lenne. Kell a zsír és a fokhagyma.
Teljes Pilinszky négysoros alapon kiosontam a házból, plakátmagányban ázva. Végül senki sem ébredt fel. A fürdőszobába esélytelen ilyenkor bejutni, mert a lányom szobáján keresztül vezet az út, tehát a konyhai mosogatóban mostam feneket, tök sötétben, csak a gáztűzhely egyik rózsája lobogott, kékfényesen. Az egyik kutyánk ébredt fel a csendre, korán kel, mert még kölyök. Aztán észlelte, hogy tulajdonképpen semmi dolgunk nem lenne még az éjszakás reggelben, úgyhogy gyorsan húzott vissza aludni. Szerencsére van sok macskánk is. Ezekből a leghűségesebb, ugyanakkor leginkább büszke egyed egy gyönyörű patchwork stílusú madam, egészen a forgalmas útig elkísért. Megható volt, de féltettem is az autóktól. És akkor láttam, hogy minden átkelés előtt körülnéz. Talán ismeri a Közlekedj okosan könyveket, elvégre azok cicáknak készültek. Sosem szabad lebecsülni az állatokat.
Elcsíptem a buszt, 4801-es járat. Nincsenek sokan, kanyargunk össze-vissza az ébredező falusi szupersztrádák tyúkszaros körforgalmaiban. Zötyög a busz, rázza az utasokat, mint ha az ő feladata lenne mindenkibe életet verni. Nem probléma, éhgyomorra vagyok úgyis, ahogy előírták. Éjfélig még ihat. Akármit. Utána már inni sem szabad. Semmit.
Egy pohár vörösbor volt az utolsó, betartottam, jó kislányként. Egyébként sem vagyok lázadó hangulatban, érkezik a már ismert kórházi alázat. Átmegyek bólogatósba, meg perszézőbe, sűrűn rendbenezni fogok, mindent tegyenek meg velem, amíg ilyen együttműködő vagyok. Az ember mindig be van tojva egy ilyen helyzetben, nekem ne mondja senki sem, hogy ezt félvállról lehet venni, mégiscsak azért érkezem oda, hogy valamit kiszereljenek belőlem, mégiscsak van kockázat, van következmény és lehet szövődmény. Szóval nem lehet ezt fütyörészve csinálni.
6.40, kivilágosodik lassacskán. Mindjárt megkapom a lakosztályom, ahol felvehetem kutyarágta rózsaszín papucskáimat és a szuperszekszi csíkos hálóinget, amin egy krumpliorrú kiskutya táncol. Kint, a folyosón öt nő ül már, amikor odalépek a várakozásra kijelölt széksorokhoz. Ide üljön le, majd nemsokára érkezik az orvos, aki mindenkit meg fog vizsgálni. Halleluja, ez remek hír! Kollektív mutasd a polipod, cisztád, megmondom, ki vagy hangulat. Ahogy várakozunk, senki nem szól senkihez. Van egy idegesítően kattogó óra a recepciós pult fölött, amit egy jó nevű gyógyszergyár szponzorációjaképpen hallgathatunk most, amíg ülünk együtt, de egymástól teljesen távol a jéghideg kórházi narancsműanyag székeken. Egy megdöbbentően fiatal lány ül mellettem. Nyilván nem kérdezem meg, hogy miért van itt, de azért marhára érdekelne. Nagyon szomorúnak látszik, valahogy elveszettnek, és valami súlyos tehertől jött ide most megszabadulni. Emlékszem, láttam egy szuper darabot egyszer, amiben a szüléskor, a nagy megkönnyebbülés pillanataiban, miközben a baba végre kibújik, megszólalt a Jégvarázs Let it go című betétdala.
Gondolkodom, a helyzethez most milyen betétdal illene. A betétdalt most nem nőgyógyászati betét szempontból értem, de hátborzongató, hogy pont most jut ez a hülye poén is eszembe, mint aki az egészet nem veszi komolyan, olyan vagyok. Pedig nem. Nagyon is be vagyok tojva.
8:10, beveszem az első altatás előkészítő felvidító tablettát főnővéri utasításra. Most már nincs visszaút.
Zizi
