Amikor itthon, Magyarországon február elején a tél szorítását nyögjük, Szicíliában már beköszönt a tavasz, virágba borulnak a mandulafák. Az Agrigentóban megrendezett „La Sagra del Mandorlo in Fiore” /A virágzó mandulafa ünnepe/ nevű nemzetközi kulturális fesztivállal ünnepli Szicília ezt a nevezetes eseményt. Ennek a hagyományőrző ünnepnek a fő eleme a néptánc és a népdalok. Ez Olaszország egyik legnagyobb nemzetközi néptáncfesztiválja, ami 1945 óta minden évben megrendezésre kerül.
A virágzó mandulafa ünnepén 1975-ben, a világ minden tájáról érkezett meghívottakkal együtt részt vett a Budapesti Közgazdasági Egyetem néptánccsoportja is. Alaposan megcsillogtathatták tánctudásukat, hiszen a táncosok népviseletbe öltözve gyakran napi nyolc–tíz órában, komoly igénybevételnek voltak kitéve. A hét ott töltött nap alatt egész nap táncoltak, énekeltek színpadokon, utcákon, tereken, miközben képviselték hazánkat, a magyar kultúrát, és az egyetemüket, hiszen ezek a fesztiválok elsősorban nem a pihenésről és a kirándulásról szóltak.
Az utcai felvonulásokon való menettáncok (amelyek több kilométer hosszúságú út, táncolva történő megtételét jelentette) részei voltak a mandulafák virágzását ünneplő karneválnak, melyen részt vett a város apraja–nagyja. A nemzetek táncosainak felvonulása mögött színes tollakból kötött bokrétákkal, színes szíjakkal, hímzésekkel és pomponokkal feldíszített lovak húzták a helyi, gazdagon festett és díszített színes fakordékat, az utcákra kitóduló több tízezres tömeg kordonja és ünneplése között.
A városhoz közeli Templomok Völgyében, gyönyörű mediterrán környezetben, a virágzó mandulafákkal körülvett, i.e. 430-ban épült, és a tető kivételével szinte teljes egészében fennmaradt Concordia templom előtt többször is felléptek a táncosok. Az ókori templom előtt előadott fergeteges előadásokon csúcsosodott ki a fesztivál, a versenyprogramokban minden csoport a legszebb ruháiban, a legszebb táncaival debütált a bírák előtt.
Ez a fellépés örök emléke maradt a közgáz néptáncosainak, mert az akkor harmincadik alkalommal megrendezett versenyen hatalmas sikert arattak, és elhozták a fődíjat.
A fődíjat minden évben egy olyan tánccsoportnak ítélik oda, amelynek tánctudását és a népi folklórjának hiteles képviseletét - a közönséggel közösen - a legjobbnak tartják.
1975-ben nemcsak a fődíj érkezett Magyarországra. Az egyik fekete hajú, fekete szemű, táncosfiú mást is hozott Agrigentóból. Egy kék dobozkában két vékony aranykarika, két ott vásárolt jegygyűrű volt a csomagjában.
A messziről érkezett karikagyűrűknek a felületét nem díszíti minta. Formájuk az egyszerű, önmagába visszatérő kör, ami a teljességet, a megújuló életet, az örökké tartó szeretetet szimbolizálja. Ezek kerültek fel a házasságkötésünkkor az ujjunkra. A ceremónia legszebb és legmeghatóbb része volt, amikor a boldogító igen kimondása után egymás ujjára húztuk az összetartozás jelképét, a férjem által kiválasztott, Szicíliából hozott jegygyűrűket. Amelyek különlegessége, hogy pont mandulavirágzáskor vette, mert egy görög legenda szerint a mandula a szenvedélyes fiatalságot, és a halhatatlan szerelmet szimbolizálja.
Az azóta eltelt harmincöt év alatt, a kezünkön viselt jegygyűrűk minden pillanatban részesei voltak a közös éltünknek.
Részt vettek mindenben, amit a kezünkkel csináltunk. Három kisbabát ringattak, pici kezeket fogtak, játszottak, és simogattak, részt vettek a gyereknevelés minden szépségében és terhében. Fakanalakra kulcsolódtak, amíg több tonna ételt megfőztünk - megsütöttünk, vasalókra, amíg több tonna ruhát kivasaltunk, de barátságot kötöttek a porszívókkal, a mosógépekkel, és minden eszközzel, ami részt vesz egy nagycsalád életében. Sok baráti kezet megfogtak, sok könyvet végiglapoztak, színházi előadások fényében csillogtak. Sokat dolgoztak, tanultak velünk együtt. Időnként megtáncoltattuk őket, időnként költözködés közben, nehéz dolgok cipelésekor az ujjunkba vágtak.
Időnként szorítottak, időnként vigasztaltak, segítettek szeretni és szeretve lenni.
Amerre mentünk, jöttek velünk. Bejárták Magyarország és Európa sok részét, megfürödtek néhány tengerben, és az Atlanti-óceánban is. Ezen a nyáron pedig hazatértek.
Amikor eldöntöttük, hogy az idén Szicíliába utazunk, nem volt kétséges, hogy felkeressük Agrigentót, és elmegyünk a Templomok Völgyébe.
Agrigento már az ókorban híres város volt, bár akkor még Akragasznak hívták, és görögök lakták. Nagyszerű templomainak és az olimpiai játékokon rendre sikert arató lovainak köszönhette hírnevét. Bár később a karthágóiak, majd a rómaiak kezére került, a híres ókori görög templomoknak még ma is láthatóak a romjai.
Ezek egyike a Concordia templom, amely a jelenlegi elnevezését egy itt talált feliratról (Concordia = egyetértés) kapta, amit az agrigentóiak találtak, és tévesen összhangba hozták a templommal. Valójában nem tudjuk, hogy melyik istenség tiszteletére épült. A többi templomhoz hasonlóan ez is kelet felé fordul, mivel a görög és a római hit szerint az istennek látnia kell a felkelő Napot, amely a fényt és az életet jelképezi. Ezzel ellentétben áll a naplemente, amely az éj és a halál szimbóluma.
Azon a délelőttön, amikor elindultunk Agrigentóba, az odavezető autópálya karbantartás miatt le volt zárva, így egy kerülőre kényszerült a busz, amin utaztunk. Szicíliában sincsenek jobban kitáblázva a mellékutak, mint kis hazánkban, így történt, hogy az utazásból szigetnéző túra lett. Olyan kis falvakba is eljutottunk, melyeknek a lakói igen ritkán látnak turistabuszokat. Szemlátomást a buszvezetőt zavarta a legkevésbé ez a váratlan utazás, mert minden segítséget elhárított a buszon utazóktól. Nem érdekelték a térképek, amikkel /ahogy egyre távolabb kerültünk az úti célunktól/ időről-időre előrementek hozzá az utasok, sem a tőlük kapott sok angol nyelvű jótanács. Előszeretettel állt meg azonban minden kis faluban, és hosszasan elbeszélgetett a helyiekkel. Azt csak remélni mertük, hogy majd egyszer valami használható útbaigazítást is kap, amikor már a tengerparton fekvő Agrigento helyett a sziget közepe felé, Ennánál jártunk. Az biztos, hogy alaposan bejártuk, megnéztük a sziget egész délkeleti csücskét.
Mire eljött a dél, csak megérkeztünk a Templomok Völgyébe (Valle dei Templi), mely a magas dombon fekvő, modern Agrigento város alatt, annak déli fala mentén húzódik. Az Afrika felől fújó szél, és a tűző nap olyan forrósággal fogadott bennünket, hogy fedetlen fejjel biztos volt a napszúrás. Az idegenvezetők napernyőnek kinevezett színes esernyők alatt gyűjtötték a régészeti park bejáratánál a turistákat. Olasz, német és angol idegenvezetés közül lehetett választani. Mi egy olasz-német idegenvezetőhöz csatlakoztunk, mivel azt reméltük, hogy amíg két nyelven elmondja a látnivalókat, addig több időnk lesz nézelődni, fényképezni, mintha csak egy nyelven mutatná be a helyet. Bár a híres mandulafák már régen elvirágoztak, de így június végén is jó szolgálatot tettek, mert a turisták csoportjai azok árnyékába húzódtak be, amíg az idegenvezetőt hallgatták.
Sorra jártuk a templomok romjait, ami közül a legnagyobb az Olümpiai Zeusz temploma volt. Eredeti méretére már csak egy ember formájú, a fölre fektetve összeállított 7,5 méteres szobor emlékeztet. Ez az úgynevezett Gigász, csak egy oszlop maradványa, mely kívülről tartotta a tetőszerkezetet. Ha ekkora egy oszlop, mekkora lehetett a hozzá tartozó templom? Ez volt a legnagyobb épület Akragaszban, és egyike a legnagyobb építményeknek az egész antik világban. Később a környék népe századokon át kőbányának használta az óriási templom romjait, pld. innen hordták a köveket a 18. században a girgenti móló építéséhez.
A többi ókori templom sem volt jobb állapotban, Héra templomára, Héraklész templomára is csak néhány oszlop és egy halom kő emlékeztetett. Így egészen megrendítő volt odaérni a Concordia templomhoz, mely az egyik legjobban megmaradt templom a görög világból. Tetőzetét leszámítva szinte teljesen épen maradt korunkra. A 42 m hosszú, 20 m széles templom, a dór stílusú építészet talán legszebb szicíliai emléke.
Valóban gyönyörű látvány a ragyogó napsütésben a sok sárga kőoszlop a tenger kékje előtt. Februárban, amikor a mandulafák virágzanak körülötte, a templom még festőibb látványt nyújthat. Így nem csoda, ha a „La Sagra del Mandorlo in Fiore” fesztivál táncosai örökre szívükbe zárják ezt a helyet. Ilyen szép „színházi kulisszák” előtt fellépni felejthetetlen élményt jelent minden résztvevőnek.
A férjem örült a viszontlátásnak, és most harmincöt évvel a fellépés után is büszkén állt a napfényben a templom lépcsőjén. Készítettem róla egy fotót a családi albumba. Amikor kézen fogva tovább sétáltunk megnézni a többi nevezetességet, az összefonódó ujjainkon picit már karcosan, picit már megvékonyodva, velünk sétált a két jegygyűrű, amik akkor és ott, egy rövid időre hazatértek.
Murmurka
