38. hét
Május 6, csütörtök
Fejemen egy miniatűr, csillámos Peppa koronával (a Nagy biggyesztette a hajamba, mert szerinte így szép vagyok), külső szemlélő számára talán fejvesztett rohangálásnak tűnő, valójában azonban nagyon is átgondolt ütemterv alapján kóválygok egyik szobából a másikba, hogy a csomagolásra váró ruhák-cipők-játékok mellett begyűjtsem az itt-ott elszórt egyebeket is, majd a cuccokkal együtt kiszédelegve mindent egy óriási kupacba halmozzak a szoba közepén. Próbálok úgy összepakolni, hogy semmi fontosat ne hagyjunk itt - de a Középső (meg egy masszív fejfájás-gyengeség kombó) nagyban nehezíti ezt a törekvésemet.
A fiam ugyanis lelkesen tölt meg velem párhuzamosan újabb és újabb zacskókat, szatyrokat és hátizsákokat a nagyszülőknél zsákmányolt játékokkal és egyéb „kincsekkel”, amiket viszont NEM kéne elhozni. Bezzeg a szemüvege, amit két hete az egész család keres anyóséknál, az nem került elő - pedig ha legalább tízen nem fésültük át náluk az egész lakást milliméterről milliméterre, köztük magam is, akkor keveset mondok. Pedig jó lett volna, ha még indulás előtt megtaláltuk volna, mert ez már amúgy is a pótszemüveg (az igazit már akkor se találtuk, amikor Franciaországból elindultunk, azt ugyanis ott rejtette el valamelyik feneketlen bugyra mélyén).
Kornél a járókából figyeli szélütött kavargásomat anyám felügyelete mellett, a két nagyobb pedig kis veszekedés után végül elvonul bunkit építeni maguknak a kanapé mögé. Viszik a rókás meg dínós párnáikat is, amiket anyukám varrt nekik (a dínósból mindhárom unokájának csinált egyet, a rókásból viszont csak a nagyoknak) és persze a duduikat is, hogy jó puhára béleljék a fészküket.
Épp a ruhásszekrény legalsó polca alatti sarkot túrom, amibe a Középső egy csíkos reklámszatyrot dugott be a kincseivel, mikor a szatyrot kibontva és belekukkantva egy kis nejlontasakba téve kezembe kerül a szemüveg. NEM HISZEM EL!! Egész végig itt volt a szekrényben, miközben mindenki a másik lakásban kereste! Na, de legalább előkerült. Úgy érzem, itt az ideje egy kis szünetet tartanom, mert most már jelentősen hasogat a fejem és amúgy is ebédidő van.
Miután Kornélt lefektettem és megebédeltünk, a két naggyal kimegyünk az udvarra hintázni. A Középső itt sem bír magával: míg apukám a Naggyal focizik, ő a kezébe kaparint egy hosszú nyelű homokozólapátot és azzal a kezében forog az udvar közepén. Én épp a fészekhintában ringatózva próbálok erőt gyűjteni a pakolás második fázisához (értsd: olvasok stikában egy kis Bezzeganyát), mikor egyszer csak elengedi a lapátot, és az természetesen az pont nekem repül. Mák, hogy épp tartom a telefont az arcom előtt, mert különben pont oda repült volna a lapát - így meg „csak” megzúzódott és bekékült tőle a kézfejem. A Középső természetesen szidást kap, a lapátot elveszem tőle, én meg inkább lefekszem a fűre és a továbbiakban csak behunyt szemmel pihegek és próbálok erőt gyűjteni a folytatáshoz, mert az az igazság, hogy marhára semmi kedvem a pakoláshoz.
Jeee, utazunk!
Másnap. A napot pontban 3:00-kor kezdtem, mikor a Kicsi huszadjára nyögött fel éjszaka és kellett az ágyból kiszállva megnyugtatnom. Hiába fejeztük be a pakolást este hétig és feküdtem le viszonylag korán, az utazás miatti izgalomban még sokáig nem jött álom a szememre. Mire elaludtam, a baba kezdett ébredezni és fel-felsírni mellettem, úgyhogy jó, ha 2-3 órát aludtam egybefüggően. Álmosan ringatom és simogatom, de még így is majdnem fél óra, mire valamennyire visszaalszik... Persze így már semmi értelme visszafeküdnöm, fél óra múlva úgyis kelni kéne, úgyhogy inkább csendben elkezdek öltözködni és összekészülni.
Négy után a férjem leváltott Kornél mellett - aki mintha megérezte volna, hogy történés van, halkan sírdogált félálomban, ha két méternél messzebb mentem tőle - míg én gyorsan bedobáltam a maradék cuccokat a konyhából a szatyrainkba és felhörpintettem három kortyot a reggeli kávémból. A férjem kivitte az utolsó csomagokat a kocsiba, aztán a totál felébredt babát is, akire anyukám vigyázott addig, ezalatt én keltettem a fiúkat, először a Nagyot, aztán a Középsőt (aki persze nem akart felébredni és csukott szemmel tiltakozott a korai kelés ellen), hogy 4:40-kor végül búcsút intsünk a szülői háznak és elinduljunk. Kornél szerencsére tíz perc után bealudt, a Középső pedig újabb tíz perc múlva követte a jó példát - a Nagy viszont már nem aludt vissza, hanem megbűvölve nézte a napfelkeltét Tatabányánál.
Minden szép és jó is volt egészen a magyar-osztrák határig, ahol a GPS leterelt minket a kishatárátkelőhöz, ahol viszont annyira feltorlódott a sor, hogy egy órán át kellett várakoznunk. Persze erre az addig alvók is felébredtek, és mivel a sor lépésben (sem) haladt, a babát előrevettük magunkhoz a férjemmel és megetettük. Volna, ha evett volna rendesen - de annyi izgalmas dolog vette körül, hogy evésre már nem volt affinitása. Az első fél órányi várakozást még egész jól elütöttük. A második viszont már nagyon nehezen telt… A férjem idegbeteg volt, hogy miért nem haladunk (egy km-es távról beszélünk), a Középsőnek pisilnie kellett, éhesek voltak, Kornél pedig mászni akart. Nagy nehezen odaértünk a határhoz, ahol a magyar oldalon egy lélek sem állt, az osztrákoknál pedig egyetlen egy határőr, aki megállított ugyan, de meglátva a sok francia személyit a férjem tárcájában, még azt se várta meg, hogy elővegye őket, már intett is, hogy mehetünk tovább. Sose derült ki, mi volt az egy órás várakozás oka.
A határ túloldalán megvettük a matricánkat és elintéztük folyó ügyeinket, majd robogtunk tovább. Már Bécset kerültük, mikor Kornél elkezdett nyekeregni és semmilyen fortélyomra sem hagyta abba. Nem tudtam kitalálni, mi baja lehet, hiszen enni evett (ha nem is sokat), szagokat pedig nem éreztünk, úgyhogy arra gyanakodtam, hogy unatkozik. De miután negyven percen át sem hagyta abba a méltatlankodó, éles kiáltásokkal tűzdelt bababeszédét, kénytelenek voltunk megállni és megnézni, mi baja. Ahogy kinyitottuk az ajtaját, már érezni lehetett a szagot… de csak miután kivettük az üléséből, tárult fel a rút valóság teljes valójában egy óriási szarcunami formájában - ami természetesen végigfolyt az egész hátán felfelé, és bónuszként eláztatta az autósülése kárpitját is. Hogy hogy csinálta, rejtély, mert ráadásul ötös pelenka volt rajta... az ülésének annyi volt: az ülőrészen óriási tócsa, a háttámlán derékmagasságig egy másik.
Megpróbáltam előtúrni az előre összekészített váltóruháját - és naná, hogy csak a pólót meg a harisnyát találtam meg, a body-t mintha a föld nyelte volna el. Az apja végül elrobogott a nyakig szaros gyerekkel, a pelenkázótáskával és a ruhákkal a benzinkút mosdójába (imádkoztunk, hogy legyen bent pelenkázó) hogy tisztába tegye, én pedig fertőtlenítős kendőkkel próbáltam valamennyire kitisztítani az ülést, majd jobb híján belehajtogattam a Nagy pufimellényét, hogy mégse a tócsán üljön szegény Kornél, ha visszajön. Még csak 8:30 múlt, de úgy éreztem, hogy már most elértük a csúcspontot - pedig utólag visszanézve hol voltunk még akkor attól!
Fájt a fejem, álmos voltam és csak egy kis nyugit szerettem volna. A Középső szólt, hogy pisilnie kell, úgyhogy bekísértem a mosdóig. Még oda se értünk, már hallottuk, hogy visszhangzik a bömböléstől az egész toálett, ahogy a férjem próbálja az üvöltő gyereket átpelusozni - mindezt ráadásul tök sötétben, mert mint kiderült, kiégett a villany mindkét mosdóban. A vécés bácsi eközben segítség gyanánt egyik lábáról a másikra állt és érthetetlen nyelven magyarázott neki valamit (gondolom azt, hogy miért nem ég a villany). Olyan volt az egész, mint valami rossz kabaré.
Elképzeltem a férjem fejét, amint a pelenkázás elől menekülő, szokás szerint tekergőző és síró Kornélt próbálja lefogni és közben a fazont hallgatja (látni nem láttam ugyan, de a válaszaiból kiindulva el tudtam képzelni, milyen arcot vághat) és kitört belőlem a röhögés - bár próbáltam halkan csinálni, hogy ne hallja meg.
A Középső beslisszant pisilni, amiről az apját is tudósította a fülkéből, még tovább növelve ezzel az amúgy is jelentős hangzavart. Miután végzett, távoztunk, majd nagyjából öt perccel később büszkén jelent meg a hős pelenkázó is a gyerekkel a kezében - akinek a tiszta harisnyáján egyébként egy gyanús drapp folt látszódott vádlitájon, hűen tudósítva a bent lezajlott kézitusáról pelusozás közben - de úgy gondoltam, erre most inkább nem hívom fel a férjem figyelmét. Pár perccel később, miután ismét mindenki beült a helyére, indultunk is tovább és ez alkalommal sikerült is másfél órát megállás nélkül abszolválni.
Tíz után ismét megálltunk, mert tankolni kellett. A fiúk megint tettek egy pisitúrát, a férjem meg vett magának egy pohár kávét, majd leváltottak, hogy én is el tudjak menni a mosdóba, ők pedig nekiálltak szendvicset meg minden egyebet előszedegetni a csomagtartóból. Visszatérésem után előrébb gurultunk, hogy ne stoppoljuk tovább a kutat és hogy a benzinbűztől kicsit arrébb fogyasszuk el a tízórainkat. Elkezdtem megetetni a kúton megmelegített babakaját Kornéllal, de megint csak nem sok hajlandóságot mutatott az evésre - viszont jól összekente magát és az ülését is a sütőtökkel.
Épp nyolcvanadszorra próbáltam a kanalat a gyerekülésben ülő baba szájába varázsolni, míg a férjem a munkahelyi mailjeit csekkolta mellettünk telefonon, mikor a félig megivott kávéját, amit telefonozás közben a kocsi tetejére tett, egy erősebb szélroham egyszerűen poharastul lefújta a kocsi tetejéről - egyenesen rám. Ugrottam egyet meglepetésemben, így csak a cipőmre ment az áldás - meg a kocsi nyitott ajtajára, de arra bőven. A férjem káromkodott, én meg sírva röhögtem a lassan csöpögő kávét figyelve - mikor a szemem sarkából észrevettem, hogy a mögöttünk lévő, még mindig üres kúton valami piros árválkodik… jobban szemügyre véve kiderült, hogy az a mi összecsukott babakocsink, amit a férj csomagtartó-pakolás közben a földre tett - majd előregurulva elegánsan ott is hagyott.
Még jó, hogy nem csak a következő, párszáz kilométerrel arrébb lévő megállónál tűnt fel a hiánya! A férjem elindult összeszedni a babakocsit, én közben próbáltam letörölgetni a kávé nagyját a kocsiról, remek műsort szolgáltatva ezzel drága gyermekeimnek és a benzinkút közönöségének… ilyen pillanatokban erősen olyan érzésem van, mintha a családommal együtt nem a való életben, hanem valami elfuserált hollywoodi vígjátékban lennénk, ahol a forgatókönyvírók a röhögéstől térdüket csapkodva találják ki, mivel szívassanak meg MÉG, hogy a közönség a végére könnyesre röhögje magát rajtunk. Kínomban már én is csak röhögni tudtam magunkon.
Nagyjából ugyanilyen stílben folytattuk tovább az utazást, sok-sok apró megállóval hosszabbítva az amúgy is hosszú utat - bár várakozni szerencsére másutt már nem kellett a határokon és úgy szeltük át fél Európát, mint kés a vajat. A fiúk megint szuperjól viselkedtek, egy zokszavuk nem volt egész úton - leszámítva, hogy a Nagy a Kicsi sokadik sírása közben egyszer csak bejelentette, hogy ő legközelebb akkor megy Magyarországra, ha Kornél ötéves lesz. Kora délután aztán a képzeletbeli forgatókönyvírók úgy döntöttek, még mindig nem tolták meg eléggé a szívatásfaktort: email jött a Középső tanító nénijétől, hogy hétfőn nem lesz iskola, mert a hétfői tanító néni, akivel váltásban dolgoznak, kontaktszemélynek minősül, ezért nem tud bejönni, helyettesítés pedig a járványügyi szabályok miatt nem lehetséges, a gyerekeket őrizzük otthon.
Kedvesen figyelmeztetett arra is, hogy csütörtök ünnepnap lesz és ezért se aznap, se pénteken nincs tanítás. Hogy én mekkora hülye vagyok! Totál kiment a fejemből, hogy május 13. az ünnepnap… Nagyszerű, így összesen két napot mehetnek a héten iskolába. Nem sokkal később a Nagy tanárnője is írt: bár a fiam osztályában egyetlen pozitív esetet sem találtak a tegnapi tesztelésnél, de mivel ő is kontaktszemély volt valakivel, ezért önkéntes karanténba vonul, vagyis hétfőn és kedden nem lesz tanítás - szerdán ugyebár amúgy se, csütörtök péntek meg mint kiderült, ünnepnap. Hogy én mennyire imádom ezt a hülye koronát! Még jó, hogy visszajöttünk, hogy a gyerek ne hiányozzon két hétnél többet az iskolából.
Azért történt valami jó dolog is: Kornél délután, miközben épp egy labdát dobáltam neki, hogy szórakoztassam valamivel, háromszor egymás után kristálytisztán azt mondta, hogy hopp. Ez volt élete első szava! Nem akartunk hinni a fülünknek, és először azt hittük, csak véletlenről van szó, úgyhogy még kétszer ismételtem neki a hoppot, ő pedig csengő hangon mindkét alkalommal mondta utánam és nevetett hozzá.
A rengeteg megállónak köszönhetően végül este fél 11-re érkeztünk meg. A Nagy természetesen az utolsó 15 percben aludt el - a tesói már órákkal korábban feladták - és horkolt nyitott szájjal. Mindegyiküket úgy kellett életre rázni, hogy felmenjünk a lakásba. Az ajtón belépve megcsapott minket az a friss, tiszta illat, ami az otthont jelenti. Tudjátok, mire gondolok.. Ami mindenkinél más, és csakis az adott családra jellemző, de hétköznapokon nem, csak hosszabb távollét után érzed meg, mert akkor egyszerűen mellbe vág... És akkor érzi az ember igazán azt, hogy minden viszontagság ellenére is jó hazatérni.
Végre itthon!
Május 8, szombat
Az éjfeles fekvés után Kornél másnap reggel hétkor ébresztett minket. Az előző esti háromórás alvásom után ez tiszta felüdülés volt és esküszöm, úgy ugrottam ki hozzá az ágyból, mint a nikkelbolha. Családom többi tagja nem volt ilyen aktív, csak kómáztak a tévé előtt egy jó darabig pizsamában, míg én elkezdtem kiüríteni és elpakolni a bőröndöket. Jó volt itthon lenni!
Miután mindenki megfürdött (este már nem volt erőnk hozzá) és megreggelizett, nagyon csendesen telt a nap. Élveztük, hogy itthon vagyunk, teszünk-veszünk, és nem kell menni sehova. Mindenki elszöszmötölt a saját kis dolgaival, és kivételesen a két nagy is órákon át vita és veszekedés nélkül játszott egymással a gyerekszobában. Kornélt pedig annyira lefoglalta az „új” lakás felfedezése, hogy szavát se lehetett hallani egész nap. Először csak cikázott fel-alá a folyosón meg a szobákban, de miután mindenütt kiszúrta azt az egy dolgot, ami számára tiltott (lásd: cserepes virág, konnektor, porszívó), elvittem magammal, hogy segítsen inkább a szennyest válogatni.
A Középső gyengéden próbálja elterelni Kornélt az inkriminált növénytől
Az apja hamarosan összerakta a járókáját, amiben persze ő is aktívan segített, aztán a járókába becsücsülve is elmolyolt órákon át, és nem sírt a kezét nyújtogatva, mint máskor, hogy vegyük ki. Olyan kis komolyan pakolgatta, nézegette a dolgait odabent... Még enni sem akart igazán, csak egy kis kekszet tudtam beleimádkozni, darabonként törve és a szájába téve. És ekkor jött a nagy attrakció: a rácsokba kapaszkodva megint addig erőlködött, míg magától fel nem állt!
A fiúk is nagyon jól elvoltak. Délután kivonultak a teraszra és levették a pólójukat. Hiába szóltam rájuk többször is, hogy fúj a szél és nincs meleg, vegyék fel újra, szózatom nem talált meghallgatásra. Kíváncsi voltam, miért vannak póló nélkül, úgyhogy megkérdeztem az épp mellettem elrobogó két félmeztelen süvölvénytől.
- Miért veszitek le folyton a pólótokat?
- Azért, mert abba nem lehet hősiesen harcolni.
- Nem lehet? Miért nem?
- Mert az nem menő.
- Nem menő? - visszhangoztam hitetlenkedve. A palást az menő? - kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve, és már láttam is magam előtt, ahogy lobogva úszik utánuk a szélben a palástjuk, mint a mesékben a királyfiknak. Na, lám, beérett a sok meseolvasás a királyfiakról.
- Nem, pucéran kell, az a menő. A szuperhősök is úgy vannak - közölte a Középső, de úgy, mintha ez csak egy gyogyósnak nem lenne nyilvánvaló. Mielőtt bármit válaszolhattam volna, bevágta magát a ruháskosárba, ami most egy harci szekér/hajó szerepét töltötte be, majd utasította a Nagyot:
- Most te tolsz engem! - és elindultak a szőnyeg felé a parkettán, ami a tengert jelképezte.
- De ha tollak, akkor éhes leszek… mondta neki szemrehányóan a Nagy.
A Nagy mostanában nagyon ráfixálódott az ételekre. Utazás közben is megevett hét szendvicset egymaga... Mivel összesen 12-t csináltunk négyünknek, ez azért nem volt kis teljesítmény. Magyarországon megnézte a Konyhafőnök c. műsor egyik részét és annyira tetszett neki, hogy azóta szakács akar lenni. És lett még egy új heppje: előszedtem a tavaszi-nyári cipőket, hogy lássam, jók-e rájuk. Történetesen volt egy vadiúj cipő, ami legutóbb még nagy volt neki, mostanra viszont belenőtt, és annyira tetszik neki, hogy úgy döntött: itthon is abban fog járni papucs helyett. Mivel még új és nem koszos, nincs igazán indokom, miért nem hordhatja, így állandóan felhúzza és az istennek nem lehet leimádkozni róla.
Back to normal
A Kicsi eközben Elsők hetét tart, mióta visszatértünk. Egyrészt jött ezzel a feltérdelek meg felállok a járókában dologgal - amit azóta is szorgosan gyakorol, sokszor már a járókán kívül is. A kúszás mellett elkezdett négykézlábazni is - igaz, először csak három lépést tett meg, aztán visszaváltott kúszásra, de az a három nagyon szép szabályos volt. Az apjának már rögtön az érkezésünk estéjén lejjebb kellett tennie az ágyában a matracot, mert az eddigi közepes állás nem volt tovább biztonságos. Ugyanígy járt az etetőszék is: egy hónap alatt annyit nőtt a fiatalúr, hogy a lábtartó-részt egy fokkal lejjebb kellett tenni.
A cumit, ami elvileg 0-6 hónapos kor között jó, most, 6 nappal a kilencedik hónapja előtt vette be először úgy a szájába, hogy nem öklendezett tőle, hanem szabályosan cumizott vele (extrém kicsi szája lehet vagy nem tudom, mert egész idáig csak a 0-2 hó közöttit fogadta el és semmi mást). Az ételeknél is egyre inkább a darabos, könnyen elrágható ételeket kóstolgatja, a püréket csak muszájból eszi.
Nekünk felnőtteknek pedig a nyakunkba szakadt egy rahedli tennivaló, amik a „külföldön” töltött egy hónapban gyűltek fel. Plusz kezdődik ismét a szezonja a beíratásoknak a különórákra, délutáni megőrzőkre, bölcsödébe, satöbbi. Mindezt három gyerekkel a nyakadban intézni nehezített pálya - de remélem jövő héten már újra lesz iskola. Most ugyanis vasárnap óta vigasztalanul esik, sőt, szakad az eső - és ez a hét további részében is így marad. Egy élmény lesz így itthon maradni a négynapos hosszú hétvégére.
Shadow
A babanapló előző részeit itt olvashatod:
Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segítettRettegek, hogy meghal a kisfiam
Nem fér bele a fejés az életünkbe
Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
Csomókban hullik a hajam
Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...
Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni
Covid-pozitív volt a karácsony előtt nálunk járt barátnőm
Senki más nem tudja elaltatni a gyereket, csak én
Anyuka, ne rohangáljon a gyerek ágyához minden nyekkenésre!
Idegösszeroppanást kaptam: az eladó mégsem akarja eladni a lefoglalózott házat
A gyerek a saját szobájában sírt, én az enyémben
Sokkot kapott a kisfiam a vérvételen
Valaki szabadítson meg a gyerekeimtől egy hétvégére!
Rohantam, hogy beoltsák a kisfiamat
Mindenkit lefáraszt a hisztijével a fiam
Kornél folyton lehányja a szőnyeget
Én örülnék neki, ha az öcsi meghalna
Balul sikerült a névnap
Beleőrülök, hogy megint be vagyunk zárva egy hónapra
Fél kezemmel a babát tartva próbálom tanítani a gyerekeimet
Három kisgyerekkel indultunk haza Franciaországból
Anyának kullancsa van, lehet, hogy meg is hal tőle, haha
A nőgyógyász szerint rosszul varrták össze a gátamat a franciák
Jön a negyedik baba?
