41. hét

Végre megjött a nyár és vele együtt a jó idő! A gyerekek teljesen bezsongtak - a két nagyobb a szokásosnál is hülyébben viselkedik és hozzá egész nap be nem áll a szájuk, annyit fecsegnek - pár kivételt leszámítva csakis értelmetlenségeket, amin aztán dőlnek a röhögéstől.

A Kicsi eközben felfedező kedvében van: a napokat azzal tölti, hogy a bútorokba kapaszkodva próbál egyik pontról a másikra lépni. Hála a sok kísérletezgetésnek, szinte mindenütt púpok, búbok, sebek, karcolások, kék-zöld foltok borítják - pedig esküszöm, hogy igyekszem folyton a sarkában lenni és megvédeni a balesetektől, de valahogy mindig megtalálja azt a két másodpercet, amikor épp nem oda nézek vagy tele a kezem és nem tudom elkapni. Nem csinál belőle nagy ügyet egyébként, ha elcsúszik és elesik, általában inkább felpattan és megy tovább - kivéve ha tényleg nagyot koppan a feje. Olyankor panaszosan sír és bújik hozzám, kéredzkedik az ölembe egy kis megnyugvásért. Ami miatt viszont sokkal többet és fájdalmasabban sír, az az, hogy az előszeretettel nyitogatott szekrényajtókba-fiókokba naponta többször is becsípi az ujját. Fel kéne tenni rájuk a bébizárat, de én már itt nem akarom vele a bútorokat elrondítani, aztán meg sikálni a nyomukat, majd ha elköltözünk, nekilátok.

A nap jó részében persze még így is unatkozik. A múlt heti poszt alatti tanácsokat szinte mind kipróbáltam a szórakoztatására - meg még azon kívül is, ami eszembe jutott. Hát kérem, őfőméltóságát semmivel sem lehet igazán lekötni. Az egyetlen dolog, amivel bármikor le tudom foglalni, ha adok neki egy tálat, belerakok kisebb dolgokat, amiket ő kipakolhat (vagy boríthat) belőle. Ha ezután visszapakolom a tálba, amit kiszedett, komótosan nekikészülődik, és újra kipakolja. Na, ezt nem unja meg jó sokáig. Ezen kívül viszont továbbra is az a legjobb szórakozás, ha minket nézhet, ahogy csinálunk valamit.

Az evése sem sokat javult sajnos. Itt is mindent kipróbáltam, amiket mondtatok, de nem kell neki kanál, nem akar ő enni, nem kéri a falatkákat az első három után - csak az kell neki, hogy valaki szórakoztassa, míg eszik. Live show-ra vágyik, és ha ezt megkapja, eszik, mint a kisangyal. Ha viszont nem, akkor csapkod és veri ki a kezemből a kanalat meg az ételt - lassan már bugyi-melltartóban ülök neki minden etetésnek, mert nem akarok folyton átöltözni és a végén úgyis rajtam placcsan minden (szó szerint).

Egy anyának tényleg soha nincs megállás
 

Szerda éjszaka a baba - hiába gyógyult már addigra nagyjából meg a füle - borzalmasan rosszul aludt. Nem tudom, mi lelte - azt viszont igen, hogy 2-3 óránál többet nem aludtam miatta, mert egyfolytában felsírt-felnyögött. Reggel aztán tök kómásan, hasogató fejfájással próbáltam összeterelni három gyermekem és kocsival elfuvarozni őket a logopédushoz, mert a férjemnek szuperfontos meetingje volt pont abban az időpontban, így nem tudta ő vinni őket, ahogy máskor. Egy élmény volt kialvatlanul, fejfájósan vezetni meg gyerekeket fegyelmezni, majd vezetés közben észrevenni, hogy az egyik első kerék fura hangot ad ki, és utána ráparázni, hogy biztos valami baja van, de nem félreállni, mert akkor elkésünk.

Kornél szerencsére volt olyan jó fej, hogy abban a fél órában, míg a fiúk a logopédusaiknál voltak, ő bedobta a szunyát - rápótolva ezzel az éjszakai (nem)alvására. Milyen kár, hogy én nem tudtam elterülni egy méretes babakocsiban! De legalább a fejemet pihentethettem a csöndben. Miután a fiúkat leadtam az iskolában, hazatérve csalódottan vettem tudomásul, hogy az utcánkban bizony egy fia parkolóhely sincs, ahol megállhatnék. Egyébként is mindig kihívás helyet találni, de mióta megy az útépítés is, így még nehezebb. Három hete konstans légkalapácsolnak, vagy fúrnak, vagy betont fűrészelnek az ablakaink alatt reggeltől estig. Élvezet így minden pillanat! Végül több kört téve a lakótömb körül, egyre bővítve a sugarat, találtam egy helyet, amire nagy nehezen beszuszakoltam a családi méretű kocsit, hogy aztán a babakocsit összecsattintva hazagyalogolhassunk a gyerekkel.

Fél kettőkor aztán újra babakocsiba vágtam a Kicsit és elvittem a második bárányhimlő elleni oltására. Az orvosnál le is mérték: az ifiúr 10,62 kg és 75,5 cm 9,5 hónaposan. Nem viselte meg nagyon a szuri, az orvos pedig megnézte a fülét és megnyugtatott, hogy gyógyultnak látja.

Délután hazaértek a fiúk is, a Középső egy saját készítésű rajzzal, amin szerepelt: a Tökház, Varjú bácsi, a kert és a vakond túrása, amit kiástak Mazsoláék, meg egy csomó szívecske. Ezer éve nem volt már téma nálunk Mazsola és Tádé, nem is tudom, honnan jutott eszébe a Középsőnek épp aznap a napköziben, de minden, amit mondott, szépen felismerhető volt rajta. Végül elővették a filctollakat és nagy egyetértésben kiszínezték a bátyjával az alkotást - aztán megnéztek két Mazsolát.

Este a férjem kitalálta, hogy a három gyereket egyszerre fürdeti a kádban. Először találta elég nagynak a babát hozzá, hogy a nagyok mellé betegye (a hátát azért a biztonság kedvéért végig tartotta). Annyira cuki volt a három kis fejecske egymás mellett! A Kicsi nagyon elemében érezte magát a bátyjaival, rengeteget nevetett mindenen, amit csináltak, és szó szerint sírt, mikor az apja kivette, mert maradt volna még (a következő három este zsinórban ismételtek, és minden alkalommal ez volt). A kádban azért volt egy kis összezördülés is: már nem emlékszem, mi robbantotta ki, de arra igen, hogy a Középsőt elfutotta a pulykaméreg, és közölte velünk, hogy akkor ő elköltözik, és viszi magával a bátyját is. - Engem miért? - kérdezte őszinte megdöbbenéssel a Nagy. – Na, jó, akkor téged nem - válaszolta lemondóan.

Iskolaérett már az 5,5 éves?
 

Péntek reggel aztán pont őt kellett vinnem iskolaérettségi vizsgálatra. 8:30-ra kaptuk az időpontot, pont akkor, amikor az iskola is kezdődik, úgyhogy kettéosztódtunk: a férjem a Nagyot vitte suliba a babakocsiba tett Kicsivel, mi pedig kocsival elmentünk a vizsgálatra a város egy másik részébe. Épp időben érkeztünk a megadott címre - ahol aztán nem találtunk semmit, ami iskolaérettségi felmérőhelyre hasonlított volna. Toronyházak sorakoztak az egyik oldalon, kertes házak a másikon, és sehol egy házszám. Mivel már a telefonban is lelkemre kötötték, hogy el ne késsünk, mert nem tudnak új időpontot adni, fejvesztve keresgéltük GPS-ben és a való életben a helyet. Hát nem volt egyszerű feladat megtalálni. A végén már rohantunk az utcán, kétségbeesetten kutatva legalább a házszámokat. Ekkor véletlenül belebotlottunk egy idősebb fazonba, aki eligazított: az egyik panel aljában, a főbejárattól beljebb egy kis ficakban, amit az utcáról látni sem lehetett, volt egy kis üveges ajtó és azon egy állati kicsi matrica „Santé scolaire” felirattal. Hála az égnek, mi voltunk az elsők, így nem torkolltak le a három perc késésért.

A felmérés maga ötven percen át tartott. Először engem kérdezgettek, aztán a Középsőt. Nagyon tanulságos volt, hogy én is végig bent lehettem, mert magam is láttam, mik az erősségei és mik a gyengeségei a fiamnak. Például mikor valami nem sikerült neki, ahelyett, hogy újra próbálkozott volna, inkább begubózott és sírós fejet vágva, a száját összeszorítva többé nem volt hajlandó semmilyen kérdésre válaszolni. Azt is megfigyeltem, hogy még mindig nem mindent ért franciául - a rutinkérdéseket igen, de a napszakokat pl. még nem tudta elmondani (mondjuk ezt magyarul is mindig összekeveri). És valóban nagy szükség van a logopédusra, mert sok szót selypegve mond (ez magyarul is megvan neki) és ezért alig érteni, mit akar.

A nő egyébként elégedett volt vele és mondta, hogy a tanító nénitől is nagyon kedvező értékelést kapott a gyerek. Szerinte sok mindent azért nem tud, mert még nem elég érett a maga 5,5 évével - hiszen decemberi, van, aki már 6,5 éves az osztályában - de majd beérik neki mindez jövőre. Miután végeztünk, volt még fél óránk az iskola kapujának nyitásáig, úgyhogy jutalomképp meghívtam a Középsőt egy útbaeső pékségbe, ahol egy csokis brióst választott tízóraira. Cuki volt, ahogy nemcsak ő, hanem a Pinszpinsz névre hallgató kis kacsacsőrű emlőse is „evett” belőle (plüss az istenadta, még mielőtt valaki megbotránkozna).

Ahogy hazaértem, kiderült, hogy Kornél bojkottálta a délelőtti evést, viszont nagyon álmos, úgyhogy kocsiba ültünk (ahol rögtön el is aludt) és elindultunk a városba a következő programpontot intézni. Volt egy kis dolgom az irodában, és ha már odáig elmentünk, a kedvenc mexikói éttermünkbe is beugrottunk elviteles kajáért (még mindig csak teraszozni lehet az éttermekben, de ennek pont nincs terasza). A gyerek annyira jól aludt, hogy arra se ébredt fel, mikor átettük az autóból a babakocsiba. Mivel a cégnél szerencsére öt perc alatt végeztem, elsétáltunk a régi lakásunk felé, ott kikértük az elviteles kaját, majd kiültünk a folyópartra és megettük. Beillett évfordulós ebédnek is (ha már a múltkori elmaradt!) és az idő is ragyogó volt. Kornél az ebéd felénél ébredt fel, és rögtön le is vámolta: lelkesen eszegette a kezébe adott édesburgonya szeleteket.

Itt is épp édesburgonyát eszik

A cégre amúgy nagyon mérges vagyok. A júliusi munkakezdés nyilván alaposan megkavarja a nyári programunkat (amivel még nem lenne baj), de én arra számítottam, hogy tudok majd távmunkázni Magyarországról - ha nem is heteket, de legalább pár napot - vagy a budapesti irodából dolgozni, amit máskor is mindig megengedtek nyáron. Egy heti levelezgetés után viszont konkrétan közölték, hogy erről szó sem lehet, csak a francia címemről dolgozhatok, más országban nem, ha külföldre akarok menni, vegyek ki mindent szabinak. Annyi szabinapom viszont nincs, hogy július közepétől augusztus végéig otthon legyünk, úgyhogy kénytelen voltam lerövidíteni az „otthon” töltött időt, és növelni az itteni távmunkával töltöttet. Fogalmam sincs még, hogy fog ez a gyakorlatban működni.  

Anyák napjából spontán gyereknap lett
 

Szombaton szintén kettéváltunk: a Nagy és az apja elmentek lovaglósisakot venni, mert az előzőt kinőtte és szorította a fejét, aztán gyorsváltásban a Középsőt vitte tornára, míg én nekiálltam főzni. Miután leadta a gyereket, nem jött haza, hanem (mivel már majd kibújt a bőréből kíváncsiságában, hogy van-e mozgás a ház környékén kevesebb, mint egy héttel az átadás napja előtt), elment arra kocsival körülnézni. Kitörő örömmel tapasztalta, hogy öt autó áll ott, és serényen pakolnak a költöztetők.

Eközben én itthon fél kézzel ebédet próbáltam főzni, míg másik kezemben a Kicsit tartottam és igyekeztem megakadályozni, hogy a forró serpenyőhöz nyúlkáljon. A Nagynak kellett volna vele játszani, amíg főzök, de nem volt rá hajlandó. Én viszont nem tudtam kétfelé figyelni, a járókában meg kiabált, úgyhogy kénytelen voltam felvenni és vele főzni. Persze végül mégiscsak le kellett raknom a földre - ahol nyilván megint elesett és egy szép zöldesfekete folttal lett gazdagabb a homlokán. A Nagy eközben félpercenként kérdezgette elnyújtott, idegesítő hangon, hogy mikor jön már haza apaaaa? Vele akarok játszani. Jó mérges voltam a férjemre, hogy nem jött haza segíteni, hanem elment kolbászolni, kicsit össze is kaptunk ezen. Volt képe azt mondani, hogy mások is megoldják valahogy, ő nem állhat nekem folyton haptákban. Hát, nem tudom, mások hogy oldják meg az ilyeneket, de szívesen veszek ötleteket.

Délután a lovaglásból hazatérve a garázsból már úgy jöttek fel, hogy hozták magukkal a felfújható medencét, mondván: apa megígérte, hogy kirakhatjuk a teraszra. „Imádom” mikor a férjem ilyen spontán ötletekkel áll elő, mielőtt velem megbeszélné... Egyrészt az a medence túl nagy a teraszra. Szerencsére volt itt fent egy kisebb, babaméretű, úgyhogy gyorsan elővettem inkább azt, ha már beígérte a medencét. Aztán persze nem találtam a fürdőpelusokat, pedig emlékeztem, hogy nemrég még a kezemben voltak… de nem volt időm sokat keresgélni, úgyhogy Kornél végül pelus nélkül ült be a fiúk mellé az aprócska (kb. 1-1 méteres) medencébe. Hú, mekkora buli volt! A két tesója locsolta, csikizte, játszott vele, ő meg csapkodott, pancsolt lelkesen. A terasz persze csupa víz lett, a végén szokás szerint már direkt öntögették ki a medencéből - de ők nagyon jól érezték magukat. A férjem közben kihozta a napernyőt és két behűtött sört, majd igazi énmegmondtam fejjel a kezembe nyomta, hadd élvezzük mi is kicsit a nyarat.

A vasárnap (ami itt elvileg anyák napja volt) a gyerekek, de elsősorban a Kicsi nagy napja lett (pedig el is felejtettük, hogy otthon épp gyereknap van). Először is: délelőtt teljesen egyedül felállt, úgy, hogy nem kapaszkodott semmibe. Boldogan nevetett, hogy már ezt is tudja! Épp az apja volt vele és sikerült videóra is felvennie a nagy eseményt. Ebédnél picike kis husifalatokat adogattam a szájába - míg meg nem unta a fél fogára is kevés falatokat, és egy határozott mozdulattal le nem vette a tányérról a legnagyobb húsdarabot és nekiállt eszegetni belőle, mint egy csirkecombból.

Ebéd után autóval bementünk a városba. Az úticél a fiúk egyik kedvenc parkja volt. Én megbeszéltem egy magyar barátnőmmel, akinek Kornélnál csak egy hónappal idősebb a babája, hogy ő is odajön és dumcsizunk kicsit. Kornél jó sorozata tovább folytatódott: már a kocsiban az élet császárának érezte magát, nagyokat kacarászott a fiúkon meg azon, hogy milyen gyorsan haladunk kocsival. A rádióban épp egy AC/DC számot kezdtek játszani - hát ezen majd megszakadt a nevetéstől, annyira tetszett neki. A lábával verte az ütemet hozzá, miközben a lehúzott ablakok mellett úgy repkedett a haja, mintha szélgéppel fújták volna azt a szőke kis szöszt a feje körül. Pont úgy nézett ki a kockás kantáros nadrágjában, mint egy mini rocker.

A parkhoz érve mi, anyukák elmentünk babakocsiztatni a kicsiket, a fiúk pedig az apjukkal maradtak. Míg mi a gyerekeket tologatva (mindkettő egy perc alatt elaludt) pletyóztunk, a fiúk körhintáztak, aztán játszóztak a sok kis játszótér mindegyikén. Mikor felébredtek a babák, egy fa alatti árnyékos részre telepedtünk velük.

Kornélnak nagyon tetszett, hogy ott egy másik baba. Eleinte nagyon meg volt illetődve: hozzám bújt és tőle szokatlan módon csendben volt. Aztán kis idő múlva feloldódott, és szívesen barátkozott volna a másik babával (szerintem eddig azt hitte, ő az egyetlen ennyire kicsi ember a világon és nála mindenki csak nagyobb). Mindenáron kontaktusba akart vele kerülni - puszit adott neki kétszer is, meg akarta fogni a szemét, a haját, paskolgatta ahol érte, ráfeküdt - nem csodálom, hogy szegény kisfiú sérelmezte a dolgot és nem nagyon örült az intenzív közeledésnek. Azért jól elvoltunk, mindenféle téma szóba került, és úgy elrepült az idő, hogy fél hatkor néztünk csak az órára. Ekkor felkerekedtünk és ismét megkerestük a fiúkat - akik addigra már egy vattacukron és egy cukros popcornon is túl voltak, hála az apai engedékenységnek. Szerencsére az általam előre csomagolt narancsból és almából is fogyott azért. 

Negyed hétre értünk haza, ekkor még hátra volt a hajvágás, mert hiába volt fodrásznál, a Középső haja már megint a szemébe lógott. Annyira cuki lett! Az apja volt a nyírómester és a haját egy centisre vágta - amitől megint olyan babás lett az arca, hogy másnap meg is jajgatták a napközis tanárok is, mennyire cuki lett.

Fogügyek
 

A hétfő nagy része intézkedéssel telt - munkaügyektől Kornél keresztelőjének szervezéséig. Délután elmentem vele a gyerekekért az iskolába, és ezután történt a Nagy Esemény. 

Hazatérve ugyanis leültek uzsonnázni. Egy kis zöldalmát vágtam fel nekik szeletekre. Ahogy eszik az almát, egyszer csak a Nagy kiköpi a kezébe az összerágott falatot és ijedten nézi, hogy ez véres. A férjem is épp ott kóválygott, rögtön néztük és egyből arra gondoltunk, hogy végre kiesett az egyik foga - és tényleg! Ahogy a szájába néztünk, már csak a helye volt meg, a fog sehol. A Nagy annyira megörült neki, hogy végre kiesett, mintha most nyerte volna meg az Olimpiát - mire a Középső telítődött szimpátiával, a nyakába ugrott és megölelte. Épp fotóztam őket, ahogy az apjukkal hármasban ölelik egymást és a Nagy úgy csicsorog, mintha most vette volna át az aranyérmet, mikor a Kicsi, aki eddig csendben ült mellettem az etetőszékben és szintén egy almát rágcsált, túl mélyre dugta a szeletet és elkezdett sugárban hányni. Minden hányásos lett... A gyerek, a ruhája, a szék, a föld, minden. 

Miután elintéztük a hányást és Kornélt body-ra vetkőztettük, nekiláttunk megkeresni a fogat. Egy darabig turkáltuk a gyerek kezében az összerágott almát, de sehol se találtuk - mire kiderült, hogy ő úgy emlékszik, ráharapott valami keményre, de aztán lenyelte. De akkor hogy tartsa meg emlékbe? Férjem mentő javaslata: nem baj, megvárjuk, míg kikakilod, én majd kiszedem belőle. 

Másnap aztán megint úgy jött ki a lépés, hogy én mentem értük délután a suliba. A Középsőt vettem fel először Kornéllal, aztán mentünk a Nagyért. Háttal állt nekem a kapuban várva, úgyhogy hátulról átöleltem, és bohóckodva megkérdeztem tőle:

- Na, és kiesett már a másik fogad is? Ugyanis a jobb alsót is már csak a szentlélek tartotta tegnap.

Kitépte magát a kezemből, majd furán rám nézett és azt kérdezte:

- Ezt meg ki mondta?

Addigra már gyanítottam, hogy valami tényleg történhetett azzal a foggal, bár én csak viccből kérdeztem rá... És tényleg, a kis huncut széles mosolyra húzta a száját, és már duplán hiányzott alul a foga.

- Jáááj, kiesett a másik fogad is!! - A Középsővel majdhogynem örömtáncot jártunk körülötte. Az öccse persze rögtön látni akarta a fogat is, ha már tegnap nem tudta megnézni, úgyhogy ott az utcán egy padnál ki kellett bontani a gondosan papírzsepibe bugyolált aprócska fogat. Féltem, hogy véletlenül elszórjuk és sose találjuk meg, de szerencsére nem így lett és miután mind a hárman megszemléltük, óvatosan visszatekertem és beraktam a tolltartóba. 

Hazafelé még a szokásosnál is elevenebbek voltak. „Csak futni akartam egyet” címszóval a Középső úgy elrohant az utcán, hogy már nem is láttam, pedig tudja, hogy nem csinálunk ilyet. A Nagy fogta meg helyettem, míg én loholtam utánuk a babakocsival. Jól leszidtam, amiért ilyen veszélyes dolgokat művel, aztán már ott is voltunk a háztömbünknél. Eléggé ideges voltam, mikor leültek uzsonnázni és a folyamatos hülyéskedésük sem javított ezen. Végül a Középsőt elküldtem a szobájukba játszani, Kornélt betettem a járókába, a Naggyal meg nekiláttunk leckét írni a konyhaasztalnál. Ahogy a konyhában jártam-keltem éreztem, hogy valamibe belelépek és a meztelen talpamra ragad.

- A fene vigye ezt a sok hülye morzsát, egész nap porszívózok, és mégis mindig belelépek egybe! - gondoltam magamban, majd lehajoltam, hogy leszedjem a jó nagynak és szúrósnak tűnő morzsát - hogy legnagyobb meglepetésemre egy tejfogat találjak helyette. Most ez hogy került ide, hiszen bebugyoláltuk a zsepibe - de aztán hirtelen leesett, hogy ez akkor csakis a tegnapi fog lehet, amiről azt hittük, hogy lenyelte a fiam.

Csendben felszedtem és eltettem a polcra, majd bementem a dolgozóba és halkan elmondtam a férjemnek a nagy hírt.

„Ez a nap legjobb híre” - mondta megörülve neki, hogy mégsem kell a „végtermékben” turkálnia majd, csak hogy meglegyen az első kiesett fog. Este, miután a gyerekek lefeküdtek, szép csendesen előkerestem a Nagy pirosbársony ékszertokját, amit foggyűjtőnek nevezett ki, és beletettem a fogat a már benne lévő másik mellé (ezt csakis a Fogtündér intézhette így, hogy kakilás nélkül is előkerült!) majd betettem melléjük egy szép fém kéteuróst is. Végül is két fog megér ennyit - de hogy részemről több Fogtündér már nem lesz, az biztos. 

Shadow

A babanapló előző részeit itt olvashatod:




Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át

Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segítettRettegek, hogy meghal a kisfiam

Nem fér bele a fejés az életünkbe

Gyulladt mellből fejni maga a pokol

Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?

Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét

Csomókban hullik a hajam

Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...

Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni

Covid-pozitív volt a karácsony előtt nálunk járt barátnőm

Senki más nem tudja elaltatni a gyereket, csak én 

Anyuka, ne rohangáljon a gyerek ágyához minden nyekkenésre!

Idegösszeroppanást kaptam: az eladó mégsem akarja eladni a lefoglalózott házat

A gyerek a saját szobájában sírt, én az enyémben

Sokkot kapott a kisfiam a vérvételen

Valaki szabadítson meg a gyerekeimtől egy hétvégére!

Rohantam, hogy beoltsák a kisfiamat

Mindenkit lefáraszt a hisztijével a fiam

Kornél folyton lehányja a szőnyeget

Én örülnék neki, ha az öcsi meghalna

Balul sikerült a névnap

Beleőrülök, hogy megint be vagyunk zárva egy hónapra

Fél kezemmel a babát tartva próbálom tanítani a gyerekeimet

Három kisgyerekkel indultunk haza Franciaországból

Anyának kullancsa van, lehet, hogy meg is hal tőle, haha

A nőgyógyász szerint rosszul varrták össze a gátamat a franciák

Jön a negyedik baba?

Utazás három gyerekkel: azt hittem, nem lehet rosszabb

Már megint begyulladt a gyerek füle

Nem akar enni a gyerekem