40. hét
Negyvenedik hét. Olyan furcsa leírni… ha terhesnaplót írnék, ez lenne a vége. De míg a terhességeim nekem minden alkalommal olyan sose-lesz-már-ennek-vége állapotnak tűntek (főleg az utolsó hetekben!) és úgy éreztem, túl lassan telnek a napok, most ennek pont az ellenkezőjét élem meg - hisz még csak most született, hogy lenne az már negyven hete?! Pedig de, most már ugyanannyi ideje van „kint”, mint amennyit eltöltött „bent”. És mégis olyan rövidnek tűnik az eltelt idő…
Még csak múlt héten volt, hogy először fölállt a járókájában, de a héten már a lépegetést gyakorolta a bútorokba kapaszkodva. Kettőt pislantunk és mindjárt járni fog! Végleg felhagyott a kúszással, helyette négykézláb „rohan” utánunk, csattog a tenyere a kövön, ahogy siet, hogy utolérjen. A testvérei persze élvezik, hogy a röhögéstől csukladozva rohanhatnak előle a szobájukba, még sikítani is szoktak a játék örömében - ő meg epedve rohan végig a folyosón utánuk négykézláb, mint egy kiskutya - hogy aztán az utolsó pillanatban, mikor odaérne, nagy röhögés közepette bezárják az orra előtt a szobájuk ajtaját. Ő meg csak ott áll négykézláb, tanácstalanul. Sírni nem sír, de a tekintete mindent elárul - hiába igyekezett, mégis becsukták az orra előtt a mennyország kapuját. Néha ezen a ponton hirtelen kinyílik az az ajtó és valamelyik bátyó kitesz neki egy játékot a folyosóra, hogy ne unatkozzon - ő meg reménykedve felnéz, hátha mégis beveszik a nagyok - de az ajtó már csukódik is újra és ő megint kint maradt. Vagy: a két nagy beül a járókába, ahol nem tud hozzájuk férni, ő meg a kis kövér karjaival próbálja elkapni őket a rácsok között. Talán nem kell mondanom, hogy ilyenkor vérzik a szívem.
Bánatosan néz ki rájuk a járókából
Aztán persze vannak olyan alkalmak, mikor nem zárják ki a kettősükből, sőt! Egyre többet játszanak együtt is. Főleg a Nagy foglalkozik vele (de én úgy veszem észre, hogy a Kicsi ennek ellenére a Középsőt egy picivel mégis jobban szereti) és olyankor meg repesek, mennyire jó testvérek és hogy szeretik egymást. Vasárnap este fürdés után például a Nagy bemászott Kornél mellé az ágyába, míg mi az esti tápszerét készítettük. Volt nagy buli! Majd megszakadtak mindketten a röhögéstől…. a Kicsi teljesen feldobódott. Amúgy is imádja a bátyjait, de ez, hogy a Nagy az ő ágyában van, teljesen felvillanyozta.
Így nézett az ágyában álldogáló bátyjára
Ha lehetett volna, esküszöm, hogy bebújt volna a bátyja bőre alá is nagy örömében, csak úgy sugárzott a szeméből a végtelen boldogság. Amúgy is úgy néz fel a két bátyjára, mint két istenre - bármit is csinálnak, az neki a legek legje. Ahogy hazaérnek, már rohan is hozzájuk, majd kibújik a bőréből örömében és csak azt várja, hogy játsszanak vele.
Mivel szórakoztass egy kilenc és fél hónapost?
Napközben ugyanis unatkozik. Nagyon. Az elmúlt hónapokban töviről hegyire áttanulmányozta a nappalit és a konyhát, ahol a napok nagy részét töltjük, de a saját szobáját is végignézte már százszor, úgyhogy az is uncsi. A mosógép továbbra is nagy sztár: tíz perceket is el tud üldögélni előtte, figyelve, hogy működik. Természetesen bele is akar mászni, amire a Középső csak azt mondta: Kornél biztos a mosógépben akar lakni.
Van pár dolog, ami még mindig érdekelné, de azokat természetesen nem szabad bántania (ő azért újra és újra próbálkozik, hátha legközelebb mégis szabad) vagy balesetveszélyes. A járókát elviseli egy darabig - hangsúlyozom, csak egy darabig! - de az is akkor a legjobb, ha négyünk közül valaki beül mellé és szórakoztatja. Kétszer is beszorult már a rácsok közé, mert egyre gyakrabban dugja ki a fejét, visszahúzni viszont már nem tudja. Egyszer félig kimászott egy hiányzó rács helyén, de ott meg a csípője nem fért át, akkor azért sírt, mert megijedt.
Ha nem veszem ki és nem is ülök be mellé, akkor krokodilkönnyeket sírva éri el, hogy megszánjam és kivegyem - majd kövessem végig csigaléptekkel az egész lakáson, pakolva el előle a veszélyes dolgokat amerre jár, nehogy baj érje. Iszonyú édes, ahogy mindenre rácsodálkozik és babanyelven magyaráz, miközben tanulmányozza a legegyszerűbb dolgokat is. Ezzel csak egy gond van: míg őt strázsálom folyamatosan, semmivel, de tényleg semmivel nem haladok.
Unalmában még egy másik dolgot is csinál: egész nap rendet rak. Nem érti, hogy lehetünk ennyire béna kacsák, hogy folyton rendetlenséget csinálunk, mikor ő századszorra is lelkiismeretesen kihúzza a konnektorokat, lesöpri dagi kezeivel a polcokon lévő cuccokat, átrendezi a fiókokat, kipakolja a bébiételeket a helyükről a földre, és világosan értésünkre adta, hogy annak ott a helye, nem pedig a szekrényben - és mi mégis minden alkalommal visszatesszük azokat oda, ahol szerinte NEM JÓ. Ha tudná csóválni a fejét, esküszöm, hogy megtenné ilyenkor és helytelenítően csettegne hozzá. De nem lankad, képes százegyedszerre is nekiállni „rendet rakni”, hogy megmutassa nekünk, hogy is kell ezt.
Viszont kivagyok tőle teljesen, hogy lassan minden etetés kínszenvedéssé fajul, annyira nem akar enni. Feszíti magát, hadonászik, bele akar nyúlni az ételbe, az egyik (vagy több) ujját folyamatosan a szájában tartja… brr, rémálom így az etetés. A falatkázással nagyon keveset eszik meg, inkább csak ismerkedik a dolgokkal - és boldogan gyakorolja a harapást újdonatúj fogaival. A múlt heti kettő+három mellé ugyanis még kettő jött felülre. Így most fönt a felső négy, lent pedig három fogacska van, és imádja, hogy már le tud velük harapni darabokat az ételekből.
De az még kevés a jóllakáshoz, így marad a pürézés - és az idegeim szétzilálása. Ha a férjem ráér, besegít: míg egyikünk etet, a másik a háta mögött állva zenés-táncos műsort ad, hogy lekösse a babát, míg a szájába étel kerül. Ha egyedül etetem, ez halmozottan nehéz. Szerencsére Kornél különös vonzalmat érez a gatyamadzagok iránt. Ezidáig az enyémet vagy az apjáét találta csak meg, és amíg ezt a kezébe fogta, lehetett kanalazni a szájába - de most rájött, hogy neki is van, és szeretettel nézegeti.
Már csak két hét?
Házunk táján amúgy nem túl sok újdonság van. Az utcánkban nekiálltak betonozni az utat meg járdát építeni (végül is csak egy éve húzzák a dolgot), míg a szemközt épülő házat kvázi befejezettnek nyilvánították és elkezdtek a lakók beköltözni. Namost ez a kettő együtt óriási hangzavarral jár. Míg a munkások teljes erővel álltak neki az egésznapos betonvágásnak, úthengerezésnek meg mindennek, ami zajjal jár (hogy véletlenül se tudjon szegény gyerekem aludni) addig a lakók legalább viszonylag csendesek, csak a kamionok nem, amikkel a cuccuk jön. Sokszor mondogatom magamban reménykedve az „utolsó két hét, utolsó két hét” mantrát - de persze ez csak akkor lesz biztos, ha már a kezemben lesznek a ház kulcsai.
A Középső osztálykirándulásra ment csütörtök reggel egy a városhoz közeli tóhoz, ahol a vízzel kapcsolatos tanösvényt jártak be. Óriási volt az izgalom, már előző este sorra vettük a vacsoránál, hogy mit visz majd a piknikre - nyilván ez volt az egész kirándulás legfontosabb része a számára - míg a Nagy irigykedve hallgatta a felsorolást. Bírom a Középső tanitó nénijét. Kicsit túlizgulta ugyan a dolgot, mert a Classroom-tól az üzenőfüzetig minden létező fórumon megüzente a szülőknek, hogy mellőzzék a chips, csoki, energiaszelet, cukorka csomagokat, helyette kötelező legalább egy darab répa/paradicsom/saláta, alma/banán/más gyümölcs, ivójoghurt, desszert és szendvics. Kitért arra is, hogy ne csomagoljanak cukros és szénsavas üdítőt, pláne ne fémdobozosat, hanem csak egy kulacsot vízzel, hogy újra meg lehessen tölteni - mivel amúgy is a víz lesz a fő téma. A férjem egész reggel csak csomagolt, hogy az előírásoknak megfelelő pakkal indíthassuk útnak a Középsőt - hogy aztán délután fél ötkor, mikor érte ment, kiderüljön, hogy egy fél szendvicsen kívül semmit nem evett és mindent hazahozott. (Férjem kreatívan megoldotta: kint maradtak a játszón és a Naggyal közösen megetette velük az összes maradékot.)
Aztán vannak olyan napok, amikor semmi se sikerül. A péntek is ilyen volt, így a kedvünk is a béka feneke alá esett vissza. Láthatáron volt már a háromnapos pünkösdi hétvége is - amire persze megint egész napos esőt mondtak - ez szintén nem dobott fel. Kicsit sok volt már mostanában a gyerekekkel bezárkózva töltött, iskola nélküli esős nap.
Szombaton viszont pont az ellenkezője történt: ez egy olyan nap volt, amikor minden sikerült, amit elterveztem. Először is: végre kisütött a nap és nem esett. Másodszor: sikerült eljutnom gyantáztatni. Itt a franciáknál most szerdán nyitottak ki a nem-esszenciális üzletek (értsd: kozmetikus), mert eddig csak a kaját és létfontosságú cikkeket árusító boltok tarthattak nyitva. Természetesen mindenki rázúdult a szolgáltatókra és mikor pénteken kérdeztem, hogy esetleg volna-e időpont számomra, azzal koptattak le, hogy a következő két hét (!) teljesen tele van. Le is törtem kicsit, mert már régóta növesztgettem, amit kell, készülve az újranyitásra - de szombaton új ötletem támadt: megkérdezem, hátha a szomszéd városban lévő üzletükben még van hely. És volt! Igaz, oda kellett menni feliratkozni, majd ötven percet várakozni, mire sorra kerültem - de mi az az ötven perc két héthez képest!
A férjem bevállalta, hogy vigyáz a három gyerekre addig, én meg csak siessek, mert 11-kor tornára kell vinni a Középsőt (végre a gyerektorna is újra elkezdődhetett, mert november óta nem volt, azóta tilos ugyanis a beltéri mozgás). Úgy számoltam, hogy addig biztosan visszaérek, még ha ötven perc is a várakozás, úgyhogy kocsiba vágtam magam és elporzottam. Egy darabig minden a terv szerint haladt, a kozmetikus lányok nagyon kedvesek voltak és jólesett kiszakadni kicsit otthonról (ahol már túltengtek a férfi energiák az örökös “”ukiztam - én is!”-ekkel meg böfögésekkel) és egy tiszta, illatos, pasztellszínű helyre menni.
Az újranyitás örömére ingyenes, frissítő szemmaszkot is kaptam és kellemesen elcsacsogtunk gyantázás közben a két kozmetikus lánnyal (legalább egy tízessel fiatalabbak voltak, mint én, ez azért lelombozott). A hangszóróból Céline Dion szólt - mint megtudhattam, erre a számára titokban mindenki sír a kocsijában (a francia néplélek még mindig tartogat meglepetéseket számomra) - aztán hirtelen az órámra pillantottam, és láttam, hogy tíz perc múlva 11. Tyűha, jól elment az idő!
Villámsebességgel fizettem és pattantam kocsiba, hogy a Középsőt elfuvarozhassam a tornára, amit már annyira várt. A 12 perces utat nyolc alatt tettem meg, de még így is 11 múlt öt perccel, mire megálltam a házunk előtt. A férjem lehozta a gyereket és már ott vártak engem az utcán, aztán elviharzottam vele a tornára - ekkor már 11:10 volt, de reméltem, hogy be tudom sírni még szegényt. Már annyira várta, hogy mehessen! Ahogy ott állt a kis tornasortjában meg pólójában a ház előtt (később megtudtam, hogy otthon már sírt is, hogy nem fogunk odaérni időben), annyira cuki volt. Leparkoltunk és futólépésben rohantunk az épület felé. Csengetni kellett, aztán várni, hogy kinyisson a portás, majd kettesével véve a fokokat felrohantunk egy lépcsőn és 11:13-kor beestünk a terembe, ahol sűrű elnézések közepette otthagytam a gyereket. Egy óra múlva boldogan és feldobottan került elő.
Hazatérve kiderült, hogy Férj távollétemben öntevékeny módon nekiállt palacsintát sütni (egy nagy kondér húslevest még pénteken megfőztem ugyan, de másodikra a nagy rohangálásban már nem maradt időm). Úgyhogy már csak teríteni kellett és ehettünk is. Mindenki nagyon elégedett volt a palacsintával.
Túlélésre játszottunk
A hosszú hétvége viszont nagyon lefárasztott minket. A fiúk annyi hülyeséget beszéltek össze, hogy az agyam kisült tőle. Repkedtek a hatévesek „humorbombái” mint a „pukiztam”, “te idekakilsz én meg odapisilek” és hasonlók. Volt bőven veszekedés és haragszomrád is. A Nagy az egyik ilyen alkalommal, mikor rászóltunk, bement a szobájába duzzogni és közölte, hogy nem szeret minket és örökre a kisházában marad. Aztán kioktatta az öccsét, hogy mit és hogyan csináljon helyette idekint. Még épp elcsíptem kezemben egy kupac szennyessel a fürdőszobába menet, ahogy azt mondja neki: „és ha majd kész lesz az ebéd, akkor idehozzátok nekem azt is, jó?”.
„Még mit nem! Ha minket nem szeretsz, akkor az ebédünket se szeresd!”
- süvöltöttem reflexből. Hogy mi van??? Honnan jönnek a számra ilyen baromságok? Ez genetikailag kódolt? Legalább valami frappánsat mondtam volna, de ez még csak nem is vicces… Közben hallottam, hogy a férjem csukladozva nevet rajtam a kisszobában, ahova titokban elvonult öt perc csendet magába szívni. Na jó, akkor legalább neki vicces.
Persze ő is tud hülyeségeket mondani. Egyik délután hallottam, hogy a következő, tök hülye kérdést tette fel a fiúknak:
- Ti szerettek fiúk lenni? - Bizonytalan igen volt a válasz.
- Nem szeretnétek lányok lenni? - Mire a két nagy kórusban:
- Neeeeem, az unalmas!!! A fiúkkal sokkal jobban lehet játszani.
Azért valahogy túléltük a napokat. Hétfőn este a Középső lefekvéskor még egy borzasztó fontos kérdést tett fel az apjának, ami napok óta a szívét nyomta:
- Apa, van olyan, hogy tengeri hörcsög??
- Biztos van - mondta a férjem, aki úgy gondolta, hogy nyilván a tengeri malacra gondol a gyerek, csak nem tudja a nevét.
- Huhh, akkor jó - mondta őszinte megkönnyebbüléssel a hangjában, majd gyorsan hozzátette: - Mert olyan, hogy tengeri malac, olyan nem lehet.
Nyolc éve ezen a napon...
Kedd. Kornél 5:23-kor ébresztett. Bár sikerült visszaaltatni, de mi már nem tudtunk ismét álomba merülni - főleg, hogy a Középső hatkor bejött a szobánkba és közölte, hogy reggel van. Kissé kómásan támolyogtam ki tíz perccel később, és csak akkor esett le, hogy ma van a házassági évfordulónk, amikor a férjem nekiállt gofrit sütni és a frissen sült waffle-ből hozott nekem is egy tányéron és felköszöntött. Mentségemre szóljon, hogy az előtte lévő napokban még az eszemben volt a dolog, de aztán teljesen elfelejtettem.
„Gyere, gofrit sütöttünk!! Én tettem bele a tojást!”
- kiabálta a Középső, aki lelkesen segített az apjának. (Áldásos tevékenységük nyomaira csak délelőtt 11 tájban derült fény, mikor nekiálltam rendet rakni a konyhában: a vízforraló fülétől a padlóig mindenütt gofritészta díszelgett. De legalább cukik voltak, amíg csinálták.) Miután a két nagy elment az iskolába, a férjem javasolta, hogy aznap ne ebédeljünk itthon, hanem menjünk el étterembe, úgyis megnyitották a teraszokat. Foglalt is asztalt - de én nem éreztem jól magamat. Eléggé fájt a gyomrom és tartottam tőle, hogy Kornél se bírná ki a franciák 2-3 órás ebédtempóját az étteremben. Úgyhogy rábeszéltem, hogy napoljuk el az ünneplést egy olyan alkalomra, amikor a Kicsi már bölcsiben lesz. Ha addigra a ház kulcsait is megkapjuk, akkor legalább duplán ünneplünk majd. Ebben maradtunk.
Shadow
A babanapló előző részeit itt olvashatod:
Négyesben szoptattuk a gyereket negyven percen át
Felborult a babakocsi a boltban, de senki nem segítettRettegek, hogy meghal a kisfiam
Nem fér bele a fejés az életünkbe
Gyulladt mellből fejni maga a pokol
Megint begyulladt a mellem - álljak le a fejéssel?
Lefejelte a fiam a 10 éves kisöccsét
Csomókban hullik a hajam
Ha még egyszer meghallom, hogy Pokémon...
Anya hiába beteg, nincs ideje pihenni
Covid-pozitív volt a karácsony előtt nálunk járt barátnőm
Senki más nem tudja elaltatni a gyereket, csak én
Anyuka, ne rohangáljon a gyerek ágyához minden nyekkenésre!
Idegösszeroppanást kaptam: az eladó mégsem akarja eladni a lefoglalózott házat
A gyerek a saját szobájában sírt, én az enyémben
Sokkot kapott a kisfiam a vérvételen
Valaki szabadítson meg a gyerekeimtől egy hétvégére!
Rohantam, hogy beoltsák a kisfiamat
Mindenkit lefáraszt a hisztijével a fiam
Kornél folyton lehányja a szőnyeget
Én örülnék neki, ha az öcsi meghalna
Balul sikerült a névnap
Beleőrülök, hogy megint be vagyunk zárva egy hónapra
Fél kezemmel a babát tartva próbálom tanítani a gyerekeimet
Három kisgyerekkel indultunk haza Franciaországból
Anyának kullancsa van, lehet, hogy meg is hal tőle, haha
A nőgyógyász szerint rosszul varrták össze a gátamat a franciák
Jön a negyedik baba?
Utazás három gyerekkel: azt hittem, nem lehet rosszabb
Már megint begyulladt a gyerek füle
