36. hét

Centivágás indul! Megkezdtem a „szülés előtt utoljára...” kezdetű mondatokat besűríteni, mint például: Szülés előtt utoljára befestettem a hajam, taliztam egyik-másik barátnőmmel, mert nehogy már ne lássanak gőzmozdonyként fújtatva imbolyogni, mint valami elcseszett hóember tavasszal a napon.

Ha arra gondolok, hogy rosszabb esetben ez még négy vagy (jajjj, csak azt ne) öt hétig is eltarthat, akkor nem is tudom, hogy sírni vagy ordítani lenne-e kedvem... Erre viszont nem gondolok. Egyszerűen megtiltottam magamnak és pont! Belőttem a hosszúhétvégét és várok. Addig lesz két CTG meg egy ultrahang. 

Viszont előtúrtam a régi terhesnaplóimat, hogy melyik gyereknél hogyan is voltam ilyentájt. Kb. pont ugyanígy. NagyLánynál még nyár is volt nagyon, szóval mégígyebb. Azt hittem azért vagyok hisztisebb, mert milyen rég volt az már, meg mégiscsak 40+, de igazából nem is vagyok se rosszabbul se sokkal nyafogósabban, mint 10-13 éve. Viszont amint elolvastam a NagyLány naplót, minden reményem elillant, hogy ez a sok jósló meg keményedés bármit is jelentene. Vele mondhatni ugyanezek voltak. Ő is túrta a fejét már a 36. héten sokszor, meg nyíltam is, aztán mégis ráhúzott még két napot a terminusra... Pedig kergetőztem már NagyFiúval, meg a hátamon cipeltem hazáig és bevetettem az oxytocin bombát is, de semmi. Két terhesség alatt is kipróbáltam a természetes szülésindítást, de áááááá... hagyjuk. Mondjuk a bábakoktélt nem mertem. Túl bizarrnak tűnt.

Igyekeztem megbarátkozni a gondolattal, hogy ez mégiscsak eltarthat akár öt hétig is. 

Gyakorlatilag alkalmatlannak érzem magam mindenre. Tíz perc séta, öt perc pihenő a szintem. KicsiLány sportcipője is kezd necces lenni. Néha alig tudom beleszuszakolni a lábam és akkor is szorít. A nőiességem a béka segge alatt. Persze, szép dolog egy baba kihordása meg milyen magasztos, de nekem hatalmas dolog volt az önbizalmamat és a női önértékelésemet felhúzni a normál szintre, így elég rosszul élem meg, hogy visszacsúsztam. Még akkor is, ha tudom, hogy a terhesség ezekkel a dolgokkal jár. Több időt éltem meg a mélységekben, mint a magasságokban, szóval nehéz leadnom. Meg amúgy is mindentől bizonytalanná és síróssá válok. Tudom... ez is ilyen. Elmúlik. Csak már tartanék ott.

Új családtagunk viszont lett, ha még nem is Bébi. NagyLány hozott a malackáknak kaját és mivel már jól ismerik az állatosnál és évek óta valódi törzsvásárlók vagyunk, így kapott egy kis ajcsit. Ő pedig Géza, a koronás levéllábú sáska. Visszavihette volna, ha szőrös szívű vagyok, de nem voltam. Érdekes állat. És jófej is. Simán elücsörög az ember kezén (na, nem az enyémen) és ilyen táncolásszerű mozdulatokat tesz, meg kalimpál a kezeivel, ágaskodik. Szóval Géza maradt, és egy nagy átlátszó műanyag doboz lett neki berendezve Ausztráliára. Vagy valami hasonló...

A hétvégére felpörögtek az események. Csütörtökön kissé kinyuvasztottam magam. Sok lett a futkosnivaló. Lógott is a bélésem. Pénteken nem is csináltam kb. semmit. Mivel a nagyoknak most volt a farsang, így 4-ig totál csend volt. Át is aludtuk a napot. Kedves éjszakás volt, ő nyilván, de én sem alszom már valami jól. 

Apuka végre jött és elvitte a gyerekeket. Mondjuk nagyobb lelkesedésre számítottunk. A kicsik percekig búcsúztak a nagy közös ölelésben. Bár előző este már nagyon zizik voltak, szóval ráizgultak a programra (vagy arra, hogy tényleg lesz-e belőle valami?), így is azt éreztük, hogy eltört bennük valami.

Nagy terveket nem szőttünk, mert bizonytalannak éreztük a szabadságot, de azért örültünk, hogy talán még egy utolsó édeS2es jut nekünk. 

Spontánban nyomtuk. Kipipáltuk a kötelező vásárláskört és elmentünk pizzázni. Mert azt kívántam. Már rémesen éhesek voltunk, és az étterem előtti duplazebránál megértettem a bottal busz után szaladó, majd ülőhelyért verekedő öregeket. Utálom a duplazebrát amúgy is. Azon a kis vékony védettnek nevezett sávon ácsorogni, miközben előtted és mögötted is cikáznak az autók... nekem félelmetes. Nem akartam megállni középen és már terjengett az étterem illata is, így mikor a zöld villogni kezdett, az utolsó energiatartalékaimmal és a túlélési ösztöneim felspannolásával egy ötméteres sprintbe kezdtem, hogy ha most bele is halok, majd szuszogok a járdára átérve. Szuszogtam is! De innen két lépés volt a bejárat. Rendeltünk és elégedetten dőltünk hátra, miközben legeltettük a szemünket a brutális adagokon, amik a tányérokon figyeltek. Kicsit meg is bántam a pizzát...

Aztán belépett egy 70+ házaspár. Irtó édesek voltak! Én is ilyen szeretnék lenni! A néni valami likőrt ihatott, a bácsi koktélt és mindent fotózott a telefonjával. Nagyon a „maivilágban” éltek és kedélyesen cseverésztek. Szívmelengető látvány, de tényleg.

Miután elpusztítottuk a pizzát, jött a kajakóma. Hazaérve kidőltünk. 

Kedves előbb tápászkodott fel az ágyból és hallom, hogy a gyerekszobában matat. Vajon mit kereshet??? Elképzelni nem tudtam. Aztán a konyhába érve igazi cukiság fogadott.

Vettem a Marketplace-en egy rugalmaskendőt. Az én életem párja egy babát hozott ki a gyerekektől és nagy gonddal lapozgatta a kendő leírását, miközben teljes elhivatottsággal próbálta magára csavarni az anyagot. Minden igyekezete ellenére nem ment. A kendő ugyanis rövid. Még nekem is. Fura... Bánat és csalódottság. Mondjuk van két szövött kendőm, csak azok még nem kerültek vissza (de fognak). Azért egy rugalmasat még szeretnék. Olyanom sosem volt, és én nagy hordozós vagyok. Utcán nem annyira, mint inkább otthon. Imádom, hogy a baba megnyugszik anélkül, hogy használni kéne a kezem. Így gyorsabban letudom a háztartási mizériát.

Este 10 felé újra elindultunk. Emblematikus randihelyünkre mentünk palacsintázni. Ez a progi egyszerűen ebből a „ketten utoljára” projektből nem maradhatott ki. Pláne, hogy ez nem az a babakocsival is működő hely. Gyerekes anyuka éjszaka randizik (nem hagytam őket egyedül, mielőtt bárki azt hinné), ahogy a vendéglátásban dolgozó párja is. Így mindig 11-kor találkoztunk. Most is kb. úgy értünk oda. Szerencsére a helyünk épp felszabadult. Pont a kivilágított Parlamentet lehet innen látni, amit imádok. A hely különlegessége nekünk nemcsak az, hogy mindig ide jöttünk és hajnalig dumáltunk, hanem itt volt az első fiktív nézeteltérésünk arról, hogy „cumi vagy nem cumi?” Akkor, mikor még együtt sem éltünk és nem sok esélyt láttunk egy közös babára. Álmodozni viszont jó volt, de ki is röhögtük magunkat. Most meg... ott ültem a szééép kerek pocimmal.

Most nem csevegtünk hajnalig. Próbáltuk megcélozni az utolsó buszt. Két percünk volt elérni, mikor ránéztünk az órára. Persze, hogy lekéstük. Beállt egy másik busz, de a lámpái lekapcsoltak. Kedves azért odament megérdeklődni, hogy mik a lehetőségeink. A sofőr elképesztően jófej volt! Ő ugyan már csak a garázsba megy, de pattanjunk fel, elvisz minket, merre megyünk? Megegyeztünk a Nyugatiban. Ott letett minket az éjszakai járat megállójában, ami azonnal jött is. Mondjuk másik táblánál állt meg, most tényleg futni kellett egy kicsit, de felpattantunk és hajnali fél 2-kor otthon is voltunk. Még belekezdtünk egy filmbe, de ennyire nem voltunk fittek. A felénél beájultunk.

Vasárnapra azért még egy „szülés előtt utoljára” mozi egy kis plázacicázással belefért. Szóval rendesen kimaxoltuk ezt az utolsó szabad hétvégét. 

Igaz, magas árat fizetett érte KicsiFiú. Azaz a mozaikcsalád olykor igencsak bajos. Szegény gyerek olyan nagyon fáradtan jött haza, hogy a szívem szakadt. És a megtanulandó verset se vették elő. Fáj ezt mondani, de jobb is, ha nem mennek gyakrabban apukához. Sőt. Szívem szerint max. a szünetekben engedném őket, hogy utána tudjanak pihenni. Egy ilyen apás hétvége több nap zombitúra nekik. KicsiLány mázlista, neki hétfőn sztrájk volt, nem ment suliba. A nagyok azért bírják, de ők sem keltek valami virágos hangulatban. 

Hát az időjárás sem segített. Most, hogy elhatároztam, leszedem a cuki havas mókust a bejárati ajtóról és mindent megvettem a tavaszi koszorúhoz -ami egyértelműen kicsit babás hangulatú is lesz- mit látok??? 

Február utolsó napja. Remélem csak búcsúzni jött a tél! Szemtelenül az orrunk alá dörgöl egy kis havazást és már megy is tovább! 

Engem viszont egy kis havazás nem tart vissza a tavaszi koszorútól! Elvégre március van, az viszont nekem TAVASZ!

Nanta

A terhesnapló előző részeit itt találod:

7. hét: 43 évesen az ötödik gyermekemet várom

8. hét: Mókusra hasonlít a gyerek. Vagy teknősre

9. hét: A melltartóimat lecseréltem "E, mint elefánt" kosarasra

10. hét: Nem akarom hasba szúratni magam

11. hét: Megbökdösték a hasam a szülői értekezleten

12. hét: Nyüszítek és hisztizek, ha nem alszom ebéd után

13. hét: Magányra vágyom négy gyerek mellett

14. hét: Evelynnek hívtam a babát, reméltem, hogy nem fiú

15. hét: Skandináv hörgős metált hallgatok a babával

16. hét: Négy gyerek mellett nem annyira nyugis a babavárás

17. hét: Hasra estem terhesen, amikor a busz nyomott egy satuféket

18. hét: Leszívja az agyam a gyerek, annyit beszél

19. hét: Puncinadrágban nem mehetsz a buliba, lányom! 

20. hét: A terhesség olyan, mint az öregség... csak rövidebb

21. hét: El kellett engednünk öreg cicánkat

22. hét: Tejszínhabba rejtett gyűrűvel kérte meg a kezemet a párom

23. hét: Már megint nekem kell tanítani a gyerekeimet

24. hét: Négyből három gyerekemme gondok vannak

25. hét: Nincs esküvő gebasz nélkül!

26. hét: A Jézuska jön, nem a Köjál!

27. hét: Megint megsérültem a busz fékezése miatt

28. hét: "Úristen! Ott a feje! Nehogy nyomjon!"

29. hét: Így fogadta el a négy gyerekem az új páromat

30. hét: Hiába ötödik terhesség, ugyanúgy vannak paráim

31. hét: Beteg lettem terhesen

32. hét: Még sosem szültem ekkora fejű babát

33. hét: Anyúúú, mekkora már a cicid?!

34. hét: Beparáztatott a védőnő

35. hét: Hétköznap kelteni kell 7-kor, hétvégén 6-kor magától ébred, mi az?