13. hét

Úgy érzem, négy ekkora gyerek mellett dolgozni kicsit olyan öngyilkosságszerű. Főleg így, hogy értékes időt veszítek azzal, ha alszom. Ami csak a délelőttös napokon adatik meg, de akkor is. Ha délutános vagyok, akkor már eleve hullán indulok el. Mindig kimaxolom az időt. Mint a flippergolyó pattogok a főzés, a mosógép, a szárító és a szekrények között. Ha ezek megvannak és még jut 2 perc a felmosásra, akkor azt már tuti sminkben és full felöltözve csinálom. Igen... cipőben. Mert miután végignyaltam a helyiséget, csak eldobom a felmosófát és csá, én léptem. Az a 15 perc, amit a HÉV-en töltök, tiszta felüdülés. Általában értelmetlen arccal figyelem az elsuhanó fákat, házakat. Néha még zenét sem hallgatok. Annyira leterhelt az agyam. 

Valahogy mégsem sikerült belesimulni olyan jól ebbe a mindengyerekiskolás dologba. Valami gubanc mindig van. Nem időben viszi le KicsiFiút az, aki éppen soros ebben, vagy nem időben megy érte. És itt nincs ilyen szabad ki-bejárás. Időpontok vannak. Ekkor az első, akkor a hátsó bejáratnál, amakkor meg a középsőn lehet bemenni vagy kimenni. Ezt pedig a gyerekeim nem tudják megjegyezni. A jelenlegi munkarendünk viszont totál nem családbarát. A munkahelyem négy éve ugyanaz, csak a munkarend változik félévente. Most pont olyan, hogy vagy vinni vagy hozni nem tudom KicsiFiút. Kedves egyiket sem... Szóval minden napra jut egy kis feszkó. Vagy nagy. Kb. vágom a centit, hogy mikor jön el a január közepe, mert addig tervezek dolgozni.

De ezután a hét után már játszom a gondolattal, hogy jövőre lehet, nem is akarnék már menni egyáltalán. Csak az kicsit nekem olyan luxus kategória. Három hónappal előbb eljönni... persze a gyerekeknek biztos jó lenne és valószínűleg én is tudnék mit kezdeni magammal. Rengeteg elmaradásom van lakásszinten is. Kedves hiába cuki és segít, egyszerűen nincs idő csak a legeslegminimumabb dolgokra. Szóval depinapok voltak. A hétvége igazi szivárványként ragyogott lelki szemeim előtt. A nap valahogy mégis nehezen sütött ki. A szombat szerintem az idei év legdepisebb napja volt. Mikor már úgy éreztem totál mélyen vagyok, megálltam és azon töprengtem, hogy igazából mi is a bajom???? Mit akarok? És mit nem? Magányt és énidőt szomjazik minden porcikám.

Tavaly januárban voltam úgy szabin, hogy senki nem volt otthon. Szeretem én a családomat, de azért na. Zajszennyezésem van. Olyan zajra vágyom, amit én csinálok. És miközben üvölt valamelyik kedvenc bandám én totál elmélyülten kreatívkodom valamit órákon át. Aztán kirántottam a biliből a kezem, felcsaptam a fejem, hogy mit nekem depi, én ennél jobb csaj vagyok! Dobjak már el mindent és ha nem is lehet tökéletes, legalább hallgassam, amit a testem-lelkem kíván. Betettem egy kis szeretemzenét, majd nekiálltam körmöt reszelgetni és lakkozgatni. Nagyon vagány lett! Tojtam mindenre és jééé... nélkülem is megoldódtak a dolgok! Kedves sokat mondja, hogy minden feladatot túlaggódok. Hát lehet el kéne hinnem. 

Dehát NagyFiú egy hétre megy Erdélybe, és mivel annyira szerette a nyolcadikos matekot, most újrázik, így nekem az infó, hogy mennek, egy héttel az utazás előtt jött, és kellett két nap, mire felfogtam, hogy ez nem az évvégi kirándulás lesz maaajd májusban. Ez most van! Ettől bepánikoltam. Ő nem az az öltözködős típus és vásárolni is lusta. Nyomban kétségbeestem, hogy jön a hétvége is, most kell minden hiányzó cuccot beszerezni sitty-sutty, mert már csütörtök van! Persze kár volt a para. Mindent kaptunk a közeli szép nagy keleti ruhaboltban. Menő cannabismintás pulcsit is, ami nem lesz a tanárok kedvence gondolom... Még a Change Money is megoldódott, pedig vasárnap ez nem olyan sima ügy. És ahogy Kedves megmondta, a bőröndbe is befért az összes cucc. Na, nem elsőre, mert kicsit bele kellett tetriszezni, de meglett. 

Eljött a hétfő hajnali hajnal. Undok volt, sötét és hideg. NagyFiúval kettesben loholtunk az üres utcán, míg meg nem pillantottuk a búcsúzkodó tömeget. Ő csak megállt a busz mellett, felpillantott, majd búcsúzóul ennyit mondott:

„Asszem én megyek és keresek egy helyet mindenkitől jóóó távol. Na, szia.”

Azzal ellibbent és nem is láttam belőle többet, csak a göndör hajzuhatagot, ami mögött megbújt. Fején a füles. Beburkolózott a zenébe, ahogy szokott. Én meg irigykedve pillogtam a lányos anyukák felé. Még szerencse, hogy vannak lányaim is. Bár nem terveztem sírva futni a busz után, azért a hormonjaim csak dolgoztak. Szóval nyeltem kettőt és indult a nap szokványos része.

A jövőre nézve megnyugtató, hogy még mindig tudok létezni három óra alvással. 

Estére kipukkadt a depilufi. Mire a rendelőbe értünk, én már szivárványon ugrándozó csillámpóni voltam. Kedves meg kissé izgulhatott, mert a vizsgálóban majdnem a hatalmas szemetes tetején foglalt helyet. Aztán jött a könnyeket csalogató szívhang. Nem hiszem, hogy lehet ezt annyiszor hallani, hogy ne érezze az ember, hogy ez egy varázslat! Kedves is rögtön mellém matricázott és szorosan megfogta a kezem. A szonográfusnak nem volt könnyű dolga. Bébi úgy bekuckózott aludni a mellsőfali lepény mögé, hogy alig lehetett látni, nemhogy lemérni.

Anyuka! Forduljon balra... most jobbra. Anyuka, köhögjön! Már lassan fél lábon is ugráltam... mindhiába. Jött a bökdösés és lökdösés, ami a vizsgálat végére rémesen kellemetlen volt, bár tényleg óvatos volt minden mozdulat, csak sok, sok, nagyon sok. Persze a cél érdekében nem nyafiztam, csak tűrtem. Cserébe láttuk mindenét minden irányból. Bébi végre kitolatott a bunkiból, és tökéletes nyakiredőt mértek. Genetikailag pedig minden szuper az ultrahang szerint.

Sa-la-la-la... tudtam én! Igen, azt is... mert hát mindenét láttuk!

A terhesnapló előző részeit itt találod:

7. hét: 43 évesen az ötödik gyermekemet várom

8. hét: Mókusra hasonlít a gyerek. Vagy teknősre

9. hét: A melltartóimat lecseréltem "E, mint elefánt" kosarasra

10. hét: Nem akarom hasba szúratni magam

11. hét: Megbökdösték a hasam a szülői értekezleten

12. hét: Nyüszítek és hisztizek, ha nem alszom ebéd után