Világéletemben gyerekekkel szerettem volna foglalkozni. A pályaválasztásnál sem volt kérdés, hogy bölcsis gondozó leszek, de hiába a végzettség... az élet mindig máshova sodort. Lázadó kamaszként talpig feketében, szegecsekkel kiverve hallgattam a brutálmetált, és közben számoltam a perceket, hogy végre felnőtt és anya legyek. És persze vártam a herceget. Szerettem volna fiatalon szülni, ahogyan anyukám, de megint csak jött az Élet. Végül is a 28 teljesen oké. 

Volt határtalan boldogság meg eufória, mikor NagyFiút magamhoz öleltem 15 éve a szülőszobán, és nagyjából ezzel a lendülettel mondtam is - Ebből nekem még kell. Eltelt 3 év, és megszületett NagyLány, aztán rá 2,5 évvel KicsiLány. Imádtam a büfiillatú, mondókázós-homokozós napokat. Nyilván olykor kiborultam nagyon-nagyon, de nem vonzott a karrierem építése. A gyerekek nevelése egy komolyabb küldetés volt számomra. Vágytam egy negyedik babára, de beláttam a határaimat, és azt éreztem, abba bizony már beletörne a kisbicskám.

KicsiFiút viszont nem nagyon érdekelte a Behajtani Tilos tábla, meg úgy semmi sem. Ajtóstul rontott a házba. Én örültem is meg féltem is. Férj rettegett, de aztán lenyugodtak a kedélyek és izgatottan vártuk, hogy NagyonNagyCsalád legyünk. Hiába a mondás, hogy az idő mindent megszépít... El ne higgye senki! Az a 7 évvel ezelőtti nyár, mikor KicsiFiú megszületett, olyan szörnyen nehéz volt, hogy egyes pillanatai ma is fájnak. Szerencsére végül kaptam segítséget, mert felismertem, hogy komoly depi van, és kerestem egy támogató szervezetet. Drága Máriának örök hála mindezért!

Közben a házasságom a szakadék felé tartott, de egyedül képtelen voltam mindent és mindenkit tartani. Mikor ráeszméltem, mekkora a baj, hittem, hogy megoldjuk. Már annyi nehéz helyzeten voltunk túl 17 év alatt. Eltelt egy egész év, semmi nem változott, és éreztem, hogy menekülni kéne ebből. Még csak 40 vagyok... Nem akarok így megsavanyodni, mint az uborka... De hogyan? Hogyan??? És a gyerekek? Mi lesz a lelkükkel? Összeszedtem minden bátorságom, józan eszem és megléptem. Fájt. Kegyetlenül. Furcsa módon a gyerekek nem vették olyan rosszul, mint hittem. Nyilván nem volt zökkenőmentes, de megugrottuk.

Végre megismertem valakit, aki Szivárványt és Napsütést hozott mindannyiunk életébe. Csillogtam, szárnyaltam annyi év után. Önmagam tudtam lenni. A bakancsomban a csillámpónikkal a metálzenével, a koncertek őrjöngésével. Már nem érdekelt, hogy 40 éves 4 gyerekes anyaként normális-e mindez. Azelőtt folyton ezen kattogtam. Mi a baj velem??? Sok anyuka két wellnesshétvége között vágja a centit, én meg még mindig a koncertekkel érzem ugyanezt... Hogy 20 éve a Szigeten vásárolt bakancsom a kedvenc cipőm... Végre elfogadtam, hogy én már ilyen maradok. És imádtam. Oké, akkor a saját lelki egyensúlyom kipipálva. Minden szép volt és rózsaszín...

A bökkenő csupán az volt, hogy vajon a Kedves, aki gyermektelen... na, ő hogy veszi majd az akadályt? Merthogy nekimenne, azt láttam. Bátran be is állt arccal a vasút elé... A békés kis élete gátfutássá változott, és én csodáltam őt. A mai napig ezt teszem. A gyerekek szívébe pikkpakk belopta magát. Talán NagyFiúnál nehezebb dolga volt. Nem csoda... Egy 12 éves kiskamaszt nem könnyű magunk mellé állítani egy ilyen helyzetben. Az összeköltözés flottul ment. Gyerekek kisimultak... BékeBoldogság. Mindezt bele a nyári szünetbe. Kedves egy IronMan. Nem futott el. És következő évben sem a karantén után. Pedig rendesen kivette a részét a digitális oktatásból. Ahogy általában mindenből. 

Közös bébiről már nagyon az elején álmodoztunk, de hát... ugyan mááár... hány éves vagyok, de leginkább... hány gyerek van már amúgy is.... Én meg éreztem, hogy ha van, akinek érdemes gyereket szülni, akkor ő pont az. És látni a kicsiben mindent, ami a Kedves... szívmelengető gondolat volt. De hány éves vagyok és hány gyerek is van már itt?! Aztán egy szép májusi napon Kedves elém állt, hogy ő apa szeretne lenni. Vágyak ide, álmok oda... kellett két hét, míg átrágtam magam a teljesen jogos kérésen. És simogatta a lelkem, hogy minden nehézség dacára itt van velünk és szeret minket ebben a cseppet sem nyugis életben. És azt szeretné, hogy én... Én a CsillámpónisÁlmodozóTalpigFeketében lökött nőszemély legyek a gyermekének az anyja.

Túl a rózsaszín habos felhőkön átrágtam magam gondolatban a kakis pelenkahegyeken, a sírós éjszakákon és a plusz egy gyereken, aki naphosszat hívogat... majd bólintottam. Az esélytelenek nyugalmával éltem a napokat, hiszen hány éves vagyok... Tudom, hagyjam már ezt az uncsi dumát. Senki nem hiszi, hogy 43 vagyok, nem is látszik. Pláne a 4 gyerek... Rendben. Nem látszik. De a testem nyilván tisztában van a korommal. Hát nincs.

A második hónapban a tűpontos menzesz valahogy nem jött. A mellem is ismerősen vált érzékennyé. Majd két nap után, a nyaralásunk első éjszakáján, hajnal 3 tájban kimásztam az ágyból, előkotortam a tesztet, amin k.b azonnal világított a két csík. Rögtön elöntött mindenféle aggodalom, amire már egyszer találtam megoldást, de most ez mit sem számított... örömsikoly helyett kétségbeesett káromkodások hagyták el a számat. De hiszen 43 évesen nem megy ez olyan gyorsan! Azt gondoltam, legalább fél év, mire ebből bármi lesz, és csak reméltem, hogy lesz.

Kedves pont nem volt velünk munka miatt aznap éjjel, de én nem bírtam volna ki még 24 órát. Se a teszttel, se a közléssel. Így lett, hogy a megálmodott cukormázas szitu helyett csak felhívtam és kinyögtem hogy „terhes vagyok”. Már ettől jobban lettem, és kezdtem örülni annak, aminek már eddig is kellett volna. Aztán délután végre Kedves is megérkezett a nyaralásra, és onnan boldogság van ezerrel. De csak halkan...még titok.

Nanta 

Előző terhesnaplónkat ide kattintva olvashatod.