24. hét
Engem is utolért a kórság. Persze nem lepett meg. Van elég dolog az életemben, ami fullasztóan nyomasszon. Az egyik NagyFiú és a matek. Most már tudom, hogy senkinek nem kellett volna hinnem, csak magamnak. Akkor most fel lenne mentve a matekosztályzás alól. Hiába kapálozóm...már késő. Ezt megkaptam az arcomba. Az iskola nem támogatja, nélkülük meg nem megy. De azért még próbálkozom.
Látom, hogy KicsiLány is hasonlóban van. Nála még tehetek... De mi lesz NagyFiúval??? Totál kétségbeesés! Valahogy végig kell vergődnie a sulit bukták nélkül. Ez egyre nehezebb. Utálom a rendszert! Az iskolában kockaként kezelt gyerekeket! Az alsós tanító szavaival:
„Ő egy igazi gömb ebben a kocka világban!” Itt egy értékes, különleges gyerek, akit leírt az iskola. Mert elvarázsolt és ehhez csendes is. Nincs vele baj. Elvan, mint krumpli a sarokban. Szóval aggódom érte.
És ott van KicsiLány, akin egyre jobbam veszem észre a hiányosságokat. És igen. Kétségbeesem. Mert mindkét gyerek elboldogult volna az életben száz évvel ezelőtt. De most 2021 van...
És a két gyerek gondja egymagában is nehéz lelkileg, hát még egyszerre!
Most pedig nyomaszt a tehetetlenség NagyFiú miatt és az aggodalom KicsiLány miatt. Közben még jelezték KicsiFiú sulijából, hogy folyton mocorog és hangokat ad ki. Brümmög-düzzsög. Kb. annyit tudtam reagálni, hogy ő mindig ilyen, de a tanár szerint nem... Ő három hónapja ismeri, én közel nyolc éve. Hmmm....
Hogy érvényt szerezzek a hitelességemnek, hozzá tettem:
„Csodálom, hogy eddig tudott nyugton lenni! Az óvó nénivel is ezen aggódtunk!”
Szerencsére NagyLánnyal most nincs semmi.
Legalább...
Szóval nem lepett meg, hogy én is belecsúsztam a takonyba. Rögtön tudtam is, hogy az esküvőig tuti ki se jövök belőle. Mert amiatt pedig izgulok. Hogy min, azt nem tudom... Mindenen?
Közeledik a nagy nap
Hogy ez most megtörténik vagy csak álmodom és ha valóság, akkor Kedves mit szól majd hozzám, tudok-e káprázatos lenni, nem fogok-e megfagyni, elmúlik-e a herpesz az orromról, szakad-e az eső, szép lesz-e a kezem így is... mert a mindig tiptop körmeim letörtek csutkáig... mikor máskor???? Egy évben kb. kétszer fordul elő velem. Mázlim van. A saját körmeim simán elmennek műkörömnek...
És ami a külsőségeknél sokkal jobban számít: Az érzés, a tudat, hogy Ő+Én az egész világ előtt is For evigt (örökké dánul), ahogyan már pár éve tetoválás formájában is megfogadtuk egymásnak és hogy miként csapódik le az egész esemény a gyerekek tudatában... ilyenek meg hasonlók. A kicsik pl. kiakadtak, hogy megváltozik a nevem! Pedig marad, csak kapok még egyet ajcsiba. Nekik az is nehezen megy át, hogy Bébi vezetékneve nem az lesz, mint az övék és hogy nem mehet majd velük át az apukájukhoz... Totál logikus gondolatok. Mondjuk én kb. KicsiFiú idős voltam, mikor Anyu újra férjhez ment és a tesóm született, de nincs meg, hogy ilyenek rohangáltak volna a fejemben...
Hét elején Kedves elém állt, hogy neki szombaton legénybúcsúja lesz. Szertenék-e lánybúcsút? Naná! Vodka-naranccsal és Gin-tonikkal, gagyi ezüst diadémmal, rózsaszín „Férjhez megyek” szalaggal... elfelejetni egy estére, hogy anyák vagyunk és félrészegen táncolni hajnalig! IGEEEN! Persze, hogy szeretnék!!!
Na, ez mind nem lesz. Fura lenne, ahogy a hasamra feszül a felirat, és a gin-tonik sem tűnik megvalósíthatónak. Hát próbáltam összeszedni a csajokat így pikpak, hogy csináljunk azért valamit. Ha már a giccses bulizás kimarad, azért legyen valami túlzás...
Unikornis Bistro! Pattant ki Brünci fejéből... Elég rózsaszín, elég giccses, pont neked való! Sajnos a lányok fele nem ért rá, de így is jó volt. Igyekeztem alkalomhoz és helyhez illően öltözni, hát végre befestettem a fehér felsőmet rózsaszínre. Ezt már rég terveztem. Így végre hordani is fogom...
„Mit főzöl, Anyu?” - jött NagyLány izgatottan ebédidőben. „Pólót, mi mást?!” -feleltem, amire nosztalgikus mosoly volt a válasz. „Jaaaj, mint régen! Batikoljunk megint!”
Lassan elkészült a felsőm. Nyomtattam hozzá cicakornist transzferpapírra és tádááám! Kész a vattacukor hangulatú póló! Körmeimet fagyiszínűre festettem és persze az unikornisos körömmatrica sem maradt el! Ezüst bakancs, csipke cipőfűző, nagy karikafüli és Go! Klassz ez az egyszarvú tanya! Olyan ízlésesen giccses. Kicsit mintha egy rózsaszín vattacukor közepébe ültünk volna be egy kávéra. És vicces is, mert néhány dolog már annyira túlzás. Pont az alkalomhoz passzolt. Mindenféle szivárvány színű brutál dolgot ettünk, mint nutellás pillecukros amcsipalacsintát vagy színes sajtmártást. El is határoztam, hogy KicsiLány szülinapi különprogija itt lesz. Szivárvány tortát eszünk majd rózsaszín limonádéval. Imádni fogja!
A napokban álmodtam Bébiről. Nagyon sci-fi volt. Nem kedvelem a műfajt cseppet sem, de az álom feldobta a napom. Láttam, ahogy a picilány kuporodik a pocimban. Az arcát is, szemét is. Tiszta jó volt így ébredni! Ahhoz képest, hogy sokáig csak helyezkedni éreztem, vagy két hete olyan bulikat rendez... bármelyik punk koncerten fejet hajtanék előtte. És imád trambulinozni a hólyagomon. Hát ezt nem kedvelem. De minden mást imádok. Jó... azt sem bírom, amikor odalép valamelyik idegemre, én meg csak jajongok, aztán próbálok olyan pózt felvenni, hogy odébb evezzen. Az viszont, mikor Kedves ráteszi a kezét a pocimra, Bébi meg odaúszik és azonnal bökdösi... hát attól olvadozom. Meg Kedves is. Ez pedig sokszor előfordul. Ilyenkor rögtön megszeretgeti a pocimat és dumál neki. Annyira cuki! Ilyenben sosem volt részem...
Már csak azt várom, hogy a tesók is érezzék. A jóéjtpuszinál mindig beszélnek hozzá meg simizik a pocimat. KicsiLány a zenélős felhúzó állatát szokta még a hasamhoz lógatni. Igen, azt, ami a bölcsőben volt neki anno. Valahogy ehhez a babajátékához minden gyerekem fura módon ragaszkodik. Bár én is imádom a zenélő dobozokat... ez lehet az ok. Hiába minden törődés, tesóknak dacol a kis királylány és olyankor meg sem mozdul.
„Biztos nagyon figyel arra, amit mondtok neki!”
Ezzel szoktam elsimítani a dolgot...
Alig hallok
A náthám múlóban volt, de pénteken arra keltem, hogy fáj a fülem. Ahogy nézegettem a neten, felejtsem el a fájdalomcsillapítót... Ezt a gyógyszertárban is megerősítették. Jöttek a házi praktikák. Használt! Estére oké voltam. Csakhogy szombat reggel arra ébredtem, hogy semmim nem fáj ugyan, de nem igazán hallok. Ez vasárnapra kiegészült azzal, hogy a fél arcom fájt. Totál kiakadtam! Nekem péntekre meg KELL gyógyulnom!!! Míg kínlódtam testileg és lelkileg, addig Kedves a Legénybúcsú másnapjával levitte a gyerekeket korizni, akik imádták azt a 3 cm havat, ami esett, és már reggel 9-kor hóembert építettek...
Két hét után az első gyerekmentes iskolanapot a fülészeten kezdtem... ahelyett, hogy békében és csendben kortyolgattam volna a mézes-fahéjas kávémat.
Középfülgyulladás az ítélet. Meg antibiotikum. És higgyem el, az esküvőnkön fogok már hallani. Ámen! Nem vagyunk se betegesek, se gyógyszerszedők... kopp-kopp-kopp! De most bánom is én, mitől fogok meggyógyulni!
Az antibiotikum annyit gyorsan megtett, hogy már első nap nem fájt az arcom. A süketség az maradt. A mosolyom még így is visszatért. Nekiültünk Kedvessel az esküvő utolsó simításainak. Zene kiválasztva és a rövid szertartás menete is készre hangolva. A ruhámat suttyomban kimostam-szárítottam és már várja A Napot a rejtekhelyén. Készítettem kis apró dekorációkat a lakásba és meghívót a gyerekeknek a délutáni családi eszefg xcvm-iszomra.
Kreatívkodás pipa.
Már csak 3 nap!!! Izgulás vaaaaaan!
Nanta
A terhesnapló előző részeit itt találod:
7. hét: 43 évesen az ötödik gyermekemet várom
8. hét: Mókusra hasonlít a gyerek. Vagy teknősre
9. hét: A melltartóimat lecseréltem "E, mint elefánt" kosarasra
10. hét: Nem akarom hasba szúratni magam
11. hét: Megbökdösték a hasam a szülői értekezleten
12. hét: Nyüszítek és hisztizek, ha nem alszom ebéd után
13. hét: Magányra vágyom négy gyerek mellett
14. hét: Evelynnek hívtam a babát, reméltem, hogy nem fiú
15. hét: Skandináv hörgős metált hallgatok a babával
16. hét: Négy gyerek mellett nem annyira nyugis a babavárás
17. hét: Hasra estem terhesen, amikor a busz nyomott egy satuféket
18. hét: Leszívja az agyam a gyerek, annyit beszél
19. hét: Puncinadrágban nem mehetsz a buliba, lányom!
20. hét: A terhesség olyan, mint az öregség... csak rövidebb
21. hét: El kellett engednünk öreg cicánkat
22. hét: Tejszínhabba rejtett gyűrűvel kérte meg a kezemet a párom
23. hét: Már megint nekem kell tanítani a gyerekeimet
