22. hét
Csodásan indult a hét. NagyLánynak online oktatás. Nem is tudom, melyikünk utálta jobban. Ő azért, mert a napi fetrengésben megzavarták ilyen kis huncut dolgok, mint matek, irodalom vagy töri. Én meg azért, mert bár minden rafkós dolgot is bevetettünk, az iskolai csengő hiánya nagyon is érezhető. Simán átálmodozza a matekot vagy a bármilyen meetet, ha nem megyek csilingelni:
„Süniiii! Öt perc múlva izé-meet lesz! "
Ilyenkor felnyög, hogy „Nemááár!” vagy elnyom egy unott „Oké”-t. Szóval nekem is nagyon résen kell lenni, ha nem szeretném, hogy utólag kelljen beszerezni a tanulandót. Aztán ott van a technika undok kis ördöge, mikor a meet nem sikerül. Akkor jövök én, mint tanár. Utálom szerep. Legalábbis általában. Mondjuk, mint most, amikor megnyertem Toldit. Együtt szenvedtünk, de próbáltam némi viccet tenni bele, hogy valamelyest túléljük. A huszonsok év alatt sem változott semmi bennem a mű iránt. Most is a tikkadt szöcskenyájak az egyetlen, amit kedvelhetőnek találtam.
Egyik délután elnyújtóztam az ágyon. Csak fetrengésnek indult, de beájultam. Arra ébredtem, hogy KicsiLány beköszön „Szia, Anyu!” Visszaásítottam, hogy „Helló, Cinege!” majd felfogtam, hogy mindjárt fél 5 és KicsiFiú ma egyedül jön haza, de hol van???? Épp csörgött a telóm. A napközis tanító, hogy menjek a gyerekemért, mert mindene fáj és nagyon takonyos. Ágyból ki, bakancsba be és futi. Gyermek egy perc alatt kipenderült a suliból. Arcán széles mosoly, szemei bágyadtak és csillognak, mint a frissen pucolt ablak. Láza nincs... juhúúú. Immár két otthon tanuló gyerekkel folytattam a hetet. Újra értelmet nyert, hogy nem dolgozom.
Ennek pedig egy hónapja. Azóta vagyok htb. Igazából szeretem. Mindenféle sütéseket bevállalok és folyton takarítok valamit, szóval nem érzem, hogy láblógázni vagyok itthon. Persze egyszer végére érek a takarítási lemaradásaimnak. De nem aggódom... zabszem a sejehajomban, tuti találok elfoglaltságot. Ha nem, akkor majd dob az élet. Egy kis takony, egy kis Covid miatti online... és máris pipálva minden ábrándos szünetpillanat.
Persze van, amit nehezen viselek ebben a házvezetőnő létben. A tükröt. Régen sem szerettem toprongy lenni itthon sem. Ez sem változott. Reggel, suliba indulás előtt egy gyors szemspirál. Ha már a piacig is elmegyek, akkor szemcerka is. Ha olyan napom van, hogy egyik sem, akkor délután azért csak magamra kenek valamit, hogy a Ház Urát viszonylag valamilyen fejjel várjam. A hajam úgyis rémes! Folyton copfban, mert zavar a mindenfélében. Ha copf, akkor napocskák tömkelege... azaz a babahajak, amik szanaszét állnak a homlokom körül... Mindehhez társul a változatos öltözködésem. Cicanaci. Egy van mamifazonban, azt mosomnyúzom. És a felsőim, amik mind-mind feketék. Így aztán hétfőn pont úgy festek, mint pénteken. Hétvégére tartogatom azt a három mintásat vagy színeset, ami még rám jön. Ezeket semmiképp nem áldoznám be a főzés-takarítás oltárán!
A körmeimet se lakkoztam már vagy egy hete. Pedig nézni és csinálni is szeretem, csak hát a dilemma... kádsikálás előtt vagy edénysuvickolás után van ennek értelme? Nyilván egyáltalán nincs.
De legalább kiderült, hogy a szépséges piros szűkített kabim mégiscsak jó rám! Mondjuk még talán idén max, de az is több, mint amit gondoltam!
KicsiFiú náthája sajnos elég rendesen betette néhány éjszakánkat. Annyira, hogy a negyediken már úgy éreztem, eret vágok! Mindegy, hogy kin, de ez így nem mehet tovább! Amíg a takony miatt kelt, addig persze... értjük. De mikor már csak azért, hogy mellénk kuporodjon és ehhez minden elképzelhetetlen eszközt is megragadott... hát az az egész családnál kiverte a biztosítékot! Az utolsó éjjel már senki nem tudott aludni. Pedig volt nyunyuru meg puszinyuszi és altatódal meg felhúzom a redőnyt, aludj a kanapén, anyuillatú énplüssöm... persze vigyed... Elaludt reggel 6-kor és 1-kor kelt. Én délben bírtam kikecmeregni az ágyból. Megbeszéltük, hogy háromszor kelek fel hozzá max. viszont egyszer sem fekhet az ágyunkba! Én sokáig együtt aludtam minden gyerekemmel. De az 5 éves szülinap a határ, amikor már nem bújok oda, míg elalszik. Szóval nem és pont! Jól is ment. Véééégre aludtunk! Mondhatnám, hogy ez felkészülés a csecsemős életre, de más agyban az, hogy egy rád utalt kis csomagocska miatt kelsz vagy egy lassan 8 éves miatt, aki kifliért is egyedül jár a boltba...
Kedd reggel. Mindenki kipihenten kelt. Uzsi becsomagolva, minden gyerek puszival útnak indítva. KicsiFiú még itthon dekkol, mert ugyan már nem sok baja, de biztosamituti.
Még odabújtam Kedves mellé... volt kb 15 perce, míg kelnie kellett.
- Fel kéne kelned, Édes!
- Nem melózom ma! Szabinapot kértem!
- Nem hiszem! Még csak két hete dolgozol itt! Csak szívatsz!
- Komolyan!
- Kár, hogy pont ma! Megyek dokihoz 9-re, aztán délután KicsiFiúval mennék, hogy végre mehessen suliba a kettő között meg főzök...
- Hát mert meglepim van. Mikorra érsz vissza? Mert 10 felé jön valaki vigyázni KicsiFiúra!
Izgis... nyomban felvillanyozott, hogy a fent említett leggings póló kombó helyett valami értelmesebb ruciba bújhatok! Máris értelmet nyert a körömlakkozás! Persze felsőnek még a baltásgyilkosnyuszisat sem tudtam felvenni, amit pedig annyiradeannyira, mert még nem mostam ki. Bánat. Így a bordó-fekete csíkos maradt, de legalább az ezüst bakancsom visszaért a cipésztől... hallelujah! Fogalmam nem volt, hová megyünk... Aztán 10 felé betoppant NagyFiú vigyorogva. Ő lesz a bébiszitter. Kedves kikérte a suliból. A fontos órákat nem úszta meg, de neki így is megérte. Egyre titokzatosabb volt a dolog. Izgisizgis! Mikor leszálltunk a villamosról, már sejtettem, hová megyünk. Kedves dolgozott ebben az étteremben egy darabig. Pont szerelmünk zűrzavaros hajnalán. Az ottani séf tök jó arc. Neki öntögette ki a szívét akkortájt. Azóta is tartják a kapcsolatot. Anno terveztünk egy édeskettest, ami nem jött össze. Gondoltam, ezt pótoljuk most.
Leültünk, jött a séfsrác, rendeltünk, dumáltunk... ettünk. Nagyon ajánlgatta a desszertet, hogy aaaazt muszáj! Világbajnok meg minden. Nekem már az olasz tulaj készítette olasz pizza is kicsit betett, de ha nem is puncsos mignon, nasi kell!
Jött a süti, mellette a nagy kupac guszta tejszínhab. Nem vagyok nagy tejszínhab rajongó, de valamiért azzal kezdtem.
És koppant a kanál! Amennyit láttam, az elég volt elsőre! Átlátszó doboz, benne valami fekete.
Hát akkor együnk tiramisut! - kiáltottam, majd hagytam a tejszínhabot...
Elképesztően zavarba jöttem! Pedig régen is beszéltünk erről, de pont annyira volt álomszerű a gondolat, mint hogy a kapcsolatunk három hónapnál többet bír, vagy a közös baba gondolata.
Azért csak lekanalaztam a habot a pici dobozkáról és mint a filmeken...
Kedves elém térdepelt és feltette a Nagy Kérdést! Elsuttogtam egy „Igen”-t és olyan volt, mintha álmodnék! Látta, hogy nem egészen vagyok jelen, hát úgy is megkérdezte, hogy
„VOLNA-E KEDVED...?”
„Volna!” - bólogattam zavartan.
Közben a csillámpónik csak úgy vágtáztak a lelkemben!
Már mindent megálmodtunk rég. Hogy majd egyszer, ha... Igen, azt a gyűrűt is, amit a doboz rejtett. A bulit is, ami jelen helyzetben majd egyik nyáron lesz.
A hivatalos viszont két hét múlva! Te jó ég!!!! Oké, hogy ez csak a négyszemélyes változat, de csak nem akarok feketében meg farmerben menni! Sürgősen szereznem kell valami ruhát!
Kedves nem vacakolt! Nem szokott! Mindent elrendezett.
Szóval izgalom indul!
Nanta
A terhesnapló előző részeit itt találod:
7. hét: 43 évesen az ötödik gyermekemet várom
8. hét: Mókusra hasonlít a gyerek. Vagy teknősre
9. hét: A melltartóimat lecseréltem "E, mint elefánt" kosarasra
10. hét: Nem akarom hasba szúratni magam
11. hét: Megbökdösték a hasam a szülői értekezleten
12. hét: Nyüszítek és hisztizek, ha nem alszom ebéd után
13. hét: Magányra vágyom négy gyerek mellett
14. hét: Evelynnek hívtam a babát, reméltem, hogy nem fiú
15. hét: Skandináv hörgős metált hallgatok a babával
16. hét: Négy gyerek mellett nem annyira nyugis a babavárás
17. hét: Hasra estem terhesen, amikor a busz nyomott egy satuféket
18. hét: Leszívja az agyam a gyerek, annyit beszél
19. hét: Puncinadrágban nem mehetsz a buliba, lányom!
20. hét: A terhesség olyan, mint az öregség... csak rövidebb
21. hét: El kellett engednünk öreg cicánkat
