A kórházasdit szerencsésen megúsztam. Egyrészt mert a legnagyobb baj, ami történt, hogy a telóm kijelzője pókhálós lett az eséstől. Sebaj. Úgy is jön a Halloween. Másrészt, mert az ügyeletes doki egy bűbáj volt és mindemellett szörnyen alapos. Minden irányból megvizsgált és folyton kérdezgette, hogy van-e görcs, feszülés vagy vérzés. Semmi. Szerencsére.

Nyilván Kedvest hívtam először, mikor megkaptam az ágyam. Mondta nyugi, minden oké lesz. Pihizzek és ne agyaljak. Simán letolja az estét. Nem is kételkedtem ebben. Eddig is ő csinálta, mivel én már csak a mesélésre toppantam be munka után legtöbbször. 

Megdumáltuk azt is, hogy ugyan nem tud elmenni a srácokkal - amit elég nehéz összehozni rendszerint- de ők átjöhetnének. Gyerekek boldogok lesznek. Legalább elterelődik a figyelmük arról, hogy én nem megyek haza. KicsiFiú eléggé el is kenődött, de KicsiLány sem repesett a boldogságtól a távollétem hallatán. Mikor elárultam, hogy ki jön hozzánk este, akkor kicsit felvidultak. A minden hülyeségre kapható Tiszteletbeli Nagybácsi! Ő fog elköszönni este, ha már én nem tudok. Értem én, hogy szarul hangzik mindez. Én kórházban, Kedves meg hepajozik... de én nem vártam, hogy mellettem kepesszen. Pontosabban a folyosón, tőlem távol. Ez itt a XXI. század. Most a telefonos lelkisegély nekem pont megfelelt. Meg a tudat, hogy a kicsik ki lesznek zökkentve a „Mikor lesz reggel?” „Mikor jön Anyu haza?” kérdéskörből. Az, hogy a gyerekekkel minden gördülékenyen menjen többet ért. Itt főleg a reggelire és az időben iskolába indulásra gondolok.

Szóval miután kitelefonálgattam magam mindenkivel, be is ájultam olyan este 7 felé... Majd felébredtem hajnali 3/4 3-kor. Kialudtam a 8 órámat és ennyi. Egyedül uraltam a szobát, ami most jól jött nagyon. Tettem-vettem, nézegettem a telómban a fotókat és megállapítottam, hogy bazirég nem hívattunk elő képeket. 

Úgy fél 6 volt, mikor elaludtam volna, dehát ez nem hotel, jöttek is.... Vérnyomást mérni. Aztán vizit. Majd ultrahang az osztályon meg biztos, ami tuti a szülészeten is, mert az ugye más precizitással bír, mint a sima nőgyógyos. Bébi vígan. Lepény oké. Magzatvíz rendben. És azóta is lány. Annyira beterpesztett, hogy a dokiból önkéntelenül kibukott. Szóval minden szuper, mehetek haza. Reggel 9-kor már otthon is voltam. 

Megértettem az univerzum üzenetét. Nincs kifogás! Nyugi kell, pihi kell! Rendes leszek. 

A covidos rendkívüli szünetnek hála KicsiFiúval töltöttem két napot. Mondhatnám, hogy jó volt, de nem. Ő ugyanis egy negyedik gyerek. Azaz abban szocializálódott, hogy valaki mindig figyel rá, foglalkozik vele. Ez sem egyszerű már 7 éves kor után, mert ugye van ez a korszak minden gyereknél, de nála valahogy sosem múlt el. Szóval olyan ő, mint a vattacukor. Végtelenül édes és imádnivaló, de ragad és kevés is elég ahhoz, hogy azt érezd, sok ez már. Az a típus, aki ha nyitva van a szeme, akkor a szája is mozog. Ha nem beszél, hát ninózik vagy düzzsög vagy vinnyog... szóval nonstop hangok jönnek belőle. Nem, nem én vagyok az egyetlen, akinek ez sok. Mindenkinek.

Persze imádjuk, csak ne kelljen fáradtan vele tölteni egy egész napot, mert totál leszívja az ember agyát. És hát rég volt hajnali 3 óra... Amikor azt éreztem, hogy elég, még mindig csak 11 volt. A péntek könnyebb volt. KicsiLány korán jött a suliból és a nagyok is otthon voltak, így megoszlott a sok csipogás. Mikor kinek tudta mondani. Mert tök értelmes kölök és nem tudod annyival elintézni, hogy ühüm meg aham. Jók a felvetései és kérdései. Akarsz figyelni és válaszolni. De mellette nem igazán lehet egy összetett mondatnyi gondolatod. Cserébe übercuki, amilyen segítőkész és önálló. Meg ahogy kamillázik a hatalmas szemeivel...

És eljött a hétvége. Fura volt. Újra szabadság, gyerekeknek apás hétvége. A kicsik nem voltak valami lelkesek. Meg is lepődtem. De én sem éreztem azt, hogy hahhh, ez de kellett már. Megszoktuk, hogy havi egyszer mennek el. Elég hosszú folyamat volt, mert nekik hiányzott az apjuk, nekem meg nehéz volt nézni a bánatukat.

Kicsit nyögvenyelősen indultak ugyan, de vidáman érkeztek vasárnap. És mi is jól elvoltunk. 

Szombaton csak léteztünk. Ki-ki a saját világában. Este pedig elmentünk moziba. Nem a legbabamamabarátabb film a Venom, belátom, de mivel az első rész volt az első közös mozink, így Kedves szerette volna, ha ezt is moziban nézzük. A fotelesben. Mi bajom lehet? Sima ügy volt. Lehuppantam a pihepuha fotelbe és a poharat letámasztottam a pocimra, mint egy tálcára. Nahát!!! Már ismét megvan ez a szuperképességem! Vicces. A film hangos volt, kicsit undi, de közel sem olyan ijesztő, mint mikor hazafelé Kedves vélhetően egy ördögpatronra lépett. Na, ott tényleg betojtam egy pillanatra. 

Vasárnap reggel 8-kor ébresztett a telóm. Tudom, beteg dolog egy gyerekmentes vasárnapom ébresztőre kelni, de én utálnám végigfetrengeni a napot. Gondoltam felkelek és festek, de Kedves megneszelte a tervem és magához húzott egy kis bújásra. Épp a pocimat cirókázta, mikor Bébi konkrétan kirúgott az ágyból. Szoktam érezni kb. hetente, hogy finoman megbökdös, de eeeez. Olyan igazi izmos rúgás volt. Kedves hiába puszilgatta és duruzsolt neki vagy bökdöste... semmi. Csalódott is volt szegény.

A hétvége többi része azzal telt, hogy festegettem és a szombaton érkezett dobozok tartalmát szortíroztam. 

Mikor a munkahelyemen kiderült a babadolog, a kolléganőm nagyon drukkolt, hogy lányunk legyen, mert neki is az van és szabadulna a kinőtt cuccoktól. Ezek érkeztek szombat délután. A fél előszoba tele volt kislány rucikkal 56-92 méretig. Minden van. Egy fiók megtelt újszülött ruhákkal és még 4 mikrósütő méretű doboz az egyéb méretekkel. Rá is leltünk arra a darabra, amiben majd hazahozzuk Bébit a kórházból. Ezeken kívül egy zacskó cipő és egy zsák overál is befigyelt... Kis pihenő... Kiástam magam a ruhakupacból és leugrottunk a kínaiba kajálni. Szecsuáni. Imádom. Készíteni és enni is. Irtó jól esett, de megfogadtam, hogy első vallomásom és bocsánatkérésem lesz szülés után rögtön, hogy

„Igen, én ettem azt a sok fűszeres ételt! De a puncstortát is!”

Remélem, hogy ez utóbbi elég ok lesz a megbocsátásra. 

Fura ez az itthonlét és őszi szünet egyszerre így hirtelen. A fejemben hatalmas időkatyvasz. Egyáltalán nem érzem a hétköznapokat. Majd talán a szünet után. Viszont a gyerekek igazán segítőkészek. Emelnek, cipelnek, szemetet kivisznek... Kedvestől ez cseppet sem újdonság, bezzeg a kamaszoktól!

A hét pedig csodásan indult! Gyönyörű az új tűzhelyem! Sütőtököt fogok benne sütni először. Igaz, senki se nagyon szereti, de én imádom! Aztán majd lesz muffin is, ahogy ígértem. De addig készülünk a Halloweenre. Denevéreket meg pókokat fogunk gyártani és itt csücsül a tök az asztalon. KicsiLány cipelte hazáig. Beleszeretett és inkább hazavánszorgott vele, mint otthagyja ezt a szép kerek, szinte tökéletes tököt. 

Nálunk már nagy az izgalom. Igen, ünnepeljük. Sőt! Én úgy huszonsok éve. Az egyik kamaszkorom óta imádott zenekarom a Helloween. Ezt három éve Halloweenkor fel is varrták az alkaromra. 

Nanta

A terhesnapló előző részeit itt találod:

7. hét: 43 évesen az ötödik gyermekemet várom

8. hét: Mókusra hasonlít a gyerek. Vagy teknősre

9. hét: A melltartóimat lecseréltem "E, mint elefánt" kosarasra

10. hét: Nem akarom hasba szúratni magam

11. hét: Megbökdösték a hasam a szülői értekezleten

12. hét: Nyüszítek és hisztizek, ha nem alszom ebéd után

13. hét: Magányra vágyom négy gyerek mellett

14. hét: Evelynnek hívtam a babát, reméltem, hogy nem fiú

15. hét: Skandináv hörgős metált hallgatok a babával

16. hét: Négy gyerek mellett nem annyira nyugis a babavárás

17. hét: Hasra estem terhesen, amikor a busz nyomott egy satuféket